most ez komoly, hogy mire megtudom és elfogadom, hogy extravertált vagyok, elkezdek introvertálttá válni, most ezt komolyan csinálom magammal?

ezt leszámítva a legnagyobb híreim aktuálisan, hogy vasárnap már halálfélelem nélkül ültem a honda volánjánál, illetve hogy besokalltam, és feltett szándékom bevasalni sürgősen az enkk-tól a nyolc (kilenc?) havi hiányszakmapótlék-elmaradásukat, hogy elkezdhessek gyűjteni newyorkra (vagy lisszabonra/madeirára/satöbbire).

ez a cos-életérzés finoman fogalmazva is hamar magába szippantott. úgyhogy a két ruha és egy nyakláncocska után tegnap lett egy fülbevalóm is. nem igazán tudom, milyen alapon költöm a pénzem. (de ha egyszer annyira jó.)

három tönkreáztatott cipő és három kávé után jöhet a napom fénypontja: az új ikea-katalógus!

(najóólvan, talán némi túlzásokba esem, mert zongoráztam is, meg hajat mostam meg reggeliebéduzsonnáztam a húgommal, aki holnap repül kínába öt hónapra. ja, meg kimostam a tönkreáztatott cipöket. ja, meg helló, november.)

én nem tudom, mikor telt el ez a nyár. különben meg nem is telt el, csak ragadós, ahogy az emberek siratják körülöttem, ahogy a nyár utolsó napjaként beszélnek az augusztushúszról. 

semmi kedvem ahhoz, hogy a nyár vége legyen. (valószínűleg ez is azok közé a tények közé tartozik, amikkel semmi kedvem szembenézni.)

csak a szokásos hétvégi-ügyeleti melankólia, bocs.

igen, tényleg bementem dolgozni, és azóta is rendes kislány felnőtt vagyok, és bejárok. megettem az előbb az utolsó kocka svájcicsokit, szóval az adekvát ürügy egyértelműen meglenne a visszafordulásra. de hát itt kéne megállni a helyem, igaz? és három helyett tizenhárom lépés távolságot illene tartani, nekem meg jó, ha az ötöt sikerül. akkor? utazzak mégis? 

van egy férfi. vagy van egy nő. szeretem. vagy ő szeret. 

jókérdésekre jöhetnének a jóválaszok is.