világot láttam.

pár óra eltolódással végre sikerült levakarnom magamról az út porát, most már csak a testápolás van hátra, nehogy lekopjon a barnaság, amit magamra szedtem (pontosabban égettem) az elmúlt napokban. még nem az igazi énformám, de érződik már a nyár. különben is úgy érkeztünk meg e.vel a keletibe, mintha valami egzotikus messziföldről jöttünk volna haza, annyira idegennek éreztem mindent (és magamat a szürkeesős várostól pláne), pedig péntek óta olyan sok minden nem változhatott. jó volt ez a wellnesskedés, bár hiányzik cs., mert nem láttam csütörtök óta, és úgy döntött ma a karótnyelt énem, hogy hazajövök radiológiát tanulni helyette. sok értelme ugyan nincs (vagy olyan könnyű lesz, hogy iq-ból megoldjuk, vagy oly mindegy ez a felületes áltanulás, nem marad meg semmi), csak hát a lelkiismeretem nem tartozik a túlzottan racionális teremtmények közé.

egy-két tanulságot is levontam a húsvétolás alatt. például hogy vitathatatlanul édességfüggő vagyok, ráadásul akaratgyenge. illetve nem is az akaratom hibádzik, sokkal inkább a motivációm arra, hogy mondjuk ne tömködjem magamba hányingerig az olyan süteményeket, amik tulajdonképpen nem is ízlenek. valamiért muszáj ez nekem, pedig semmi jó nincs benne. ikerterhes nagyságú lett a hasam, négyhónapos minimum. (okéoké, némileg túlzok talán, elvégre a vonaton nem adták egyelőre át a helyet, akkor nem lehet a baj. vagy csak bunkók az emberek.)

a másik pedig, hogy itt lenne az ideje a volán mögé ülnöm mégis (reszkessetek autósok és gyalogosok, kutyák és galambok, fák és kerítések), mert nem állapot ez a négyórás vonatút meg átszállás meg utána a pestigállás. a papírom megvan régesrég hozzá, egyedül a bátorság (és a képesség) hiányzik. és nem, cseppet sem vigasztal, hogy mindenki tud vezetni, hogy a lúzerek is vezetnek és az analfabéták és szőkenők, engem ez inkább megrémít. és én vagyok az, akinek folyamatosan mondani kell, hogy jólvan, akkor most válts át kettesbe, most mehetsz, hopp, ott egy gyalogos, most jöhet a hármas, most fék, most index, most piros, most zöld, most túlközel vagy, most túlmessze, kuplung, gáz, kuplung, fék. meg ott van az a rengeteg tábla, a soktöbbi kocsi, a behajtani tilosról és kanyarokról nem is beszélve. parkolni pedig nem fogok. (majd ha lesz az az autóm, ami magától betolat, miközben én békésen rúzsozom a szám, hogy tiptop legyek, mire kiszállhatok, ennyire vagyok képes.)

a harmadik, ami hirtelen eszembe jut, nem is annyira tanulság, vagy legalábbis nem most vontam le, hanem évekkel ezelőtt. miszerint bármennyire is utáltam néha kirekesztett lenni a suliban amiatt, hogy gőzöm nem volt az eszmeraldákról, hozémánuelekről és donkárloszokról, azért mégiscsak iszonyúan hálás vagyok ezért a szüleimnek. szeptember óta nem ültem tévé előtt (és nem, online sem néztem meg semmiféle műsort), és azt hiszem, újabb félévig nem is nagyon fogok ezután a két este után. én nem is tudtam, hogy ilyenek vannak (ilyenek = ilyen műsorok, ilyen celebek). kicsit szomorú lettem mondjuk, hogy mennyien mások ellenben ebben élnek, ezen szocializálódnak. ijesztő. falvak (ezzel most a vonatútra reflektálok) és hajdúpéter. (mondjuk a wakawakát enyhén szégyenkezve, de fel fogom azért használni a vizsgaidőszakos mélydepresszió prevenciójára szerintem, arra a célra, abban az idegállapotban éppen tökéletes lesz.)

kicsit optimistábban is befejezhettem volna, de elkezdett korogni a gyomrom (igen, megint, mivel gyanúm szerint a négyszeresére sikerült kitágítanom a szállodában), és az összes vér is odaáramlott a fejemből. bocsi.

folytonos.

farmakológia meg radiológia meg tanatológiabeadandó. ezek, amik helyett most írok inkább, motiválatlanság-rulez. kint süt a nap, de nem olyan igazán süt, és én már csak akkor vagyok hajlandó kifeküdni a teraszra, ha a mezíttelen testemet valódi meleg fogja körbesimogatni. nem bírok már több fázást elviselni, öregszem, vagymi, de ez az idei tél iszonyú volt. minden évben iszonyúbb. kifagytam teljesen, valahogy belül van már a hideg, szeretnék hosszú-hosszú, izzadtnapszemüveges, ülésheztapadós, negyvenfokos nyarat, hogy hősugárzóvá változhassak végre már. fáj a torkom megint, mintha nem lenne immunrendszerem, olyan, bár most legalább a lázat nem érzem még.

itt a tavaszi szünet, amit annyira vártam, virágoznak a fák a királyhágó téren és ma hazajön ő is.

csak tudnám, hova tűnik az a milliónyi perc, mit is csinálok mindig.

nemnemsosem.

le kell szoknom a káromkodásról, de komolyan, nem mehet így tovább. kiskoromban rászóltam az ovistársaimra legózás közben, hogy nálunk nem szabad azt mondani, hogy hülye (nem is mondtuk otthon soha, tényleg nem), csak azóta fajultak el valahogy a dolgok (igaziból harmadikban kezdődött, amikor megérkezett az osztályba luca, akinek két bátyja minimum volt, az ennek megfelelő szókincset fantázia híján is hozzá lehet képzelni, hát akkor indultam el [a harminc többi gyerekkel egyetemben] a lejtőn). és ugyan fényévekre vagyok a gyerekvállalástól, de amióta hallottam az ablakunk alatti játszótéren ordítozva kurvaanyázó ötéveseket, úgy döntöttem, nem lehet elég korán elkezdeni a gyakorlást (mármint a leendő anyaságra). mert az én gyerekeim szeretném, ha ugyanúgy nem értenék ezeket a szavakat, ahogy én sem értettem kilencéves koromig. 

a gond csak annyi, hogy leszokni sokkal nehezebb, mint rá. bár némileg motivál, hogy ha erről sikerül, akkor előbb-utóbb a csokiról is. bár, juteszembe, eszem ágában nincs leszokni a csokiról. pláne nem a következő vizsgaidőszak meg a húsvétinyuszi csokiözöne kapujában.

se dobok, se trombiták.

rosszul vagyok most én, nagyon rosszul, túltele ettem magam szokásomhoz híven, aztán most fáj a hasam, folyik kifelé a köldökömön, a füleimen az a temérdek fölöslegesen belémtömött fagylalt meg joghurt. még szerencse, hogy egyik se hizlal, a joghurt köztudottan egészséges, a fagyi meg hideg. és amúgy is rákaptam a spinningre (az úszás után az első sport, amit tényleg szívből képes vagyok élvezni), úgyhogy viszlát, narancsbőr.(!)

nem ilyenekről kéne különben itt irkálni, de megígértem magamnak, hogy most aztán tényleg leülök, nem állapot ez a dokumentálatlanság. csak az van, hogy témám viszont nincs. nem az a rossz, depressziósféle üresség ez most, csak valahogy eltűnnek a napok miközben megyek egyik helyről a másikra, egyik embertől a másikig, és szégyen-gyalázat, de esténként már csak arra a pár órára van szükségem a vacsora után, amikor egymás mellett fekszünk. dögunalom-boldogság. ő három perc alatt bealszik, és minimum a második rem-fázisában jár, mire én is leteszem az épp aktuális könyvet (jelenleg yalom: a schopenhauer-terápia, nem mellesleg zseniális). cserébe reggel rég talpon van, mire én megkockáztatom a rámszáradt nyálcseppek diszkrét letörlését a számszéléről, és ma is meghallgatta a tökéletesen idióta álmom. amiben karácsonyelőtt volt és vásár és tömeges mani- valamint pedikűrözés és mártonnapi ludakat csalogattak haszonleső, némiképp gonosznak tűnő emberek sült libacombokkal (!!) a kezükben, de mi (cs. és én) szabotáltuk őket, mert a karácsony a ludaknál is a szeretet ünnepe. egyszóval minden szuper, még csak a kávéfőzés csodálatos aktusára kéne rávezetnem valamilyen úton-módon. semmiféle önzőség nem beszél belőlem ez ügyben, az ő érdeke is lenne (tovább megyek, elsősorban az övé), hosszú és értékes percekkel lerövidítené ugyanis a reggeli butaságom idejét. persze charlie óta tudjuk, hogy. nyilván.

viszont annyit írtam most az alvásról, hogy kifejezetten megjött hozzá a kedvem. amúgy is legfeljebb arról tudnék még nyafogni, hogy semmi kedvem a sulihoz, nem is járok be, ha nem muszáj. helyette ebédeltem ma indiait e.vel, szabadsághidaztam, elmentem végre a szatyorba (jóhely), behoztam a lemaradásom j. életéből, meg fagyiztunk, itthon pedig beleástam magam a tanatológia rejtelmeibe. blogba biztos nem szabad ilyeneket írni, mégiscsak nyilvános meg minden, de engem mérhetetlenül vonz az eutanázia. 

viszont ezt a témát mégsem most fogom kifejteni, ugyanis sikerült kiöntenem egy pohár vizet az ágyamon. naná, hogy a telefonomra. naná.