hihetetlen felszabadító volt kirakni ezt a lelki puzzle-t, egyszerűen tényleg elmúlt szinte az összes negatív érzésem “csak”  azáltal, hogy visszataláltam a gyerekkori forrásukhoz. úgyhogy ma újra flowban folytattam a gyerekekkel megkezdett - mondjuk úgy, hogy elődolgozták a papírokat - képeslap-projektet. messze még a vége, de már körvonalazódik, hogy hogyan lesz a mindenféle kisfiú-pacákból karácsonyi kép.

j. alvásideje alatt még a porcelángyurmát is kipróbáltam: működik a recept, már csak az a kérdés, hogy valóban benne ragadnak-e majd tartósan a mindenféle tujalevelek és gyöngyök, ahogy én azt elképzelem. két nap múlva kiderül, mutatok majd képet, ha lesz miről.

így legyen lottó ötösöm, mert valóban nem csak a három és fél évesek kisördöge, hanem az újabb takonyvírus is bújkált á.-ban. a péntek még csak-csak lezajlott, megette élete első mikulás csokiját, volt mikulásbuszozni az apjával, amíg itthon is tüsténkedett az ősz szakállú fószer, de a hétvége már eléggé vállalhatatlan hangulatban telt. egy ponton talán inkább az én részemről, to be honest, meglehetősen kiakaszt ugyanis az a követelőző hangnem, amit a nyűgösködő, és egyébként mindenki mással halálosan udvarias gyerekem tol ilyenkor. volt pár pont, hogy szívem szerint az összes adventi borítékot széttéptem volna, pukkadjon meg mindenki, aztán mára kicsit összeszedtem magam.

ebben segített persze, hogy mivel az orrfolyáson kívül tünete nincs á.-nak, ment ma oviba, úgyhogy csaptunk egy lassú délelőttöt j.-val. ujjfestékeztünk, meggyújtottuk a második gyertyát - igen, tegnap erre sem voltam hajlandó -, az alvásidejében pedig kicsit kieresztettem a szomorúságomat. az elmúlt években rá kellett ébrednem, hogy tombol bennem egy irgalmatlan düh, amivel soha korábban nem szembesültem, arra viszont csak nem olyan régen jöttem rá, hogy a düh alatt majdnem mindig rejtőzik egy mély szomorúság. ha nem is kellemes, de mindenképpen jó volt megérteni, mi fájt ebben a mostani hétvégében. 

ezek az átkozott millenial gyerekkori hiányok, azok.

voltam ma masszázson, mostanában egészen gyakran eljutok, és érzem is a testemen, hogy sokkal-sokkal jobban van, mint az elmúlt pár évben bármikor. mondjuk ma valamiért a hazaút nagy részében cipeltette magát á., amiért nem volt kifejezetten hálás a vállam - nagyon remélem, hogy csak simán fáradt az őszi szünet óta töretlen oviba járástól, és nem valami nyavalya készül kitörni rajta.

a délután hátralevő része az ördögűzés és szupercukiskodás végletei közötti ingadozással telt: sütöttünk kekszet a mikulásnak (hozzánk holnap este fog érkezni), festegettünk két kiborulás között, meg kiválasztottuk, hogy ki milyen színű borítékban kapja majd meg a karácsonyi képeslapját. remélem, sikerül a hétvégén belelkesíteni mindenkit az alkotásra.

készen vannak az utolsó korongok is, épp időben, mert lassan kezdhetjük festeni a karácsonyi képeslapokat, vadásztam délután pár ujjfestékes ötletet pinteresten, és szerintem lesz pár, amibe j.-t is be tudom vonni.

közben megérkeztek a libristóról rendelt angol nyelvű gyerekkönyvek, amiket nagyon valószínű, hogy főlrg magamnak vettem, a 100 dogs címűt egyértelműen. sírva nevetek, annyira cuki szövegek vannak benne. kicsit olyan érzésem van, hogy idén decemberben tényleg minden nap karácsony.

az ünnepre hangolódás jegyében valamelyik álmatlan éjszakán a hjem til jul című norvég netflix-csodát is elkezdtem visszanézni, miután láttam, hogy hamarosan jön az új évad (és semmire nem emlékszem a másodikból). nagyon szeretem továbbra is a norvég nyelvet, és a főszereplő csaj személyiségét. közben pedig döbbenetes időutazás belegondolni, hogy amikor az első részeket láttam, azt hiszem, 2019-ben (vagy 20-ban?), picit voltam csak idősebb a karakterénél, hozzá hasonlóan balfaszkodtam a férfiakkal kerestem az igazit, most pedig van egy valódi társam és két gyerekem. akiknek nagyon ízlett ma az adventi popcorn.

azt meg el is felejtettem mesélni tegnap, hogy az irodalomterápiás házi feladat keretein belül raktam egy mini tábortüzet a teraszon. az olyan, anyasággal és női léttel kapcsolatos elvárásokat kellett összeszedni, amik ilyen alattomos belső mondatokként ott motoszkálnak az agyunkban, aztán átírni azokat, amiknek van motiváló üzenete, csak épp nem az eredeti formában. a maradéktól pedig rituálisan megszabadulni - habitus szerinti módszerrel. utoljára az orvosis államvizsga után égettem el azt a hülye kinyomtatott tesztkönyvet, egészen euforikus érzés volt újra azt látni, ahogy elhamvadnak a mondatok, amik kizárólag bűntudat keltésére alkalmasak.

ma megérkeztek a tropical home-os black friday alkalmával rendelt szobanövénykéim. kíváncsi vagyok, hánnyal leszünk hosszú távon kompatibilisek.

úgy döntöttem, hogy még nincs kedvem abbahagyni a blogvembert - az egyetlen hátulütője csak az, hogy semmi időm másokat olvasni, de egyszer majd csak pótolom azt is. ma úgy volt, hogy találkozunk dollyval, de valami furcsa vírus levert éjjelre a lábamról (már este éreztem, hogy mintha lenne valami, amit igyekeztem a poszt-hálaadós fáradtságra fogni), úgyhogy inkább minimál programot nyomtunk j.-val, és toltam a teát meg a doterrát ezerrel. nem tudom, hogy ezek segítettek-e, mert mostanra mintha elfújták volna a lázat, ami nem is baj, mert a bébiszitter viszont lebetegedett, úgyhogy a holnapi töltődős terveimnek lőttek. 

hogy a mérleg serpenyői igazán kiegyenlítődjenek,  szuper délutánunk volt a gyerekekkel, j. most épp megint elképesztően cuki korszakát éli, sikongat, nyüszög, próbálgatja a hangszálait mindenféle vicces játékra invitálva minket. á.-t pedig sikerült olyan szinten belelkesítenem az adventre (oké, ebben volt némi része a mai első meglepetésnek, ami egy mini magnum volt - élete első saját jégkréme), hogy végül egész este mikulásos meg karácsonyi dalokat kellett énekelnem. és azt is megígérte, hogy ma egész éjszaka a szobájában fog aludni. nos, fingers crossed.

és persze idén is lejátszódott a szokásos, “úristen, nem lesz elég a kaja!”-pánik késő délelőtt, és persze idén is még a ma délutáni morzsaparti után is tele van a hűtő.

de ami még inkább tele van, az a szívem. annyira szeretem itt látni a házunkban a barátainkat, hogy mindig eszembe jut, hogy kéne nyárra - mindig a midsommar jut eszembe, mint apropó, nagyon tetszik az a hagyomány - is időzíteni egy közös traktát.

á. végül valóban maradt bulizni, amit reggelre különben már egész pozitívan átkereteztem magamban, mondván, hogy ha tényleg nem zavarja majd a sok ember, akkor egy évben egyszer igazán hányhatunk fittyet a napirendre. onnantól le is lazultam teljesen, mivel bevallom, tulajdonképpen csak azon hisztiztem be, hogy én ugyan el nem vonulok egy órára altatni, miközben itt vannak a barátaim. nagyon cuki volt mindkét gyerek, á. a kedvenceivel (j. es r. barátnőm, illetve most már n. régi-új pasija, b. is) játszott, j. pedig mindenkit elbűvölt, de komolyan (mondjuk valakit nem feltétlenül a cukiságával, hanem azzal, hogy szinte egész este evett).

ma pedig ünnepélyesen leszedtem az őszi dekort, és meggyújtottuk az első adventi gyertyát. holnap indulnak a korongok, úgy várom, hogy mit fog szólni á..

és ez a nap is egészen klassz volt, mindaddig, amíg á. az előbb ki nem akadt krokodilkönnyekig azon, hogy márpedig ő nem akar a nagyinál aludni holnap (holnap, amikor itt hálaadás buli lesz, és csomóan tényleg csak este jönnek). megőőőrülök, mert nyilván egyrészt nálam van a főnökség, másrészt viszont egy kiborult gyereket nem szeretnék (és nem is vagyok képes) elűzni itthonról. 

az egyetlen reményem, hogy ahogy érkeznek majd a vendégek, rájön, hogy ennek a fele sem tréfa, és a tavalyihoz hasonlóan ő fogja kérni, hogy jöjjön érte anyukám.

a fényflotta viszont kegyes volt hozzánk: pont láttuk az összes jármű indulását (a kirajzást, ahogy mi hívjuk), és aztán újbudáról az egyik ganzon sikerült utaznunk á.-nal a széllkálmánra. cserébe, igen, kilenckor még a kádból halásztam ki a gyermeket.

ja, és persze kész van a quiche is, és lettek cuki, majdnem-ünnepi körmeim. 

annyira klassz volt ez a nap! pedig őszintén szólva, túl nagy extraságok nem voltak benne, kivéve talán, hogy amikor mentünk j.-val az átvehető mesekönyvekért a garay térre, akkor küldtem egy hangüzit l.-nak, aki a környéken lakik, és össze tudtunk futni spontán egy sétára. ő is örült, én is örültem (egyedül j. volt az, aki az elején úgy próbált láthatatlan lenni, hogy szoborrá merevedett - irtó édes, amikor zavarban van). 

haladtam valamennyit ma is az adventi korongokkal, tíz van már csak hátra, abból az egyik a szenteste napja, amin legalább gondolkodni nem kell. a kihívás inkább az, hogy miket tervezzek azokra a napokra, amikor baselben leszünk, de ezt a problémát valószínűleg már csak a jövő héten fogom megoldani, annyira sűrű napok jönnek. holnap például megyek manikűrre, meg kéne sütni a quiche-t, ráadásul a fényflotta is útnak indul, amit idén már négyesben szeretnénk megnézni. 

az irodalomterápiás csoport ma kifejezetten megerősítő volt, annyira hasonlókat élünk át mind, még néhány kisgyerekes párkapcsolati vitatkozás is gyakorlatilag copy + paste. elmondani nem tudom, mennyit enyhít ez az időnként csak-csak rámtörő bűntudaton.

a hetem kedvenc könyve pedig egyértelműen a nyomozó kutya julia donaldsontól. (á.-nak a gyógyító kutya tetszik jobban, szóval legalább nem veszünk rajta össze.)

jelentem, túlestem az első szmk-értekezleten, és egyáltalán nem volt vészes. mondjuk azon sokkolódtam, hogy még ezen a testületen belül is van elnök, és hogy valaki önként vállalja ezt a tisztséget.

és haladtam csomót az adventi korongokkal (lásd fent), és teljes eksztázisban vagyok miattuk. meg izgulok is, hogy mit fog majd szólni hozzájuk á., fogja-e valóban élvezni ezt a játékos várakozást. 

és megcsináltam már legalább a felét a holnapra esedékes irodalomterápiás házi feladatnak.

(és megettem mindeközben egy zacskónyi görögdinnye ízesítésű datolyát - amilyen bizarrul hangzik, olyan félelmetesen addiktív.)

jaj, nem szeretnék két nap egymás után elvérezni a blogírás terén, csak egyszerűen annyira eseménydúsak a napok, hogy nehezebben találom meg az időt rá (najó, igaziból tegnap egyszerűen csak beájultam az előző pocsék éjszakát követően, szerintem már itt a gyerekszoba szőnyegén kuporogva elbóbiskoltam). 

a tegnap különben meglehetősen idillire sikeredett mindkét gyerekkel (a történelmi hűség kedvéért hozzátenném, hogy csak a nap külön-külön töltött része, mert este, amikor mind a nagyágyban bohóckodtunk, á. megpróbált teljes erőbedobással ráugrani az öccsére, amit nagyrészt megakadályoztam, így csak pár karmolást szerzett j. az arcára). ma délelőtt elintéztem pár apróságot, délután pedig kiválasztottuk n. karácsonyi ajándékait apukámmal (tőlem egy soul sisters kisujjgyűrűt kap, apukánktól pedig egy talizmán-nyakláncot a leendő babaváráshoz). végül a nap megkoronázása egy szuper workshop volt n.-val, ami az én szülinapi ajándékom tőle: lomblabor művésznéven fut az esemény, és szárazvirágokból alkottunk meg egy lámpaburát. elképesztő flow volt, elrontani gyakorlatilag tényleg nem lehet - alig várom, hogy kézbe vehessük a műveinket pár hét múlva. 

nem várt mellékhatásként kaptam egy megerősítést a harmadik gyerek-témában is - velünk szemben két középkorú (vagy az én vagyok?!) nő ült, és kiderült, hogy mindketten három gyerekesek. egyöntetűen állították, hogy “kettő vagy három, az már szinte mindegy”, és hogy pozitív irányba hatottak a testvérkapcsolatokra a harmadszülöttek. 

de azért először egy unokahugiöcsit szeretnék.

ja, és elkezdtem végre az adventi fakorongokat is gyártani, ha készen leszek egy nagyobb adaggal, majd megmutatom őket, annyira kis cukik. 

 

elmentünk ma havat nézni a pilisbe, és annyira, de annyira gyönyörű volt, hogy csak na. á. imádta, j. viszont óbégatva gyűlölte - emlékeztettük is magunkat v.-ral, hogy milyen volt á. első tele (ordítós), és hogy mégiscsak nyári gyerekeink vannak. a délután első fele aztán kevésbé idillire sikeredett, á. nem aludt, és az idegeimre ment, de estére szépítettünk. azért baromira várom azt az időszakot, amikor a gyerekeim érteni fogják, hogy mindannyian jobban járunk, ha kapok három-öt perc szünetet, mielőtt teljesen bekebeleznek, mert általában tényleg ilyen mikro-időkön múlik, hogy elgurul-e nálam a pöttyös.

nem tudom, a családban ki várja jobban a havat, á. vagy én, bár annak kevésbé örültem, amikor veresegyházról hazafelé elkezdett esni. szerencsére mindenki úgy ítélte meg, hogy elég lesz max ötvennel menni lakott területen kívül is, úgyhogy az első tíz perc volt csak ijesztő, aztán budapesthez közeledve javultak a látási viszonyok is. szerintem életemben először vezettem sötétben és hóesésben, hálás voltam, hogy egyik gyerek sem ült ott hátul.

m.-nal pedig egy szuperhangulatos malom nevű helyen voltunk, ahol isteni angol reggelit ettem délután félháromkor. a karácsonyt mondjuk kicsit túltolták, de simán lehet, hogy csak maradi vagyok, amiért meg szoktam várni a decembert a christmas fm beizzításával.

mindamellett, hogy jót beszélgettünk, a randi végén sikerült összekevernünk a majdnem-egyforma fekete hátizsákjainkat, amit nyilván csak itthon vettem észre. fogjuk ezt is a mommy brainre, vagy arra, hogy picit tényleg túlvállaltam magam a hétre. 

ha holnap elmegyünk a hegyekbe, ahogy á. mondja, havat nézni, nem én fogok vezetni. de talán csomagolni sem nekem kéne kivételesen.

azt el is felejtettem megosztani, hogy nemrég eléggé beszorongtam az anyagiakon (najó, a szorongás kicsit erős kifejezés, inkább egy aggodalom fogott el, amiért drasztikusan apad az az összeg, amivel anno belevágtam ebbe a stayed home mum-életszakaszba). komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy miből és hogyan tudnék visszavenni (ööö, mondjuk a gyerekkönyvekből? a cuki nextes pulcsikból? a közepesen fancy arcápolási termékekből?  a felnőttkönyvekből? a gyerekek fürdőbombáiból? az akrilfilcekből?), erre tessék, az egyik ajándékszatyorban, amit azért vettem elő, hogy legyen mibe beletenni a zs.-nak meg m.-éknak vett apróságokat, találtam egy dm-es ajándékutalványt 2023-ból. huszonötezer forint, amiből akár két kisebb vásárlás (vagy nagyon sok pelenka) is kijön - v. egy barátja hozta még a két évvel ezelőtti hálaadásra, amikor először találkozott velünk, mint családdal. 

ma pedig, a második visszaigénylési próbálkozásra megkaptam (visszakaptam?) a navtól a túlfizetésemet, ami konkrétan egy havi gyesem (vagy mit kapok most, sose tudom). 

úgyhogy azon sebtiben abbahagytam  a gondolkodást, és vettem gyerekkönyveket, a bejegyzés után pedig még zs. javaslatára böngészek egy sort az amazon kínálatában.

ma hivatalosan is szmk-anyuka lettem. de előtte még csináltam ezt a szépet a nakholmen-szigetén szedett és leszárított vadvirágokból. utóbbira tényleg büszke is vagyok:

elmentünk ma délelőtt j.-val érintésmentes lázmérőt venni a patikába, amiben ugyan túlzottan nem hiszek, mármint hogy pontosan mérne, de kicsit már feszélyezett, hogy hanyag orvos anyaként csak úgy, kézrátétellel mérek testhőmérsékletet (maradjunk abban, hogy a fenékbe dugós verziót egyik fél sem kedvelte meg három év alatt). tájékoztató jelleggel különben biztosan nem rossz: más értéket mért j.-nak, és mást nekem - ez mindenképpen bíztató. érintésmentesség és cuki rózsaszín nyuszifülek ide vagy oda, a gyermek a biztonság kedvéért azért ordít, ha meglátja, úgyhogy délután maradtam a jól bevált hanyag módszernél. szerencsére estére tökjó lett a kedve is, étvágya van, egyéb tünete nincs, úgyhogy v.-ral most abban reménykedünk, hogy ez az ún. egynapos láz (avagy a szegény szülők vágyálma) nevű betegség volt.

így holnap valószínűleg el merek menni találkozni zs.-val meg a kisfiával, az autót el is hoztuk ovi után á.-nal anyukámtól. most viszont nagyon szeretném már kiolvasni a m.-tól kölcsönkapott, a csoport című könyvet, és aztán meg utánanézni a cickafark anna által ajánlott, őrjöngő anyáknak* pont szuperül passzoló attachment-based family therapynak, úgyhogy abbahagyom a lázmérésről folytatott elmélkedést.

*: nem, ő nem így fogalmazott.

feltételezem, az univerzum meghallotta, hogy itt büszkélkedem a frissen szerzett egészségünkkel, úgyhogy j. ma hőemelkedéssel kelt. a többi tünet egyelőre várat magára, szóval ahogy egy régi főorvos kollégám nyilatkozott anno valami hasi panaszok kapcsán a betegágy mellett kérdéseket feltevő rezidensnek: “ez még akármi is lehet!”.

a körülöttem zajló baby boom - l. és j. februárra várják a harmadik, illetve első babájukat, egy távolabbi képzéstársam-havernőm (??) pedig májusra a másodikat - kapcsán egyre inkább megerősödik bennem, hogy nem csak kósza hormontéboly a harmadik gyerek utáni vágyam. mert persze, a mindennapokban jópárszor érzem azt, hogy elfogyok, a mélyben mégis érzek kapacitást, hogy még valakit elég jól szeressek. messze nem lefutott kör ez, és ki tudja, közel a harminckilenchez mennyire leszek majd fogamzóképes, de kezdek barátkozni az érzéssel. és kezdem megengedni magamnak azt a luxust, hogy két tökéletes kisfiú mellett egyáltalán legyen pofám vágyni.

annyira tipikus novemberi idő volt ma délelőtt, hogy semmi kedvem nem volt játszótéren tölteni, főleg, hogy igaziból j. annyira nem éli a vastag overálos mozgást, így a kinti idő minimum felében cipelteti magát. helyette elmentünk újlipótba, és beadtuk az integető cicás képet a keretezőhöz. még egy pipa a listámon.

a délután pedig annyira idilli volt á.-nal, az esernyő alatti pereccsipegetés a sétányon, a vonatos játék hazafelé (csomó balatoni megállót kitaláltunk, némi valós emlékkel megfűszerezve). és aztán itthon is sikerült igazán töltő(dő)s módon együtt lennünk, volt, hogy hárman zsúfolódtunk a fotelágy felnyitható része alatti kis ficakba, és senki nem akarta lerúgni senki fejét. 

szóval ma pontosan olyan volt anyának lenni, mint ami miatt szerettem volna anya lenni. 

tele a szívem veletek. 

hát, ez a hétvége kis túlzással úgy telt, mintha nem lennének gyerekeim - bár nem igaz, mert sokkal hatékonyabb voltam, tudván, hogy hamarosan visszatérünk a normál kerékvágásba. szóval semmi netflix, és semmi doomscrolling.

mindenesetre bruncholtunk egyet hármasban, j. egész jól bírta, legalábbis addig, amíg kitartott a kroászonocskája. aztán festettem, megírtam a thanksgiving-menükártyákat, foglaltam szállást baselbe (karácsony előtti napokban megyünk családilag, ami mindenképp különleges, nekem is csak a második alkalom lesz, hogy utazom az ünnepek környékén), leválogattam néhány járműves képet á. puzzle-jaihoz (egyik ajándéknak ezt kérte a mikulástól/jézuskától), és most még utána szeretnék nézni, hogy hol van hozzánk legközelebb színvonalas képkeretező. 

annyira hálás vagyok, hogy épp szünet van a betegségcunamiban, és újra azt érzem, hogy van energiám, nem zsigerel ki a végletekig a nyűgös-beteg gyerekek ellátása (és szórakoztatása). szóval szerintem meg is van, mi lesz az idei hálaadó-cetlim szövege.

lett biciklim!

szerencsére van a közelben egy tökmenő bringabolt, ahol v. és j. szíves közreműködésével egészen hamar sikerült dűlőre jutnom, aztán haza is tekertem vele, szerintem fogom szeretni nagyon. emellett bejelentkeztem decemberre a nőgyógyászomhoz - és ezzel le is tudtam a mai napra a hasznos tevékenységeket.

viszont fűztünk gyöngyöt n.-val, leválogattam négyszáz képet (szeptembertől), amit azóta háromszáz alá csökkentettem, elkezdtem a jövőévi családi naptárhoz is keresni a képanyagot, és elköltöttem egy vagyont a zalandón gyerekruhákra (jó, ezt mondjuk szét fogom dobni a családtagok között karácsonyi ajándék címszó alatt) és a libristón könyvekre (szintén karácsonyi ajándék, na). picit az aktuális festményemmel is haladtam, csak sajnos már messze nem bírom úgy a tömény körömlakk-szagot, mint régen, ami eléggé limitálja azt, hogy mennyi időt tudok vele foglalkozni egyhuzamban. 

azt hittem különben, hogy majd mélyebb dolgokról is szeretnék írni ebben a hónapban, de annyira jól kibeszélünk mindent hangüzenetben azzal a két-három emberrel, hogy a blogra csak a kedvesnaplóm-típusú bejelentkezések jutnak. 

tegnap teljesen esélytelen voltam írni, az irodalomterápiás csoportról épphogy bezuhantam az esti rutinba, aztán mire kiosontam á. szobájából, kezdődött az online terápiás ülésem. ma sem vagyok fittebb, pedig a legnagyobb napi teljesítményem az volt, amikor á.-val futottunk, hogy elérjük a fogaskerekűt a svábhegyen.

olyan misztikus köd volt, ha egyedül lettem volna, tuti elcsavarogtam volna egy órácskát. de nem nyafogok, mert pár év múlva talán pont ezeknek a kalandozásoknak köszönhetően lesz lelkes társaságom a ködben tekergéshez. 

mindenesetre az a tervem, hogy holnap visszatérek a korábbi blogvemberes kerékvágásba, á. ugyanis anyukámmal tölti a napot (és jó eséllyel az éjszakát is). a legkomolyabb tervünk a bringanézés nekem, és talán egy vasárnapi brunch a környéken, de amúgy időm, mint a tenger. (kivéve, hogy ma rádöbbentem, hogy igaziból mindjárt advent, és mindjárt mikulás - oké, neki legalább írjuk a levelet -, és ezer kósza ötletem van, amiket muszáj lesz elkezdeni konkretizálni. szóval stay tuned.)

nem tudom, a csillagok állása változott-e meg vagy egyszerűen ennyit nyom a latban, hogy a takonykór melyik fázisában vagyunk, mindenesetre ez az utóbbi másfél hét mérföldekkel élhetőbb, mint előtte a komplett október. igaz, ma az egyik óvónő elkapott, és kipasszírozta belőlem, hogy legyek szmk-tag. mondtam neki, hogy ez színtiszta zsarolás, hiszen tudja, hogy mennyire hálás vagyok, amiért nyitottak és rugalmasak voltak a kezdetektől, és most van egy ügyes óvodás kisfiam. holnap meg valami tanfelügyeleti interjúval, vagy mivel kezdem a napot (ebbe a csőbe még szeptemberben húztak be, amikor teljesen el voltam érzékenyülve, hogy á. a harmadik héten már magától bent szeretne aludni) - tudok élni, na.

különben meg annyira odáig vagyok a gyerekeimért.

j. a délelőtti tornán egyre együttműködőbb, és olyan cukin fejezi ki, amikor valamelyik feladat tényleg a szája íze szerint való. a buszon is megint meghódított egy bácsit, annyira figyelte ugyanis, ahogy beszél (mármint a bácsi, j. ugyanis tökéletesen megelégszik továbbra is az intenzív pantomimezéssel), hogy azt lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. 

á.-nak pedig küldött megint a konduktor lány egy oldalnyi mondókát - aktuális libás tematikában -, amiből néhányat elmondtam neki, mondjuk darabonként háromszor, majd a kádban az összeset elismételte kristálytisztán. azt csak gyanítom, hogy hibátlanul, mivel én magam egyet sem

jegyeztem meg.

egészen megszoktam már ezeket a gyerekszoba-szőnyegről történő bejelentkezéseket, mint pavlov kutyája, nyitom meg a bloggert.

pláne, hogy még mindig moa herngren aktuálisan fancy trilógiáját olvasom, ami inkább bosszant, semmint tetszik, csak most már kíváncsi vagyok, ez az utolsó kötet miféle klisére fut ki. aztán hátha pozitívan csalódok. mindenesetre jóval könnyebben szakítom el magam az olvasástól, mint amikor az édentől keletre volt a porondon.

ma megkaptam cickafark annától a szárazvirág csodákat, és a még klasszabb virágtartókat, amiket a diy esküvőjükre készítettek a férjével. úgyhogy j. alvásidejét nagyjából virágrendezgetéssel töltöttem, na meg azzal, hogy örvendeztem, amiért egy kedves, nyitott embert ismertem meg. neki köszönhetően lassan tényleg törzsvendég leszek a fabrikban, hiszen az olvasslipótról is nála olvastam, most meg m, tessék, együtt kávézgatunk. 

nyugi, eszem ágában sincs egy képes bejelentkezéssel megúszni a mai napot, csak tisztára beleszerettem ezekbe a teafilter-üzenetekbe (a masszőrömtől kaptam egy dobozzal szülinapomra, még a végén megszeretem a teákat).

m.-nal egész felnőtteset beszélgettünk ma, pedig a kisebbik fiát sem kell félteni, elképesztő sebességgel keresi az ingereket. azon nevettünk, hogy j.-ból ugye kézilabdás (esetleg kosaras) lesz, míg b. mehetne bokszolónak, mondjuk. aztán majd megyünk egymás gyerekeinek a meccseire is pompom-anyukának.

és az esti ohmydeer kollekció-bemutatóra is eljutottam, csodás ékszereket alkotott f. már megint, mégha a többségre nem is lesz keretem soha. jól esett kimozdulni sötétedés után (igaz, ezt most nem olyan nehéz kivitelezni, lassan az oviból is sötétedés után érünk haza). 

holnap pedig á. élete első igazi tornaórája lesz az oviban. hamarosan tényleg egyetemre megy.

a kirándulásból végül semmi nem lett, amit persze bánok, ugyanakkor nem volt rossz helyette egyedül belógni a városba, és nyugiban nézelődni - kivételesen magamnak - néhány alapdarabot. meg hangüzeneteket hallgatni és hagyni közben, amire totál rácsúsztam az elmúlt hónapokban. szerencsére egyre több barátnőmet tudom bevonni, ezáltal sokkal mélyebb és igazibb a kommunikáció, ami nagyon-nagyon jól esik a lelkemnek.

holnap elvileg kiugrunk j.-val veresegyházra, hogy ezt a jó szokást is felelevenítsük most, hogy valamennyire belerázódtunk az oviba, és nem izgulva szorongatom a telefonomat, hívnak-e, hogy menjek á.-ért (egyszer hívtak csak, amikor belázasodott). fingers crossed, hogy ez a hányós-hasmenős sztori (ami azóta is gyűrűzik) ne szóljon közbe. olyan klassz, hogy bármikor el tudom kérni anyukám kisautóját, hihetetlen szabadságot ad. jut eszembe, elfelejtettem v.-nak szólni, hogy applikálja be a másik gyerekülést, mert számomra három év után is akkora küzdelem ez az átkozott isofix, hogy inkább kihagynám. 

és - dobpergés - ma délután befejeztem az összes fotóalbumot, legalábbis szeptember elejéig bezárólag! de annyira be, hogy gyártottam a hónapokhoz feliratokat, plusz a borítókat is megcímeztem. és akkor lassan kezdhetem a szokásos éves családi falinaptárhoz válogatni a képeket.

bár nagyon csábít, hogy inkább a frankenstein utolsó huszonöt percét nézzem meg a hátralévő éber pillanataimban, egyelőre győzött a stréber énem, és nehogy már nyolcadikán bukjam a blogvembert.

ma az eső kicsit átszabta a napunkat, de azt hiszem, így igaziból még sokkal többet is kihoztunk belőle. egyrészt feltettük az elmúlt hónapokban szerzett képeket a falra - köztük az én kollázs-festmény-szerűségemet is, ami pont tökéletesen eltakarja azt a lyukat a hálószobában, ami egy polc leszakadása után keletkezett. másrészt sütöttünk muffint á.-nal, hogy kipróbálhassuk a tegnapi lidl-köröm során zsákmányolt cukorszórásokat (tudom-tudom, milyen anya az ilyen). délután pedig megnéztük a több helyről beharangozott teknős tanösvényt, ami a dunakeszi auchan parkolójából indul, és tényleg abszolút cuki és klassz. aztán a  decathlonban kipróbáltam pár biciklit - egyelőre még nincs meg az igazi, de ez lesz a szülinapi ajándékom, ha sikerül választanom. nagyon szeretném, ha tudnám én is szállítani a gyerekeket, de ehhez mindenképp egy masszívabb járgányra van szükségem, mint az ezeréves férfivázas puch-om.

holnap elvileg a magánrendelős csapat egy részével kirándulnánk délelőtt, de többen már visszamondták - pedig épp sikerült á.-t belelkesítenem a normafára. igaz, legfeljebb elmegyünk csak családilag, hátha nem lesznek irgalmatlanul sokan.

eddig sem zavart különösebben, hogy válogatós a fiam - én magam is válogatós gyerek voltam, aztán valahol a húszas éveimben egészen kikupálódtam, és a gyerekek születéséig szperül működött az immunrendszerem -, de most úgy is fogalmazhatunk, hogy kifejezetten hálás vagyok érte. folyamatosan jönnek ugyanis a hányós-hasmenős-kiszáradós hírek a kerületi óvodákból (sőt, ha jól értettem, más kerületekből is, ahová ugyanez a cég szállítja az ebédet), nagy valószínűséggel ételmérgezés kapcsán. még a telex is cikkezett rólunk, ez már majdnem celebség. 

nem tudom, futja-e ma rendes bejegyzésre, mert ha kijutok valaha a gyerekszobából, akkor egy régi kliensemmel fogunk meg online beszélni. hivatalosan nem dolgozom még (és nem is igazán látom, hogy ilyen betegségcunamik mellett reális lenne úgy visszatérni, hogy a korrekt rendszerességet biztosítani tudjam), de ő akut gyászban keresett meg, és teljesen érthető módon nem akart egy új folyamatba belekezdeni mással, úgyhogy igent mondtam. igaz, akkor még félkilenckor fixen kezdődött a felnőtt-időm, és teljesen reálisnak tűnt heti egy estét terápiával tölteni.

egyébként az esti fogmosással kitört armageddont leszámítva ma kifejezetten szuper napom volt. délelőtt eljutottam zs.-hoz, akinek a kisfia annyira jófej volt, hogy hagyott minket beszélgetni - jól esett meghallgatnom a szüléstörténetét, ilyenkor óhatatlanul feltörnek a saját emlékeim (meg a vágy, hogy még egyszer átélhessem azt a katarzist), és átjár az az erő, amit mind a két kisfiam megérkezése után éreztem. most már csak az kéne, hogy ezt az erőt egy átlagos napon is elő tudjam hívni magamból.

a meglehetősen pocsék éjszaka után (amiben persze mindig benne van a saját alvászavarom: mindig is az elalvással volt nehézségem, így konkrétan a hajnali kettő-három körüli ébresztések után esélytelen vagyok visszaaludni az esetek zömében) ma én is aludtam egyet j.-val, amiért nem győzök elég hálás lenni. előtte voltam vele tornán (ugyanahhoz a konduktor csajhoz járunk csoportos foglalkozásra, mint anno á.-nal), és hiába tökmás habitusú, mint a bátyja, a másik két, durrbele kisfiúhoz képest már megint az én gyerekem a finom és óvatos, aki mindig kivárja a sorát. lassan be kell látnom, hogy valószínűleg genetikailag képtelenek vagyunk v.-ral arra, hogy kis buldózereket hozzunk létre. 

a délután ma is egész nyugisan telt, az ovi után elugrottunk anyukám lakásába á.-nal, mivel holnap szükségem lesz a kocsira. és mivel az oviban nem aludt, kilenc előtt már kidőlt. szóval most a kanapéról, laptopról írok - tiszta luxus az életem. holnap délelőtt elvileg zs.-hoz és az augusztusban született kisfiához megyek látogatóba, másfél év szünet után ez lesz az első találkozásunk. délután pedig manikűr, szóval most megyek is köröm-inspirációkat vadászni (az elmúlt két alkalommal á. kért különböző gyümölcsöket, de most megengedte, hogy maganak találjak ki valami mintát - mondom én, tiszta luxus).

és akkor vannak ezek az übercuki pillanatok, amikért érdemes kibírni a kevésbé cuki heteket pillanatokat.

de ma egyébként szavam sem lehet, mert amíg itt volt a bébiszitter, a leghasznosabb dolog, amit csináltam az volt, hogy visszavittem á. mesekönyveit a könyvtárba, és jól kibeszéltük az anyóst a könyvtárosnővel. j.-val egyre viccesebbeket lehet játszani (ha nincs itt á., hogy széttrollkodja vagy megpróbáljon kisajátítani), ezt is nagyon élvezem. újabban a tolatást gyakorolja valamiért gyakran: hoz egy mesekönyvet, célzatosan hozzámvágja, majd pár lépéssel távolabb megy, hogy aztán onnan hátrálhasson be az ölembe. ma regina spektort hallgattunk, de szerintem florence jobban bejön neki.

 

a pozitív átkeretezés jegyében tulajdonképpen örülök ennek a kényszerűen a gyerekszobában töltendő órácskának, mert így legalább biztosítva van a blogvemberem.

ma különben hosszú idő után egy zéró kiborulásos napot zár a családunk, zökkenőmentes reggeli készülődéssel (pedig a kiflis futár csomót késett a beígért friss kiflikkel), és valóban minőségi minőségiidővel az ovi után. 

j. pedig szintén cuki hangulatában volt, de annyira, hogy még a hétvégén megkezdett kollázs-festményemet is folytatni tudtam, amíg ő az akrilfilceimmel játszott célbadobósat. elképesztő jó labdaérzéke van különben, tök ügyesen céloz és dob, szinte látom magam tíz évvel később a kosárlabdapálya lelátóján sikoltozva. ennél már csak a muzikalitása nagyobb, újabban állandóan bekapcsoltatja velem a hangszórót, és kifejezetten látni, melyik dalt élvezi, és melyik közömbös a számára. 

jaaaaj, miért nem lehet ilyen az összes nap?

hát akkor legyen blogvember!

délelőtt kiraktam a tegnap kapott ezer darabos puzzle/t, amin a gyerekek vannak egy kivételesen cuki pózban (egymáshoz bújva, és á. még vigyorog is!). teljesen rá tudok kattanni a kirakózásra, v. a zemplénben is meglepett egy szintén ezer darabos jégmadárral - igaz, ahhoz azért kellett négy nap, meg némi testvéri közbenjárás.

délután pedig elmentem az olvasslipótos könyvklubra, ami egyben író-olvasó találkozó is volt. p. szathmáry istván első regénye (bánatos férfiak kézikönyve) volt az olvasmányunk, és bár a könyv továbbra sincs benne 2025 top10-es listájában számomra, tök sokat tágított a látószögemen a beszélgetés ezzel a kedvesen önironikus és nagyon intelligens pasival. a dedikáláshoz rajz is járt mindenkinek - mivel eredetileg grafikus -, én egy madarat kaptam, aki mindkét gyereknek nagyon tetszett, mert persze itthon részletesen ki lettem faggatva az élményeimről (na, nem a 14 hónapos j. faggatott ki, de á.-t még az is érdekelte, hogy miről szólt a könyv).

(és mielőtt bárki abba az illúzióba ringatná magát, hogy micsoda szuper idilli és szuper felnőtt napom volt itt kisgyerekes anyaként: délelőtt valamelyik fiú fixen verte a terasz ajtaját, amíg én kint voltam, a délutáni alvás eleje szokásosan közelharc-jellegű volt, az indulásomkor úgy zokogott á., hogy majdnem visszafordultam a kapuból, most pedig a gyerekszoba szőnyegén kucorogva pötyögöm ezt a bejegyzést. holnap újra ovi - őszintén fogalmam nincs, örüljek vagy rettegjek.)

 

az egyik legjobb születésnapi ajándék florence új albuma, ami legalább egy hangyaf...nyit segített abban, hogy, a tegnap esti altatást túléljem. újabban ugyanis minden korábbi rendszer borult, és amit tavaly ilyenkor elértem, újra vágyálom csupán. magyarázataim vannak bőven - ovikezdés, testvérféltékenység, apaféltékenység, szeparációs szorongás, hetek óta nem múló betegség -, a megoldási kísérleteim viszont sorra mondanak csődöt.

nem segít az sem, hogy én sem gyógyulok meg öt hete, á. ébreszt hajnalonta is, szóval alig alszom, és a végletekig kizsigerelve érzem magam. ma azért a reggelt masszázzsal kezdtem, de így is csak délután ötig bírtam a folyamatos rajtam-lógást. tudom, tök oké a regresszió, tudom, előbb-utóbb elmúlik, mint minden, csak hát most eléggé gyászolom azt a kevés felnőtt-időmet, amit elveszítettem. 

a zemplén minden érzelmi viharával együtt is tartogatott klassz pillanatokat, az erdő csodaszép volt, a bob száguldását mindannyian élveztük, és a nyíregyházi állatkertben láttuk végre játszani a kis jegesmacikat. ettől függetlenül nagyon jól esne még egyszer ennyi szünet - csak éppen a szülőségből.

hú. semmi nem aktuális, amiről korábban elkezdtem írni. épp egy olyan armageddon-időszakban vagyunk á.-nal, hogy nézzük inkább a jó dolgokat:

- ebéd után felszedjük az említett pokolfajzatot az oviban, és indulunk a zemplénbe, igaz, v.-on kívül senki nem egészséges, de majd az erdőben meggyógyulunk, 

- j. leválasztotta saját magát nem sokkal azután, hogy betöltötte a 14 hónapot, szóval ha kicsit elsimulnak a kedélyek, akkor semmi akadálya nem lesz annak, hogy elszökjek pár napra,

- á. fixen bent alszik az oviban, ami akkor is óriási teljesítmény, ha bőven megiszom a levét az éjszakai alvások terén, és nagyon büszke vagyok rá, milyen cuki kiscsoportos lett belőle pár hét alatt,

- többször is eljutottam masszázsra az elmúlt hónapban,

- vasárnap faragtunk tököt, nagyon cukik lettek szerintem,

- újra felvettük a fonalat zs. barátnőmmel, akinek augusztusban született kisbabája. nyitott volt arra, hogy tisztázzuk a kommunikációs elcsúszásainkat, ami önsimereti szempontból is eléggé hasznos volt,

- elkezdtem egy irodalomterápiás csoportba járni, ami tematikusan kisgyerekes anyukáknak indult, tíz alkalom lesz összesen, és nagyon várom, hogy nekiálljak az első "házi feladatnak", és újra szövegeket írjak,

- v. szülinapját a SALT-ban ünnepeltük, ami mindkettőnk életének első michelin-csillagos élménye, és hát, csodálatos volt, inkább performansz, mint vacsora, jó volt totálisan kizökkenni a hétköznapokból (és mindkét gyerek altatását másra hagyni),

- tök cuki őszi bakancslistát meg erdei kincskeresőt írtam, amiket viszünk a zemplénbe, annyira tudom ezeket élvezni, 

- készen van a csodaszép gardróbszekrény-könyvespolc a gyerekszobába, úgyhogy a nappaliban immár csak szubminimális mennyiségű gyerekjáték és könyv van, és újra lett hely a bakelit-lejátszónak meg a fényképalbumoknak.

őszintén bízom benne, hogy az őszi szünetben sikerül kicsit lelassulnunk, és mindenki idegrendszere feltöltődik. a hazaérés utánra is vannak vágyaim, szeretném elszórni a vadvirág-magokat az előkertben, alkotni (á.-nal meg egyedül is), sütni finomakat... de főleg, nagyon-nagyon szeretnék újra átaludni egy éjszakát. drukkoljatok.

gyorsan töröltem az előző hét közepén előző hónap végén megkezdett, azóta teljesen tárgytalan bejegyzés-kezdeményem, és most aktívan reménykedem, hogy ezt sikerül befejeznem a hátralévő másfél órában, mielőtt indulnék á.-ért az oviba.

eléggé pörögnek nálunk az események, már amennyire a kisgyerekes-létben tudnak pörögni az események. mindenesetre, egy hét beszokós-etap után szeptember elsején hivatalosan is ovis lett á., nagyjából ekörül forog most minden gondolat, érzés, vágy és szorongás. a vártnál egyrészt sokkal jobban veszi az akadályokat, úgy értem, pár hónapja még rajtam kívül senki nem hitt abban, hogy ki fogja bírni egy teremnyi gyerek társaságában, ehhez képest ez a rész látható problémát nem okoz neki. ugyanakkor nyilván nem lett belőle hirtelen egy extravertált social butterfly, szóval van, hogy ő sír, van, hogy én sírok (utóbbit nem előtte, és szerintem egészen jól sikerül őt megtartanom és lelkesítenem, csak közben időnként teljesen elfogyok lelkileg ebben a folyamatban). az is egyértelmű, hogy a szokottnál intenzívebben igényli a neki dedikált minőségi időt, így megalkottunk a kalandos péntek-fogalmát, amikor is általa választott helyeket barangolunk be a városban. az előző héten a clark ádám térig szeretett volna menni busszal, utána pedig elzaránokoltunk a széllkapu parkba - legalább én is nosztalgiáztam picit, mert azért időnként hiányzik buda. hétvégén szintén igyekeztünk feltöltős programokat csinálni: délelőttönként valami kaland, délután pedig sarazás a kertben. nagyon büszke vagyok rá, hihetetlenül sokat fejlődött az elmúlt egy-másfél hónapban.

j. pedig még a születésnapjuk környékén elkezdett járni, úgyhogy most pontosabban az életveszélyes korszakban van, amikor gyakorlatilag egy másodperc erejéig sem szabad őt szem elől téveszteni, mert folyamatosan két lábon szeretne menni, miközben mindenki jobban járna, ha időnként visszatérne a mászáshoz. a nyaralás alatt áttört az első foga, a hazaérkezésünk után pedig egyik napról a másikra átállt az egy nappali alvásra. mindezeknek köszönhetően sokkal többre lenne szüksége neki is belőlem, amit sokszor úgy érzem, ha fizikálisan meg is tudok adni, mentálisan képtelen vagyok a valódi jelenlétre. bízom abban, hogy pár hét alatt legalábbis én belerázódom az ovis anyuka-szerepbe, hogy csituljon bennem ez az állandó készenléti állapot.

horvátországból különben hoztunk haza egy zsáknyi követ, amihez aztán vásároltunk á.-nal az üllői úton rengeteg csodaszép akrilfilcet. szóval a fő stresszlevezetési technikám most épp a kőfestés (mivel á. egyelőre inkább az előkészületekben érdekelt, festeni viszont már nincs annyira kedve). illetve mától az a tervem, hogy a heti két bébiszitteres délelőttön elmegyek futni, nem lenne rossz hat-hét kilométeres távokig eljutni záros határidőn belül. vannak még terveim, például a gyerekszobát szeretném nagyfiúsabbá (és helykihasználósabbá) alakítani, úgyhogy épp színeket válogatok a szekrényhez, amit az ötleteim alapján tervezett meg az asztalosunk. 

és közben leesett, hogy bő egy éve ez az első alkalom, hogy másfél óránál többet töltök egyedül itthon úgy, hogy igazi kötelességet nem kell teljesítenem (csak izgulnom a második bent ebédelős nap miatt). és akkor még értetlenkedem sokszor, hogy miért vagyok annyira fáradt.

1 év

és akkor itt vagy te - annyira szöges ellentéte sok mindenben a bátyádnak, hogy mintha direkt szívességet tennél nekem (és magadnak), hogy véletlenül se juthasson senki eszébe az összehasonlítgatás.

nem vagy te hasonló senkihez, akit ismerek, a nyugodtságod, ahogy elmerülsz a szemlélődésben, ahogy lelkesedsz a dolgokért, önmagadért. jó érzés látni, hogy már most megállnád nélkülem a helyed a világban, azok a majdnem-fekete szemeid egyszerűen mindent látnak és tudnak. szeretem a gurgulázó nevetésed, az izgatott és öntudatos felkiáltásaid ("bá!", "be!", "má!", "teteee!"). szeretem, ahogy paskolod a cuki pocakod körül a vizet, és örülsz a szemedbe fröcskölő vízcseppeknek. szeretem a kíváncsiságod, az étvágyad, a tokád ráncait. szeretem, ahogy felhúzod az orrod, amikor nagyon izgatott vagy, és szeretem, ahogy az egy éved minden önérzetét beleadod a sértődéseidbe. szeretem, ahogy figyeled az embereket, és rájuk szólsz, ha ők nem figyelnek kellőképpen rád. 

végül senki nem nyert fogadást a családban, mert hatodikán tettél először néhány tapogatozó lépést kapaszkodás nékül, és azóta sem sietsz ezzel a séta-témával. és ezt is szeretem benned, a komótosságodat. magabiztosságra tanítasz és jelenlétre. 

és annyira, de annyira kíváncsi vagyok, hogy még milyen leszel, kisfiam. 

3 év

péntek délután 13:22-kor volt három éve, hogy anya lettem. hogy a te anyukád lettem. az az eufória, amikor kicsusszant belőlem a sikamlós és forró tested, a hangod, a védtelenséged. az első hónapok itthon, átvirrasztott éjszakák, a telefonomon megnyitva mindenféle cikk a hasfájósságról és babarefluxról. ragadós anyatej-foltok mindenhol. az első alkalom, amikor a hordozókendőben a mellkasomra simultál, és úgy sétáltunk a patakparton. az első, nem csupán reflexes mosolyod arra a hülye katicára a kiságyforgódon. az első mosolyod a szemembe nézve.

nagyon távol vagyok azoktól az anyáktól, akik csak a jót mesélik el, akik még a húszperces etapokban alvó csecsemőjük mellett átélt alvásmegvonást vagy a délutáni alvásokkal való dacolást is képesek cukormázzal leönteni. nem, én nem vagyok ilyen szelíd, és képtelen vagyok ekkora önfeladásra - már eleve, hogy önfeladásként élek meg dolgokat, ugye. én ordítok és dacolok veled, aztán megyek bocsánatot kérni, reflektálni önmagamra egy három éves gyereknek is érthető szinten. miattad tudom, hogy mennyi eltemetett gyerekkori hiány mozog bennem, de azt is miattad tudom, hogy tényleg bármire képes vagyok. 

hálás vagyok, hogy osztod a könyvek iránti rajongásomat, és néha megengeded, hogy esténként válasszak olvasnivalót magunknak én is. hálás vagyok, hogy élvezed a hosszú sétákat, és hogy annyi minden érdekel (persze, a kedvencek továbbra is a tömegközlekedési eszközök és az állatkerti állatok). hálás vagyok, hogy esténként még visszahívsz az ágyadba, és a testembe motyogod, hogy nagyon szeretlek, mami. hálás vagyok, hogy máris van önálló véleményed, és tudod, mit szeretnél (mondjuk egy dunaparti szülinapi estét vagy egy kis kék oroszlánt ajándékba). szeretem, amikor olyan elmélyülten játszol a kertben vagy a szobádban, hogy összerezzensz, amikor megszólítalak. szeretem, hogy együtt várjuk az új élményeket, hogy lelkesen veszel részt az ötletelésekben mindig. szeretem, hogy mered kifejezni az érzéseidet (és igen, olykor irigyellek is, amiért neked szabad). szeretem, hogy érzékeny vagy, és nem könnyű elnyerni a bizalmadat, viszont ha valakit elfogadtál, akkor ahhoz olyan kedvesen ragaszkodsz. szeretem látni, hogy mennyire szereted a nagyit és n.-t.  

szeretem veled a kalandokat, legyen az vadaspark vagy a kelenföldi vasútállomás. 

de a legnagyobb kaland mégiscsak az, hogy az anyukád lehetek.

engem teljesen magába szippantott han kang. képtelenségnek érzem elszakadni a világától, miközben mindhárom magyarul megjelent regényét elolvastam, miközben sokszor fizikailag fájt olvasnom őt - ahogy a szereplőinek is sokszor fizikai síkon volt lehetetlenül fájdalmas a létezés. ahogy ábrázolja a testet, ahogy ábrázolja a társadalomban való (nem)boldogulást, ezeket a rendkívül törékeny és tehetetlen embereket, egyszerre gyönyörű és brutális. a görög leckéket nehezebb volt olvasnom, mint a másik két könyvét, pedig a növényevő bizarr (pszichotikus) világa sokkal sötétebb képet festett a koreai női sorsról. (durva különben, hogy a növényevő női főszereplője meg sem szólal szinte, történetét három másik elbeszélő szemüvegén keresztül követjük végig, a görög leckékben pedig a megnémult női főszereplő fejezetei harmadik személyben íródtak, míg a vakság felé haladó férfi főszereplő egyes szám első személyben monologizál.)

segített, amikor elkezdtem inkább versként (egy nagyon-nagyon szabad versként) tekinteni rá, nem próbálni keresni a logikát abban, hogy mondjuk egyes fejezeteinek miért ad vagy miért nem ad címet. segített, amikor egy koreai-magyar fordító elárulta egy interjúban, hogy milyen kultúrája, hagyománya van az országukban az elénekelhető műalkotásoknak. 

ennek a regénynek az utolsó előtti fejezete már teljesen evidensen vers. ha tudnék festeni, csodaszép lenne. úgyhogy ezt most itthagyom.

Mélytengeri erdő 

Egymás mellett feküdtünk a víz alatti erdőben.

Ahol nincsen fény vagy hang.

Nem lehetett látni téged.

Ahogy engem sem.

Egészen addig a halk hangig,

mikor aprócska buborék jelent meg

az ajkaid között,

míg ott feküdtünk.

Túlcsordult benned a vágyakozás.

Még rémisztően

sötét volt,

sötét, akár a szürkületből mélyülő éjszaka.

Sötét, mint az élőket nyomásával összelapító mély tenger.

Mutatóujjaddal a vállam húsára írtál.

Erdő, erdő, írtad.

A következő szóra vártam.

Amikor nem jött több szó, kinyitottam a szemem, és a sötétbe bámultam.

Annyira közel voltunk akkor.

Szorosan egymás mellett feküdtünk, összeölelkezve.

Az eső tovább kopogott.

Valami eltört bennünk.

Ott, ahol nem volt fény és hang,

a nyomástól szétporladt koralltöredékek között,

testünk felfelé lebegett.

Nem akartam elindulni a felszín felé,

átkaroltam a nyakadat.

Megragadtam a válladat, megcsókoltam.

Aztán, hogy ne csókolhassalak többet,

az arcomat fogtad, és kiadtál egy aprócska hangot.

Akkor először. Vékony falú, törékeny, mint egy buborék. Kerek.

Belémszakadt a lélegzet.

De te lélegeztél.

Hallottam, hogy tovább lélegzel.

Aztán lassan felfelé lebegtünk.

Fel a ragyogó vízfelszínre,

majd ki a partra, hánykolódva.

Félelmetes volt.

Nem volt félelmetes.

Sírni akartam.

Nem akartam sírni.

Mielőtt teljesen elszakadtunk volna egymástól,

lassan megcsókoltál.

A homlokomat.

A szemöldökömet.

A két szemhéjamat.

Mintha az idő csókolt volna meg.

Ajkunk minden találkozásával csak tovább gyűlt a sivár sötét.

Hóként tornyosult a csend, a mindent kioltó hó.

Némán, fel a térdünkig, a derekunkig, az arcunkig.

kár, hogy nem örökítettem meg tegnap a naplementében fürdőző összekötő hidat, az lett volna csak a stílusos felütés ehhez a bejegyzéshez. najó, igazából inkább nagyon örülök, hogy egy alkalmat leszámítva, amikor az órámon láttam, hogy anyukám írt, fel sem merült a telefont csekkolgatni (szerencsére csak egy fényképet küldött, amelyen a gyermekem tejszínhabos csokifagyit vacsorázik, óigen). annak dacára, hogy rajtam kívül mindenki őstag volt a könyvkibeszélőn, cseppet sem éreztem magam kívülállónak, és jól esett a könyv (a patriarchátus természetrajza) mentén csomó személyes-közepesen személyes témáról beszélgetni. maga a kötet amúgy vegyes élmény volt, egyfelől tényleg kifejezetten olvasmányosan ír olyan antropológiai-etológiai-evolúciós biológiai jelenségekről, amikről különösebben még sosem gondolkodtam el, másfelől viszont elképesztően sok volt benne az ismétlés, amitől visszatérően az a gondolatom támadt, hogy bőven elég lett volna egy hosszabb lélegzetvételű tudományos cikket írnia a szerzőnek. vitaindítónak mindenesetre tökéletes volt, de legközelebb, remélem, szépirodalom lesz a terítéken. az egyik nő visszakeresgélte nekem a végén a korábbi olvasókörök regényeit, úgyhogy most megint kilométeres a kívánságlistám.

ráadásul - és annyira szeretem ezeket a szinkronicitásokat - az egyik nemrég meghallgatott nemrosszkönyvek-podcast adásban, meg tegnap is feljött mario bellatin neve, akinek itthon a sonora (mikro)kiadó adta ki a könyveit. és hát, ma délután pont a csirimojó kiadónál volt sürgős dolgom, ahol pont volt pont egy példány a szépségszalonból. nem tudom, örüljek-e vagy sírjak, amiért leesett, hogy ez a boltocska mennyire közel van hozzánk, túl sok túl szép holmit árulnak. picit beszélgettem a két ott lévő alapítóval (j. ezalatt diszkréten kiborított egy kosárnyi színes pecsételőt), így kiderült, hogy nyitott közösségi térként működnek, úgyhogy finoman szólva is megkísértett egy saját könyvklub gondolata.  írjuk fel ezt is valami listára.

szokásos bevezető blabla, hiányzik az írás, legalább egy hete tervezem ezt a (naponta változó tematikájú) bejegyzést, aztán mindig máshová kerül a fókusz. tény, hogy többségében klassz helyekre, mert haladok a fotóalbumokkal, szülinapi ajándékok kompletten pipa mindkét gyereknek (sőt, még a családnak is írtam listát, amiről válogathattak), és igazán rengeteget olvasok. ráadásul többségében olyan könyveket, amiket aztán még egyszer és még egyszer szeretnék majd elolvasni, mint mondjuk juli zeh újévét vagy han kang növényevőjét. előbbi nem mellesleg érintette a szülőség témáját (kivételesen egy kisgyerekes apuka szemszögéből), hátborzongatóan ismerős belső monológokkal tüzdelve az egyébként egészen más síkon játszódó történetet, utóbbi pedig, hát, úristen. sokszor nem értem a kortárs irodalmi nobel-díjak logikáját (tisztelet a kivételnek, mint annie ernaux), de han kang valami totálisan más világot teremt, mint az aktuálisan születő regények többsége, egyszerre volt rettenetes és gyönyörű a szövege. pár napja a görög leckéket kezdtem el, tökjó lenne majd később utánajárni annak, honnan jön vajon ez a sok pszichiátriai eset a szereplői közé. 

a személyes szellemi sík mellett az életünk a mindennapokban is elég mozgalmas, csomó szuper programot sikerült megvalósítanunk az elmúlt hetekben a gyerekekkel a képzeletbeli bakancslistámról. ugyanis szerettem volna még tavasszal írni az adventi élménygyűjtő-naptárhoz hasonló listát á.-nal, ami aztán az utazási előkészületek miatt elmaradt, amióta hazajöttünk, azóta pedig egyrészt lábadoztam az utazásból, másrészt inkább belecsaptunk a lecsóba. ültünk fogaskerekűn és gyermekvasúton, voltunk a duna-parton többször (népsziget és kisoroszi szigetcsúcs), a dagály strandon anyukámmal, a városligetben mindkét gyerekkel külön-külön. á.-t az egyik szombaton némi metrózás ígéretével elrángattam a vas utcába megkóstolni a rotigami kínálatát, tegnap pedig újra eljutottunk a budakeszi vadasparkba, ahová tavaly ősz óta vágyik vissza á.. elkezdtem rendszeres(ebb)en futni az új futós-bringás babakocsival, amiben egymás mellett ülnek a fiúk (ez azon kivételes esetek közé tartozik, amikor á. elviseli az öccse fizikai közelségét), és rendületlenül padelezünk n.-val, ha sokkal kevesebbszer is, mint ahogy jól esne. 

valahol ijesztő azért, amilyen gyorsan rohannak a hetek, mintha alig telt volna el pár nap azóta, hogy június végén kitűztük e heti hétvégi programnak bánkot, nem beszélve arról, hogy a gyerekeim két szempillantás múlva három és egy évesek lesznek. amennyiszer vágom a centit, hogy múljanak ezek a minden egyéb szerepemet zárójelbe tevő kisgyerekes percek évek, ugyanannyiszor vágyom megállítani az időt. ma például á. kijelentette, hogy ő nem egyet, hanem kettőt szeretne a nagyinál aludni, ami egyértelműen szuper dolog, mégis óhatatanul eszembe juttatta, hogy nem is olyan sokára már mindig több időt fogunk külön, mint együtt tölteni. 

ma lesz különben az első olvasslipót-kibeszélő, amire eljutok. majdnem úgy izgulok, mint a gimis években az évnyitó előtt.

annyira, de annyira klassz volt ez a balatoni hétvége - és ezt most nem csak kisgyerekes mércével mondom -, hogy a kevés alvás ellenére is sikerült lelkileg feltöltődnöm. a programok nagy része ugyan hivatalosan á. érdeklődési körére volt szabva (vili vonat, kisvasút), de szerintem n.-nak és nekem legalább akkora örömöt okoztak, mint neki. mintha ilyenkor tényleg pótolnánk kicsit a mi kiskorunkból kimaradt kalandokból. a boglári gömbkilátónál ráadásnak kipróbáltuk a sínes bobot (némileg felkerekítve á. életkorát), úgyhogy azóta nézegetem az ország egyéb bobpályáit, hátha el tudunk még valahova jutni a nyáron. 

a héten nagyjából letudtam azt a pár magamra szabott kötelességet, ami hátravolt még (képválogatás, különféle bevásárlólisták), úgyhogy nekiálltam végre a kerttel kapcsolatos ötletelésnek. szeretnék egyrészt méhlegelő-félét kialakítani vadvirágokból apránként (annyira örülök, hogy a levendulákat csomó méhecske látogatja), másrészt madaraknak alkalmas evő-ivóhelyet. illetve nem tudom, mennyire lesz tényleg hasznos, de megrendeltem a régóta kívánságlistán lévő szárazságtűrő kert című könyvet, hogy kicsit klíma-szempontból is megfelelő növényeket válasszak a jövőben.

az “amióta hazajöttünk, eseménymentes hétköznapokat tartok” annyira jól sikerül, hogy egy hét után a tegnap volt az első, amikor tényleg csak a könyvtárba ugrottunk el délután, és senkinek nem esett be semmi extra program. jó, ebben az is benne van, hogy belekezdtem egy régóta halogatott fogászati kezelésbe, és hát a nap minden szakában dugó van a városban, úgyhogy ezekből a sessionökből eddig mindkétszer fél napos program kerekedett. aztán voltunk még vácon j. barátnőméknél, ahol a két nagyfiú (9 és 6 évesek lesznek) annyira odáig volt az én kisebbik gyermekemért, hogy szinte azon tört ki a dráma, hogy nem adhatták neki az összes játékukat. pénteken á. nagy örömére négyes metróztunk, ugyanis idén végre hajlandó napszemüveget hordani (és nem csak szenvedni a napsütés miatt), úgyhogy rendeltem a fiókshopból cuki izipiziket. annyira jóképű bennük mellesleg, hogy az eszem megáll. aztán a szabadságtéren futkostunk a mozgásérzékelős szökőkútban, meg fagyiztunk apukám meghívására, klassz volt az is.

a pride-on életemben először vettem részt, nem tudom, máskor is ennyire kedves-e a hangulat, de most az volt, egy békés, sokszor megható, szolidáris vonulás némi lightos fesztivál-hangulattal megfűszerezve. régóta vágytam már kiállni egyes aktuális ügyek mellett, úgyhogy kihasználtam, hogy se terhes nem vagyok, se nem szoptatok két-három óránként. vasárnap pedig j. születése óta először együtt vacsiztunk l.-val - régi hagyományunk volt a havi egy közös anyuka-kimenő. annyira chilles volt előtte átsétálni a városligeten, mindig ráeszmélek, hogy mennyire szükségem lenne ezekre az időnyomás nélküli bóklászásokra.

a héten különben még egy régóta vágyott dologra sort szeretnék keríteni, ami a véradás (j. minimálisat szopizik csak, én meg tökjó erőben vagyok, több vitamint szedtem az elmúlt években, mint előtte összesen, és egészségesebben is eszem, mint korábban, szóval szerintem nincs nagyobb kockázata jelenleg, mint szoptatás nélkül lenne). tökre zavar, hogy alig van lehetőségem valami közhasznút cselekedni (lássuk be, hogy kórházi orvosként el voltam, úgymond, kényeztetve), ráadásul most egy közeli ismerősnek szüksége van irányított véradásra (eléggé horror a története, de elvileg egy hónap múlva meglesz csontvelő-transzplantáció, és hát egy ötéves kislánya van otthon, szóval sikerülnie kell és kész). remélem, összejön, aztán indulhat a balatoni hétvége!

huhh, amúgy annyira lelkes lettem erre a fabrikos könyvklubra, amiről cickafark anna írt, hogy gyorsan bekövettem substacken (amire eleve baromi büszke vagyok, hogy a nyolcvanas évek szülötteként egyáltalán ismerem), és j. délutáni altatása alatt elolvastam az összes eddigi bejegyzésüket. tökjó lenne a júliusi alkalomra elmenni (a júniusit sajna már lekéstem, mert az édentől keletrét biztosan nem fogom hat nap alatt elolvasni, a kamaszkori emlékeim viszont annyira halványak, hogy így nem tudnék róla érdemben beszélgetni. ráadásul a hétvégére kicsit már eleve sok a kimenős program, és se anyukám, se á. idegrendszerét nem szeretném túlterhelni). 

nagyon rákaptam egyébként az olvasásra, tegnap befejeztem a keiko vegyesboltját, és rögtön belevágtam a könyvtárból végre-valahára megszerzett munába. előbbi egy relatív rövid kortárs japán regény, ami a címszereplő elbeszélésén keresztül nagyon szépen mutatja be, hogy milyen egy konformista társadalomban másnak, szokatlannak lenni (diagnózis mégcsak utalásszerűen sem szerepel a könyvben, csak arról ír többször keiko, hogy őt a többiek szerint "meg kéne gyógyítani"). lehet, hogy szerzek még mást is az írónőtől, bár a többi írása jóval sötétebb-bizarrabb tónusúnak tűnik, azt meg az utóbbi pár évben nehezebben viselem. 

úti képek mégis 2

fløyen:

kilátás a házunkból søreide-ben:

oslói operaház:

nakholmen szigete: