gondoltam, elmesélem, hogy túléltük az ovis nyílt hetet, mindketten hősök vagyunk á.-nal. én annyira elfáradtam, hogy volt nap, amikor hamarabb elaludtam, mint ő, aztán a hajnali szoptatás után persze kukorékoltam. arról mondjuk nem vagyok meggyőződve, hogy szeptemberben feltétlenül ovis lesz, de szerencsére ezt nem is kell most eldöntenünk véglegesen. közben elkezdtünk különben ilyen érzelem-felismerős kártyákat gyártani neki n.-val (illetve n. argentin pasija gyártja őket ai-segítséggel a mi instrukcióink alapján, hogy a figurák á.-szerűek legyenek, irtó édesek különben, mindjárt mutatok belőlük), mert az egyik ötletem arra, hogy miért ilyen lehetetlen neki a kortársakkal való együttlét, az az, hogy mintha mindig konfliktusforrást látna a közeledésükben, mintha nehéz lenne számára a különféle érzelmek felismerése. nyilván nem hiszem azt, hogy a két és fél éves gyerekemnek tudnia kéne mentalizálni, viszont tényleg most több esetben is megfigyeltem, hogy mennyire csak egyféle szándékot (= el akarja venni tőle, amivel épp játszik) tulajdonít másoknak, és mennyire befeszül minden alkalommal a róla akár tudomást sem vevő gyerekek jelenlétében. ha hülyeség is, amit gondolok, egy ilyen érzelmi kommunikációt fejlesztő játékkal csak nyerni lehet, szóval remélem, á.-nak is tetszeni fog.

a húsvét kicsit felemás volt, mert a nyílt napok egyikén á. benyalhatott valami vírust (meglepően sokan hozták el a még köhögő gyereküket, nocomment), szóval pont a legizgibb napot lázasan töltötte. persze, azért volt tojáskeresés, de messze nem azzal az elánnal, mint amennyire izgatottan várta előtte egész héten a nyuszit. ráadásul a masszőröm is lebetegedett, szóval még egy hetet ki kell bírnom az itt-ott fájdogáló testemmel, nyaff. viszont volt helyette megint padel meg egy csomócsomó ping-pong meg egy csomó húsvéti dekor, sőt, tojást is festettünk a szódabikarbónás-ecetes-ételfestékes módszerrel. szeretem, hogy á. minden ilyen kreatív dologra nyitott és lelkes, ma például egy óriási kartonpapírra maszatoltunk az ujjfestékekkel, gyakorlatilag fejtől lábig színesek lettünk mindannyian (j. is, akit engedtem a kartonon mászkálni - tényleg óriási volt). hálás vagyok a jó időért, annyival egyszerűbb az élet, hogy ki tudunk csak úgy menni a kertbe, most már cipő sem kell. mondjuk lassan elő kéne keresnem a gyerekek naptejét, hiába örökölték a kreol bőröm, nem ártana némi fényvédelem. 

szerettem volna még valamit írni, de közben végre chateltem l. barátnőmmel erről az ovi-témáról, úgyhogy minden egyéb gondolat kiment a fejemből. keresek inkább egy-két publikussá tehető képet a húsvétunkról.

és kezd alakulni tényleg az új terasz, ma megérkezett az ülőgarnitúra, úgyhogy gyorsan lemostam, amennyire lehetett, kiterítettem a szőnyeget, és most itt élvezem a kivételes szélcsendet. az ágyásokat délelőtt nagyjából kigyomláltam, sőt, még á. sárkonyháját is letakarítottam, kihasználva, hogy a gazdája házon kívül tartózkodik. ma már öt kilométert futottam, szeretném lassan elkezdeni emelni a tétet, igaziból tökjó lenne n.-val meg v.-ral találni valami versenyt, amit megint lefuthatnánk váltóban, az mindig ad egy többlet-motivációt. 

tegnap pedig úgy körülbelül másfél év tervezgetés, és "a héten most már tényleg" után beiratkoztunk a könyvtárba á.-nal. másfél sarokra van tőlünk, tényleg vicces, hogy pont ezt halogattam ennyi ideig. utoljára gyerekként jártam különben könyvtárba, aztán persze az egyetem alatt néha beültem én is a többiekkel tanulni a szabó ervinbe, de sosem tudtam igazán fókuszálni, úgyhogy maradtam inkább a szobámnál. ráadásul sikerült pont a költészet napjára időzíteni a nagy eseményt, úgyhogy még ajándék verset is kaptunk (radnóti: tétova óda). á. négy bogyó és babócát és egy maszat-kötetet választott, én meg a pacsinkót. most már csak annak kell drukkolni, hogy időben visszavigyük majd őket, és rendszerré váljon az életünkben a könyvtárazás. 

szerettem volna még írni a gyerekekről is, hogy megörökítsem a status quót magamnak, de most muszáj pár emailt megválaszolnom meg hajat mosnom az egész napos kerti melózás után, este ugyanis kimenőm lesz (megint!!!) - j. barátnőmmel találkozunk végre, a thanksgiving óta nem láttam, jó lesz végre kicsit nem anyuka-témákon kattogni.

őrült régen nem írtam, egyszerűen soha nem jutott kapacitásom összeszedni a gondolataimat, vagy ha igen, azt elpazaroltam olyan témákra, mint hogy végre minden teraszbútort kiválasztottam és megrendeltem, írtam to do listet a májusi utazáshoz, elkezdtem pakolós listákat gyártani személyenként lebontva, na meg persze fényképeket válogattam, fotóalbumokat rendeztem és húsvéti ajándékokat kutattam a fiúknak. a tavalyi volt hosszú idő óta az első húsvét, amit igazán élveztem, idén pedig már két kis tojáskeresőnk lesz, ugyanis j. pár hete elkezdett mászni - végül a hypotoniája ellenére picit korban még meg is előzve á.-t. szóval alig várom már, vettem egy csomó csokitojást szétszórni, amit aztán a felnőttek kapnak meg (bár á.-val megbeszéltük, hogy párat megkóstolhat, végülis hamarosan ovis lesz, és egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor evett csokis cuccot életében, a fogát ellenben egyre ügyesebben mossa, és a fejemben kicsit ez is a rendszeresebb édességevés kritériuma). ráadásul v. kivételesen megelőzött engem, és a tettek mezejére lépve vett egy új pingpong asztalt - fingers crossed, hogy legyen elég jó idő felavatni, amikor együtt van a család, aka van, aki leköti a gyerekeket.

a mindennapjaink különben eléggé hullámzó hangulatúak, nagyon tudok azonosulni más blogoló-blogkommentelő anyákkal, akik azt érzik, hogy mindfulness és apró örömökön való fókusz helyett főleg a nehézségeket és a megoldandó helyzeteket élik meg, amikből tényleg nem túlzás, hogy minden napra jut több tucat egy dackorszakos, érzékeny és okos, lassan három éves, meg egy szintén hiperokos, mindent felfedezni vágyó, ebből kifolyólag némileg életveszélyes nyolc hónapos mellett. a hétvégén például leruccantunk a nyíregyházi állatkertbe, ami alapvetően szuper ötlet volt, és akár jól is elsülhetett volna, ha (1) nincs durva hidegfront és viharos eső az autóút alatt, (2) legalább az egyik gyerek alszik egy normálisat a kocsiban, ha már a közös alvásidőre időzítettünk, (3) nem borulok ki azon, hogy szimultán ordítanak, én pedig tehetetlen vagyok, beszorítva a két gyerekülés közé. ezt leszámítva maga az ottlét klassz volt, az állatkert egy csoda, á. nagyon élvezte (a befutók ezúttal a zsiráfok, pingvinek és krokodilok voltak), a szállás szép és kényelmes volt, másnap pedig még n. egy szintén kétgyerekes barátnőjével is összehoztunk egy gyerekbarát brunchot, ahol á. meglepően nyitottan viselkedett (na nem a gyerekekkel, de legalább a szülőkkel).

szóval a hétvégén tíz évet öregedtem mentálisan, és nagyon mérges voltam az időjárásra (mintha érdekelne bárkit), de azért alapvetően egyre jobban érzem a tavaszt. a kertben a borsók már kibújtak, mind a három sor, amit vetettünk, a tavalyihoz képest mintha szaporodtak volna a nárciszaim, az előkertben pedig szintén virágzik a nárcisz és a török tulipán (abból is mintha több lenne, mint tavaly). még a tél visszakacsintása előtt vetettünk á.-nal hónapos retket meg hagymát meg répát, remélem, nem sínylik meg a hajnali fagyokat. a héten minden nap ovis online tájékoztatókat hallgatok, illetve v.-t is bevontam, mert több egymást átfedő session van, jövő héten pedig élőben megyünk megnézni a potenciális jelölteket. azzal kapcsolatban mondjuk továbbra is óriási kérdőjelek vannak a fejemben, hogy mégis hogyan fog az én minden gyerektől elzárkózó, magát legjobban egyedül elszórakoztató, rendkívül territoriális kisfiam beszokni szűk fél év múlva az óvodába. tudom, ennyi idő alatt még elképesztő sokat változik egy kisgyerek, csak ezt a nehezebb napokon nem könnyű elhinni.

jó dolgaink:

- egyszerűen imádom, hogy nem kell overálba dugni a gyerekeket, pedig mindketten totál együttműködőek alapvetően, mégis sok-sok perccel rövidebb így az elindulás,

- szombaton elvetettünk egy csomó borsót, három különböző fajtát is, á. főleg a szórásban segített nagy lelkesen,

- megjött a zara home-os kültéri asztalka, és a teraszra rendelt szőnyeg, szóval már csak valami klassz ülőgarnitúrát kell találni (najó, meg étkezésre alkalmas bútorokat, de azt kisebb falatnak érzem),

- voltunk n.-val és j.-rel, aki itt van argentinából most két hétre padelt játszani, és szuperjó volt,

- ami egyben azt is jelenti, hogy megvolt az első olyan alkalom, hogy anyukám a két gyerekre vigyázott, és mindenki gördülékenyen vette az akadályokat,

- szombaton ráadásul á. ott aludt n.-éknál, épp egész jó csíben van j.-rel is, ami eddig nem volt jellemző (igaz, j.-t is jóval nyitottabbnak érzem most, márpedig á. egy szuperérzékeny kisfiú, aki egészen biztosan a másik fél lelkiállapota alapján is dönt arról, hogy kit milyen közel enged magához),

- vasárnap megnéztük az alcsútdobozi arborétumot a gyönyörű hóvirágmezőkkel. á.-nak annyira tetszett, hogy haza sem akart jönni,

- ha minden igaz, a héten két kind of esti kimenőm is lesz.

kedvet kaptam én is megörökíteni j.-t picit jobban itt, a naplóírási terveim egyelőre úgyis zátonyra futottak. hiába élhető már hónapok óta az esti rutinunk, mindig inkább olvasok vagy sorozatozok, miután á.-t ágyba dugtam. 

szerencsésnek érzem magam, amiért mi is abba a táborba tartozunk, ahol a nehezebb első babát egy majdnem reklámba illően könnyen kezelhető második követte. persze, biztosan szerepet játszanak az évek meg a rutin, de higgyétek el, nem lettem sokkal türelmesebb vagy kevésbé ingerlékeny, legfeljebb csak más dolgokon robbanok most, mint két éve. és természetesen j. sem alussza át az éjszakát hat hetes kora óta, mint állítólag néhány csodababa*, de sokkal többet hagy minket pihenni, és továbbra sem győzök elég hálás lenni azért, hogy napközben simán és hosszan elalszik a babakocsiban (ma például a tornájáról hazafelé a buszon dőlt ki, ami á.-nál többszörös mission impossible lett volna). 

pár hetes kora óta egyértelmű, hogy a legjobban az emberek, az emberi arcok érdeklik. najó, meg bármilyen fa - a déli hosszú alvása után, ha kipihenten ébred, akár húsz percig is elnézegeti a fűzfánk ágait a babakocsiból. hatalmas szemei vannak, hihetetlenül hosszú szempillákkal, és nem volt még olyan, akit ne vett volna meg kilóra azzal, ahogy rávigyorgott (ilyenkor ráadásul huncut gödröcskéi is lesznek, ami nekem mindig a gyengém volt). ahogy egyre ügyesebben bánik a testével, egyre hosszabb időre tudják lekötni a tárgyak - nyilván a legizgalmasabbak soha nem a gyerekjátékok, hanem az órám, a telefonom tokja vagy az üres tejesdoboz. meg persze a bátyja játékai. újabban ütögetni és kopácsolni szokott hosszadalmasan, és elképesztően büszke magára, amikor rájön, hogy ő kelti ezeket a hangokat. ha izgalomba jön, nagyon vicces kisállat-hangokat ad ki, különben viszont sokszor szinte teljesen csendben szemlélődik. 

a gurgulázó nevetése az egyik legcsodálatosabb dolog a világon - újabban a leghangosabban akkor hallatja, amikor á. esténként "kukucsol" (azaz őrülten rohangászik az előszoba és a nappali között, időnként megállva j. arcától két milliméterre, hogy "kukucs, j.!") vagy az egyik testkontaktos mondókát játssza vele.  

születésétől kezdve imád fürdeni, ami óriási különbség á.-hoz képest, aki csak azután barátkozott meg a vízzel, hogy tudott ülni a kádban. j. ehhez képest már akkor boldogan kalimpál, ha v. megnyitja a kád csapját. az elmúlt szűk hónapban a második kedvenc napirendi pontja pedig az evés lett, fogalmazzunk úgy, hogy gyorsan ráérzett az ízekre, miközben továbbra is lelkesen szopizik. utóbbi kapcsán szuper élmény számomra, hogy funkcionálisan használja a testemet, tíz perc alatt lezavarja a kajálást, aztán már csak ábrándosan tekintget rám. nagyon cuki, ahogy az ölemben fekve keresi a szemkontaktust - és azonnal szétterül a szokásos mosoly az arcán, amint találkozik a pillantásunk. 

hálás vagyok, hogy tényleg semmin, de semmin nem kell aggódni: korának megfelelően alszik, gyarapszik, fejlődik a mozgása (mégha eléggé sajátságos is az a kúszás-forma, amit művel, mint egy kis hernyó, dugja fel a popsiját), értelmes, hihetetlenül érdeklődő és barátságos. hálás vagyok, hogy ennyire könnyű őt szeretni. 

sokat szoktam gondolkodni azon a teljesen meddő kérdésen, hogy mennyivel kap kevesebbet egy másodszülött. és valóban, a mérleg egyik nyelvén ott van, hogy nagyon sokszor á.-t részesítem előnyben, az ő szükségleteit elégítem ki hamarabb, az ő érzésvilágát priorizálom, vele töltök mindenképpen mindennap minőségi időt kettesben (és ezt gyakorlatilag j. 2 napos kora óta tartjuk, amióta hazajöttünk a kórházból). és hát értelemszerűen jóóóval kevesebb osztatlan figyelmet kap j., mint anno a bátyja (nem beszélve a nagyszülői hype-ról, ami a család első unokájának járt). ugyanakkor j. azonnal egy már létező anyát kapott (úgy értem, á. mellett lettem anya, és biztosan van, akinek rögtön megy, de nekem hónapokig tartott, mire megérkeztem teljes szívvel az új szerepembe), aki sokkal jobban ott tud vele lenni a jelenben, kevesebbet bizonytalankodik, lazább. azt pedig látni, ahogy a bátyjára néz - gyakorlatilag azóta, hogy tudja fókuszálni a tekintetét -, egyszerre szívszorító és szívmelengető. nem kérdés, hogy j.-nak mindig lesz egy legkedvencebb embere a földön, és nagyon szurkolok, hogy idővel legalább olyan jó barátokká és szövetségesekké váljanak, mint amilyenek mi vagyunk n.-val. (majd a pár évtized jól megérdemelt tesóharca után.)

*: én mondjuk egy ilyen babát sem ismerek, csak a valakinek a valakijének a gyerekéről hallottam már efféle sztorikat.

ez a szociális élet-téma tényleg nem könnyű. valahogy azt látom magam körül mostanság, hogy nem csak a gyerekesek betegek gyakran, hanem tényleg a többség immunrendszere mintha rottyon lenne (vagy a vírusok durvábbak?). szóval a tervezett ezerből végül eddig három megvalósult találkozásnál tartok. azok viszont szuperek voltak, szóval nem panaszkodom. csütörtökön például egy magánrendelős exkolléganőm jött át a négy hónapos kisfiával, annyira édesek voltak j.-val, ahogy ismerkedtek babamódra, mindketten olvadtunk - a saját meg a másik gyereke miatt is. így, hogy á. közben a bébiszitterrel volt, egész érdemleges beszélgetést folytattunk, tök érdekes látni, hogy nagyon különböző pároknál is mennyire hasonló dinamikákat, nehézségeket hoz ki ez az első időszak. mondta b., hogy erről lenne jó írni egy könyvet, gyermekágy/első év-párkapcsolat, lelki- és kapcsolati dinamikák alakulása, és hát valóban. hasznosabb lett volna valami ilyen tematikájú kurzus vagy könyv, mint mondjuk a robin lim nagyon trendi gyermekágy című műve. ami kedves és szép és kulturálisan izgalmas betekintés, csak hát nagyjából semmi köze mondjuk az én magyar mindennapjaimhoz. amúgy jól megírt regénnyel már többel találkoztam a témában, most is épp a gyerek címűt olvasom, vagy ott van szilvia molnár üvegháza akár, igaz, utóbbiban szerintem nem egy átlagos posztpartum időszakot látunk, hanem egy valódi posztpartum depressziót.

különben töksok mindenről szerettem volna írni, például hogy béreltem a hétvégére futós babakocsit, és tegnap felavattuk j.-val. három kilométer volt csak, nem túl egetrengető tempóban, de nagyon boldog vagyok, hogy elkezdtem. és ami még boldoggá (és megkönnyebbültté) tesz, hogy végre elkezdtem szervezni a májusi norvég utat. mondjuk így a blogolás helyett szállásokat nézegettem órákon át (oslóban még nem tettük le a voksunkat egyik mellett sem, de bergenben elsőre megtaláltam a tökéleteset, remélem, visszaigazolja majd a házigazda az airbnb-n, van még pár órám izgulni ezen). kinéztük a vonatjegyeket is (göteborg-oslo, oslo-bergen), szóval ha ezekkel megvagyunk, akkor már csak kocsibérlés és a babakocsi-kérdés van hátra. ja, meg a bergen-oslo visszaútra foglalni szállásokat. meg vagy ezer kisebb dolognak utánanézni, csak azok már kevésbé feszítenek. 

közben a terasz-projektnek is nekiálltam, legalábbis elkezdtem a kutatómunkát, és végül megrendeltem most azt a zara home asztalt, ami már hónapok óta a kedvenceim listáján van. úgy költöm a pénzt, mintha ezért kapnám a fizetésem. 

 jó dolgok:

- vettem tulipánt,

- indulunk mindjárt az ikeába (tudom-tudom, ez már szerepelt ezen a listán), mert végre mindenki meggyógyult (igen, á. végül megörökölte a vírusaimat), és á. ma anyukámmal tölti a napot,

- j. imád enni, eddig mindent befalt, amit kínáltam, 

- végre elintéztettem v.-ral a hangyairtást a házban, és most nagyon reménykedem, hogy befejeződik a több hónapja tartó kínlódás,

- tegnap megint voltunk m.-éknál veresegyházán, és most legalább tíz mondatot beszélgettünk is (hoppá!),

- a héten összességében is megtettem a kezdő lépéseket a szociális életem fellendítése érdekében, aztán persze meglátjuk, mi lesz belőle (a mindenféle vírusok nem igazán kedveznek annak, hogy a kisgyerekes barátok találkozzanak). nagyon jól esne kicsit több felnőttel találkozni.

most épp engem vert le a nátha a lábamról, ami miatt minden este bealudtam kábé á.-nal együtt, pedig már igazán szerettem volna egy szokásos bejegyzést fordítani a jó dolgokra:

- tényleg eljutottunk előző héten m.-ékhoz, és az eső ellenére szuper élmény volt a vezetés, ami egyben az első kétgyerekes egyedül-autóutam volt. büszke vagyok mindannyiunkra, és hálás m. barátságáért (mégha élőben nagyjából két értelmes mondatot sem tudtunk váltani a négy gyerek mellett - utána írásban bepótoltuk a felnőtt beszélgetést),

- hétvégén elzarándokoltunk esztergomba is v. másik nagybátyjáékkal bandázni, és csak a hazaút utolsó húsz perce fulladt tébolyba,

- á.-nal elvittük tornára j.-t, így megugrottam még egy elsőt: két gyerekkel békávézás a belvárosba,

- pár hete kiderült, hogy nem csak a számokat ismeri fel á., hanem a betűket is, azóta mindenkinek fitogtatja a rendszámolvasási tudományát, irtó édes,

- a tornázási lendületem töretlen, sőt, a hirtelen jött tavaszban párszor bringáztam is, ami mindig hihetetlenül feltölt,

- ma megyek végre manikűrre, 

- csodaszép dolgokat rendeltem a zara home-ból akciósan,

- j. is csomót fejlődik, még egy hete sem tornáztatom itthon célzottan, de már elkezdett apró kúszó mozdulatokat tenni (kicsit laza az izomzata, ezt kell fejleszteni, hogy beindulhassanak a nagymozgások),

- továbbra is sikerül minden nap flowba kerülnöm mindkét fiammal (na nem folyamatosan, akkora szuperanya szerintem sosem leszek),

- elővettem a hozzátápláláshoz a mindenféle kellékeket, a héten nekiállok főzőcskézni, és hétvégén indulhat a buli. nagyon kíváncsi vagyok, mit fog szólni j. az ízekhez,

- szerintem megállt a posztpartum hajhullásom, és valahogy így második alkalommal sokkal kevesebb hajszálat veszítettem, mint két évvel ezelőtt,

- á.-nak megint van kedve játszóterekre járni, és nem menekül el a “más gyerekek” láttán, egyre többet játszik önállóan, hatalmas a fantáziája és nagyon cuki vicceket talál ki (pl. “veresegyháza - miért nem veres-három-háza?” - kérdezte vigyorogva a múltkor a kádban),

- elkezdtem egy ovira felkészítő projektet, aminek az első állomásaként 1. megvettem á. alvós krokijának kicsinyített mását a h&m home-ban, aki majd mehet vele az oviba, 2. elkezdtük megnézni kívülről a potenciális ovikat, és beszélgetni róluk,

- az első ovilátogatás után beültünk cukrászdázni, ami igazi nagyfiús, meghitt anya-fia program volt,

- néha sikerül meglátnom a nevelésem gyümölcsét (pl. amikor nem kell semmiféle plusz szórakoztató eszköz az egy órás vonatútra, elég csak beszélgetnünk, vagy ki tudja türelemmel várni a sorunkat a pultnál vagy fél órán át ül a kanapén és “olvas”), és annyira büszke vagyok ilyenkor,

- elkezdtük gyűjteni a spar matricás albumába az állatokat, és nagyon élvezem az együtt-tanulást,

- rajtam kívül mindenki egészséges.

nos, az történt, hogy a hétvégém szabad óráiban elmerültem a blog-nosztalgiában, és elkezdtem lementegetni a nagyonrégi bejegyzéseket, hogy ne feltétlenül az interneten legyen nyomuk. nem az akkori önmagamat, pláne nem az akkori (itt most elsősorban a tíz-tizenöt éves bejegyzésekről beszélek) érzéseimet szeretném letagadni, de az biztos, hogy egynéhány poszt előtt nem ártott volna némi önkritikát gyakorolnom (mennyi pátosz, atyaég, mennyi modorosság!). persze, huszonhárom évesen, amikor kezdtem ezt a blogot, én még tényleg elképesztően hebrencs és sarkos kamasz voltam. egyfelől koravén, másfelől viszont rettenetesen éretlen. ahogy r. barátnőm fogalmazott vasárnap a telefonban, szerinte én vagyok az a barátnője, aki a legtöbbet fejlődött a megismerkedésünk - ötödév - óta. ami egyértelműen bók, ugyanakkor mégiscsak benne van, hogy bőven volt honnan fejlődnöm. örülök, hogy sikerült.

szóval nosztalgiáztam és pironkodtam, közben egy-két dolgot v.-ral is megosztottam - így két gyerek után már úgysem szabadul egykönnyen - eléggé nagyokat röhögtünk rajtam. ezzel együtt szuper hétvége volt, eljutottam masszázsra meg a belvárosba egy gyors bevásárlókörútra - m.-ékhoz megyünk holnap a fiúkkal, és szerettem volna ajándékkártyákat szerezni nekik házavató gyanánt -, és volt nálunk v. pap nagybátyja, akit j. teljesen levett a lábáról (nem csodálom, mondjuk, hihetetlenül cuki baba, engem is nap, mint nap levesz a lábamról).

valahogy most mindkét gyerekemmel töksok flow-pillanatot tudok megélni, ami nagyon jó érzés. talán a hirtelen tavasznak is köszönhető, de remélem, hogy van benne némi részem nekem is.

 és most jut eszembe, hogy milyen régen voltak már a jódolgok:

- nem lettem náthás a fiúkkal együtt, de ők is enyhén megúszták, és á. olyan együttműködő már az "orr-rendnek" elnevezett szeánszunkban,

- j. megkapta az utolsó oltásokat a héten, úgyhogy egy éves koráig most béke van ezen a fronton,

- argentínába nem megyünk ugyan (v. munkahelyén komolyabb para van, és nem kockáztattuk, hogy dél-amerikából kelljen interjúznia meg ezen feszülnie), viszont vettünk regjegyet májusra göteborgba, ahonnan aztán egy hosszabb norvég utat tervezünk, á. már most be van zsongva (és persze én is),

- sikerült teljes mértékben átállítanom á. elalvását az általam preferált forgatókönyvre, így minden este van időm és agyam olvasni (most épp isabel allende van soron megint, kicsit limonádé, de legalább kikapcsol),

- medve és madár, ami ugyan gyerekkönyv, de annyira cukik a karakterek, és annyira kedvesen szól a barátságról, hogy hálás vagyok, amiért á. állandóan ezt kéri,

- életemben először nem nyírtam ki az orchideát, hanem bimbózik! ráadásul ez az első anyák napi ajándékom, amit tavaly vett v. és á., úgyhogy tényleg a fellegekben járok, amikor csak ránézek,

- január eleje óta minden nap csinálom azt a rövid hasizom gyakorlatot (a történelmi hűség kedvéért: kétszer kihagytam, mindkétszer pocsék éjszaka után aludtam inkább a fiúkkal),

- j. egyre aktívabban vesz részt az életünkben, és á. egyre kedvesebb vele, visz neki játékokat, megsimizi, visszarakja a szájába a cumit, amitől totálisan elalélok.

az ezer dologból az egyik, amire megtanít az anyaság, az egészen biztosan a késleltetés művészete. én alapvetően olyan vagyok, hogy amit lehet, azt szeretek halogatás nélkül megcsinálni (úgyis mindig van a listán olyan, ami nem csak tőlem függ vagy segítségre van benne szükségem vagy hosszasabb utánajárást igényel stb.). ehhez képest most január elseje óta tart az aktuális projektem (régi, gagyi műanyag karácsonyfadíszek felpimpelése körömlakkokkal), mivel minden nap legfeljebb a délutáni alvásidő alatt foglalkozom vele pár percet, aztán ugrok is a következő teendőre. két éve szerintem még inkább neki sem álltam volna ilyen körülmények mellett, most pedig így is élvezem, és ez, bevallom, óriási előrelépés a személyiségfejlődésemben. 

egyébként meg már csak két dísz van hátra a hétből. 

amúgy rájöttem, hogy én egész életemben úgy tanultam, ahogy a kisgyerekek: rengeteg ismétléssel. van némi hajlamom a fotografikus memóriára, de azért azt nem úgy kell elképzelni - nálam legalábbis -, hogy egyszer látok valamit, és kész, be van fényképezve az agyamba. mindig is két, de inkább három alkalommal néztem át egy-egy vizsgára az anyagot, ha tehettem. és mindig megvoltak az asszociációs láncok: a nehezebben megjegyezhető dolgokat igyekeztem valamihez (akár hangzási asszociációhoz) kötni, és olyan izgalmas most tapasztalni, hogy ez á.-nál is mennyire működik. egyfelől kriminális, hogy a keresési előzményeim között szinte kizárólag olyanok szerepelnek, hogy az xy busz/villamos megállói, másfelől annyira meghitt valahogy ez az együtt tanulás. tegnap persze még én voltam az, aki hamarabb megtanultam az ominózus 15-ös busz megállóit, de a nap végére már ő is majdnem az összeset tudta. és szerintem nem kell sok, hogy túlszárnyaljon. szóval most a sporttelep megállóra mindketten úgy asszociálunk, hogy "az előző megállóknál nem szállt fel senki, de ott felszállt egy focista.".

a másik, ami döbbenetes, hogy mennyire érdeklik á.-t a számok és a betűk, és így nem egészen két és fél évesen, a tömegközlekedés rajongásának köszönhetően egy csomó számot felismer az alakja alapján (először azt hittem, hogy csak véletlen, de aztán pár hete már konzekvensen mindig jól mondja, hogy 105-ös vagy 210-es busz jön, és minden egyéb, gyakrabban látott járatot is helyesen mond). külön szerencse, hogy én meg grafomán vagyok, ráadásul kifejezetten imádok szépen írni, úgyhogy tegnap a délutáni ébredés után vagy fél óráig számokat rajzoltam, miközben j. meg a ceruzákat próbálta megszerezni. 

ettől függetlenül tegnap ránk is lecsapott a blue monday - fogjuk most akkor erre a hipertudományos jelenségre azt a több órás vergődést, amibe nagyjából párhuzamosan mindkét gyerek (és az anyjuk) belelovalta magát. remélem, a blue thuesdayt még semmilyen brit tudós nem találta fel, mert akkor felmondok.

ezt nevezem én effektív napnak! még félkilenc sincs, és már a második mosás megy, túl vagyunk a reggelin és kész az ebéd, minden gyerek orra kiszívva, és még a 15-ös busz 29 megállóját is memorizáltam. (tegnap azzal mentünk újlipótba családi reggelizni, onnan az új szerelem.)

amúgy tök szuper volt a hétvége, pénteken á. a nagyinál aludt, így be tudtam fejezni az összes párhuzamosan futó fotóalbum aktualizálását, és szombat délelőtt még egy gyors brunchra is futotta a közelben hármasban. bár az nagyon durva, hogy újra szembesülök azzal, mennyire kevés a gyerekbarát kávézó-reggeliző budapesten. és gyerekbarát alatt most nem azt értem, hogy legyen csillivilli gyereksarok (az se lenne rossz, persze, de alapvetően megszoktam/megszoktuk, hogy bevonjuk á.-t a felnőtt tevékenységekbe, nem pedig mindenáron lefoglaljuk valamivel), csak mondjuk legyen egy pelenkázó vagy egy nyugis(abb) sarok szoptatni. de nem nyígok, mert a bagel viszont isteni volt mindkét helyen, és jól esett végre nem a játszóterezős farmereim valamelyikét felvennem.

amúgy magam sem értem, mi van velem, de az elmúlt héten teljesen rákaptam a sütés-főzésre. semmi újévi fogadalom, pláne újévi lendület nincs ebben (nem is értem, ki találta ki ez utóbbi fogalmát, mégis miből lehetne a tél közepén lendületet meríteni?), egyszerűen csak elkezdtem felélni a mélyhűtő tartalmát, hogy aztán le tudjuk olvasztani a közeljövőben. és igen, ebből a bejegyzésből egyben az is kiderül, hogy eddig zömében nem főztem, sosem szerepelt a prioritásaim között. amíg dolgoztam sajnáltam rá azt a kevés szabadidőmet, amióta meg gyereke(i)m van(nak), azóta meg aztán végképp no go volt, hogy a konyhában töltsem az ún. anyai énidőmet. persze, amikor elkezdtük á. hozzátáplálását, nagy erőkkel beszereztem mindent, sürögtem-forogtam, csak aztán hamar kiderült, hogy imádja az üveges bébiételeket, és lássuk be, sokkal stresszmentesebb lett onnantól az életünk. 

na szóval, egy tökjó alapanyagokkal dolgozó, egészséges helyről rendeljük a kaját, viszont most ráébredtem, hogy sokkal jobban ízlik a saját főztöm (a legfinomabb a mogyoróvajas banánkenyér lett, meg a tepsis tejszínes krumpli, és persze a megunhatatlan sajtos-tejfölös csirke - igazi comfort food nekem). félreértés ne essék, ezt a magam részéről nem tartom valódi kunsztnak, szeretem a fűszereket, szeretek enni, nagy baj akkor nem lehet. 

a “gond” inkább az, hogy akkor innentől kénytelen leszek főzni (?).

fú. szép dolog a tél, és főleg szép, hogy egészen megbarátkoztam vele (amiben egészen biztosan segít, hogy megtanultam rétegesen öltözködni, és a funkcionalitás javára részben elengedtem az esztétikumot), de azért ez a pár nap tavasz most nagyon jól esik. ma voltunk először ringatón j.-nal, ami azért különösen különleges (micsoda szókincs, hah), mert két éve ilyenkor voltam á.-nal is az ő első foglalkozásán. ég és föld a lelkiállapotom, az anyai önbizalmam az akkorival összehasonlítva, amivel, bevallom, nehéz azért szembesülnöm. és pláne nehéz nem kattognom azon, hogy á. nehézségeiből minek vagyok én az okozója, pusztán azért, mert ő az első gyerekem (nyugi, ebben a témában azért, amikor józanon gondolkodom, szokott segíteni, ha szétnézek az általam ismert elsőszülöttek között, és rögtön kiderül, hogy egészen más kihívásokkal küzdenek az ő szüleik, mint amiket én á. nehézségeinek aposztrofálok).

j. különben elképesztően élvezte, tátott szájjal figyelt mindent, egy hangja nem volt. én pedig teljesen feloldódtam a közös éneklésben, nagyon szeretem. titokban még mindig nem tettem le arról, hogy egyszer majd lesz időm, keresek valami jó amatőr kórust, és újra becsempészem az életembe ezt a - számomra -semmihez sem fogható élményt. 

különben meg irtó büszke vagyok magamra, mert szombat óta minden nap megcsinálok egy tíz perces hasizom-workoutot. anno munka előtt nyomtam minden reggel, és hetek alatt elkezdett látszani az eredmény, persze, meglátjuk mi lesz így két terhesség után. mindenesetre ez már trend, örülök neki nagyon. és hálás vagyok a két fiúnak, hogy ideiglenesen van egy olyan órája a napnak, amikor mindketten alszanak.

a ma este időutazása: sütni a serpenyőben a csirkét provance-i fűszerkeverékkel, olívaolajjal, mint valamikor, valahol, egy egészen másik életben. pohár rosé a kezemben, közben szól a spotify, és épp - az első éjszakai szoptatásig - nem vagyok felelős senkiért. persze, közben megtörténik az örök anya-paradoxon: ebben a szusszanásnyi időben is á.-ról nézegetek képeket (igaziból mindig hiányzik, ha nincs itt, és úgy szeretném tudni, hogy hogyan éli meg ezeket a máshol alvásokat amellett, hogy a kalandozás-részét nyilván nagyon élvezi, és mindig szeretne újra menni). aztán beugrik valami, amit már nem tudom kinek a blogján olvastam arról, hogy a mai gyerekek miket fognak mesélni a majdani terápiáikban rólunk. nem emlékszem a pontos posztra, de arra igen, hogy volt egy olyasmi pontja, hogy állandóan arról ventillált, hogy milyen nehéz neki  / mennyi lemondással jár számára a szülőség. és amire még inkább emlékeszem, az az a rossz érzés, ami most újból megtalált, amiért kifejezetten nosztalgikusan gondoltam a lakásomban megsütött millió provence-i csirkemellre. és amiért én is rengetegszer mesélek az általam anyaként megélt nehézségekről, a blogon egészen biztosan többet, mint amennyit a jóról. feltételezem, hogy a poszt írójának ez nem volt szándéka, de valahogy azt éreztem tőle, hogy az, hogy felvállalom és beismerem a nehézségeket, ez gond, ez trauma a gyerekeimnek. félreértés ne essék, a terápiájukra teszek félre pénzt (mármint teszek félre nekik pénzt á. születése óta, amire félig viccesen szoktam mondani, hogy majd ebből tudják finanszírozni a terápiájukat), és pszi-emberként picit remélem is, hogy szeretnének majd terápiába járni, de nem tudom, hogy tényleg baj-e, hogy nem csak habos-babos időszakként tálalom ezeket az első éveket. 

viszont ennek kapcsán arra is rájöttem, hogy tényleg relatíve keveset írok a klassz részéről. hogy még mindig van bennem egy félelem azzal kapcsolatban, hogy megbántok másokat a boldogságommal. azzal, hogy nekem van gyerekem, nem is egy. azzal, hogy a gyerekeim jól fejlődnek, és ugyan j.-ról még nem tudok nyilatkozni, de á. egyértelműen egy nagyon okos, nagyon kíváncsi kisfiú, elképesztő memóriával és szókinccsel, fantasztikus humorral, logikával, kreativitással, érzékenységgel a szépre. közben meg ez egy baromság. és ahogy korábban, mondjuk az utazásaim vagy egyéb szuper élményeim kapcsán eszembe sem jutott ezen agonizálni, most sem kéne. aki kicsekkolt az életemből az anyává válásom okán, annak más baja (is) volt, és igazán befejezhetném a parázást.  

úgyhogy befejezem. és töredelmesen bevallom, hogy ma minden percet éveztem. a közös főzést, a sétát, a beszélgetést arról, hogy én jobban szeretek sétálni, mint buszozni, de á. szerint amikor "a mami kicsi volt, ő is egy megállóra is buszra szállt". még az altatást is élveztem. meg j. mosolyát (vagy éppen sértettségében legörbülő száját), amikor meglát. ahogy elkezd kalimpálni, mintha legalábbis repülni szeretne. tényleg nagyon nehéz őt nem folyamatosan puszilgatni.