van vajon szentimentálisabb hely egy pályaudvarnál?

a reptér nemérvényes, hanem evidens válasz.

és amúgy én most holnap tényleg be fogok menni dolgozni?

elkezdek jóelőre búcsúzkodni folyton, hát ez egy eléggé hülye szokásom nekem. szia sziget, szia teide, szia óceán, szia szemköztiház, sziasztok zsalugáterek. 

nem mindig vagyok benne biztos, mit én, és mit a mások.

máskor meg tökfölöslegesen vonok le tanulságokat, hogy aztán hozzájuk vonhassam azt is, hogy lényegében megint nem vontam le semmitse.

szia tanulság. szia semmise.

ötóraharmincöt, az otthon félhétmúlt. azt mondta egyszer a szerelmem - amikor a szerelmem volt -, hogy mindig kibontott hajjal kell lefeküdni. ez szabály, ez fontos, ettől lesz nem töredezett, hanem szép. ahogy ő szeret(i). 

szeretem. mármint két tével, merthogy múltidő, csak a telefonon nehéz visszamenni a kurzorral, hogy kijavítsam.

az egésznek ahhoz a doboz sörhöz van köze az éjjeliszekrényemen.

miértnemtudokénaludni.

miért olyan nehéz az a kétté.

végül mégiscsak monokiniztem. nehogymár pont az enyémek, és miféle indokkal maradjanak fehérek. (nem) mintha volna mutogatni utána kinek. 

kinek szól ez az egész, látod, ez se lenne egy teljesen indokolatlan kérdés. olvasok egy kis szaniszlójuditot, és máris merek. írni, ledobni a bikinifölsőt, hinni, hogy szépek a mondatok. kamaszkoromban mindig baromira zavart, hogy a térdeim sokkal sötétebbre sültek a testem többi részénél, próbáltam letakargatni őket, de csak nem akart összejönni. hát, nem voltam valami egyenletes kamaszlány.

most szerintem nem zavar. hogy kicsik a melleim, és sokkal, sokkal fehérebbek a térdemnél. most szerintem megy a mostvanmost.

ébredés után egy perccel a kezemben kávésbögre, fél óra múlva pedig a dzsip hátsó ülésén iszom a nap messze nem utolsó doboz sörét. koraeste ugyanez ismétlődik, csak egyszerre isszuk, és a sör üveges.

már megint dolcsevíta, nem tudom, spanyolul hogyan kell mondani. 

az jó, hogy van kibe kapaszkodni, amikor már majdnem lefújt a szigetről a szél.

most akkor az van, hogy túléltem. most akkor az van, hogy egy gyönyörű délelőtti hazabiciklivel indítottam a szabadságomat. nagyon szeretem budapestet. nagyon szeretem a nyarat. bizonyos szempontból ma kezdődik csak. a nyár, az élet. lepecsételtem még egy utolsó receptet e.-nek, kimostam a fehérköpenyt, és eldugtam a kórházi kulcsaimat a kulcsos doboz legmélyére. ennyit a szimbólumokról. 

ordít körülöttem a zene, és az előbb levágtam az egyik régi farmerem szárait rövidnadrágnak, most rojtosodik a mosógépben. az útikönyvet és a strandtörülközőt már előkészítettem. kellhet-e más.

(nem.)

please, hold on, súgom a fülembe. 

átkozottul messzinek tűnik most az a vasárnap reggel.

kicsit nem tudom magam utolérni, kicsit élesek a váltásaim, azt hiszem. hogy három napja ilyenkor még g., aztán l., aztán tegnap délután mégis olyan volt a nyugatinál, mintha csak z.-ből érkeztem volna meg a bőröndömmel. egy hét múlva pedig t. felé leszünk úton, addig kettőt ügyelek, és még mindig nincs cipőm (meg egy rongyomse, tudjuk).

kicsit kéne aludni is néha.