tegnap volt az utolsó napom a lenti részlegen, és persze, engem nem nagy kunszt meglepni, amilyen gyanútlan szoktam lenni, de ez még annál is váratlanabb volt. mondjuk az egészben a legjobb nem is a hatalmas csokitorta volt (kivételesen), még csak nem is az ölelgetések (szintén kivételesen), hanem az a rengeteg dicséret. amúgy is, egész héten egyesével jöttek oda hozzám az emberek, hogy mi lesz itt nélküled, meg hogy össze fog omlani a rendszer, meg hogy jahahahaaaaj. ami nyilván nem igaz (mármint az összeomlás), de akkor is cukik. hogy ekkora jelentőséget tulajdonítanak a képességeimnek. legjobban g.nak az a mondata tetszett, miszerint rendesen megszívattam jópár rezidenst azzal, hogy ilyen magasra tettem a mércét. 

szóval ahhoz képest, ahogy nekiindultam ennek az új részlegnek, ahogy a centivágást képzeltem, ahhoz képest erősen morfondírozom, hogy mi lenne, ha mégis a vészmadaraknak lenne igazuk, és n.a. kénytelen lenne engem visszaengedni az ősztől. máris kezdenek megszépülni az emlékek, elég volt ideiglenesen-végleg elhagynom a kórház területét.

de addig is, ma wellness és bulika, holnap sok alvás és bulika, vasárnap sok alvás és gyereknap (=madártejes-epres bulika anyukámmal), hétfőtől pedig vadaskert. és ha újraépítik az egész többszáz lakásos házat azok az idióta munkások, akkor is muszáj lassan, hogy végezzenek végre a lakásommal. és akkor költözés és soksok (sok) házibulika. 

otthagytam a töltőmet zs.nál, és én egy rendezett lány vagyok, nem vagyok felkészülve a váratlan helyzetekre, nekem nem szoktak váratlan helyzeteim lenni. úgyhogy most kikapcsoltam, mert kedd estig ki kell, hogy bírja, hát, dráma.

nagyjából tíz percenként ütök a saját kezemre, hogy ne akarjam nyomogatni, pláne visszakapcsolni, hogy nyomogathassam. azt hiszem, kezdem érteni a kényszerbetegeket.

ez viszont a világ legtökéletesebb jókedv-generátora most:

(no you can't pretend at all.)

nem is tudom, mi a legjobb a biciklizésben. hogy nem vagyok emberek közt, és ha néznek is, úgyse veszem észre. hogy kifújja a száguldás a fejemből az összes gondolatot, és nincsenek betegek, hozzátartozók, nincs soha-el-nem-készülő lakás, és persze nincs z. sem. hogy érzem az izmok mozgását, és tetszik, hogy végre újra fájnak, és legalább a sportolás illúziója az enyém. 

hogy szél, hogy szabadság.

(se talállak téged, életem.)

azthiszem, végérvényesen bagel-függő lettem, és vettem szalmakalapot, és holnap már a szépújra megcsinált bringámmal mehetek dolgozni. mert nyár van. a tőle kapott plüsskutyával támasztom ki az ágyban a pohár boromat. mert nyár van, és ilyenkor esténként dukál a borozás. nem vártam meg reggel, eljöttem köszönés nélkül, és igyekeztem ettől okosnak és jónak érezni magam. magán-evolúció, mert nyár van, és még egy nyaram nem mehet rá arra, hogy nélküle borozom, miközben vele szeretnék.

úgyhogy

saját magamnak megbocsátanom, hogy lehetett volna máshogy is.

hazátlanabb az én szavam a szónál.

karikagyűrű.

eszébe sem jutott, hogy fájhat.

hát nem ez a tökéletes magány? 

lett egy amolyan keserű ránc a szám mellett, szerencsére csak az arcom egyik felén. fél reményem még maradt. hogy mégsem huszonhét (oppárdon, akkor még csak huszonhat) évesen fogom eltemetni a szerelmi életem. valaki miatt, aki valószínűleg meg sem érdemli. (mikor fogom ezt belátni.)

barnább vagyok, mint egy hete, könnyebb egy újabb kilóval, és még mindig az összes élményem mögött ott lappang a hiánya. félszívvel vagyok benne bárki másban, de hát ha féllábbal lehet a sírban, így miért is ne lehetne a szeretésben. (mikor fogom nem őt.)

keresem a jót, keresem a hangot. (a kinek a hangját.)

(kire vagy valójában dühös, és ki az, akit egész életedben hiába próbáltál megmenteni.)

újra képes vagyok a rendszeres éhségérzetre. a testem sztrájkol a sztrájkom ellen.
(mégsem tudom abbahagyni önmagam emésztését. háhá. vajon hiányzom-e csak feleannyira, amennyire ő nekem. csakazértse fogom megkérdezni.)

viszont.
a kisasztalt és az egyik könyvespolcot már csak csiszolni kell, aztán fedőréteg, és kész. és majdnem befejeztem egy képet is, nem beszélve a kondányi műanyag-malacról, akiket lefestettem mindenféle cuki színűre.
és igazán próbálom mások szeretésével lefoglalni a hülyekis szívemet.
és vettem megint koncertjegyet, stravinsky-prokofjev-rachmaninov.
és találtam új szép zenét.

amúgy meg csak remélni tudom, hogy a saját lakásomba picit nagyobb örömmel fogok majd hazajönni külföldről. (nem, nem szeretnék máshol élni, de nem, nem szeretném ezt a lecsoszott kiábrándultságot sem, ami már a ferihegyen is túl intenzíven és túl azonnal nyomódott az arcomba.)

hiába, hogy három nap csak, mégis hiányoznak az emeletes buszok, de főleg n. hiányzik, akinek nem is értem, hogyan lehet ennyire klassz személyisége. tökbüszkevagyok. 

közben próbálom magam nem belehergelni a ténybe, hogy hétfőtől megint munka, és semmi konkrét jó (=utazás), amit várhatnék, és még a nap sem süt rendesen. 

nyaff. megyek, bánateszem valami finomat.

anyai szépcsaládom.

nagymamám.

nagymamám az anyukájával és a nagybátyjával.

anya, nagybátyám.

nagyapai dédanyám.

nagyapai ükszüleim és dédanyám.

nagyszüleim, anya, nagybátyám.