azt az egyetlenegy zenét akarom, hogy szóljon, amikor belépsz. állandóan újra kell indítanom, közben fülelem a lépéseket, a csengőt, a kopogást. a lélegzetvételeket a folyosón. tervezem a mondatokat, amiket nem fogok elmondani sosem. gyönyörűek a fejemben, de komolyan, szóval bárcsak hallhatnád. és persze, hogy jaj, bocs, pont *****-t meg *********-t csináltam, nem vettem észre, hogy hívtál. jaa, hogy én kértem? hogy hívjál? már nem is emlékszem. ez esetben pláne bocs. bocs bocs bocs (és így tovább). nem szárítom meg a hajam, úgysem szárad meg. a bordáim sem látszódnak soha annyira ki, mint kéne. próbálom eldugni a szemem elől a telefont, alkukat kötök magammal, és szégyellem magam, felváltva.

(hogy jutott ez az egész most az eszembe. a karácsony szent harmadnapján.)

ez fájni fog.

most fog fájni, ha elfogy a vörösbor, vagy holnap fog fájni, amikor emlékezni fogok.

igen. nekem külön program az emlékezés, tudd meg.