1 év

és akkor itt vagy te - annyira szöges ellentéte sok mindenben a bátyádnak, hogy mintha direkt szívességet tennél nekem (és magadnak), hogy véletlenül se juthasson senki eszébe az összehasonlítgatás.

nem vagy te hasonló senkihez, akit ismerek, a nyugodtságod, ahogy elmerülsz a szemlélődésben, ahogy lelkesedsz a dolgokért, önmagadért. jó érzés látni, hogy már most megállnád nélkülem a helyed a világban, azok a majdnem-fekete szemeid egyszerűen mindent látnak és tudnak. szeretem a gurgulázó nevetésed, az izgatott és öntudatos felkiáltásaid ("bá!", "be!", "má!", "teteee!"). szeretem, ahogy paskolod a cuki pocakod körül a vizet, és örülsz a szemedbe fröcskölő vízcseppeknek. szeretem a kíváncsiságod, az étvágyad, a tokád ráncait. szeretem, ahogy felhúzod az orrod, amikor nagyon izgatott vagy, és szeretem, ahogy az egy éved minden önérzetét beleadod a sértődéseidbe. szeretem, ahogy figyeled az embereket, és rájuk szólsz, ha ők nem figyelnek kellőképpen rád. 

végül senki nem nyert fogadást a családban, mert hatodikán tettél először néhány tapogatozó lépést kapaszkodás nékül, és azóta sem sietsz ezzel a séta-témával. és ezt is szeretem benned, a komótosságodat. magabiztosságra tanítasz és jelenlétre. 

és annyira, de annyira kíváncsi vagyok, hogy még milyen leszel, kisfiam. 

3 év

péntek délután 13:22-kor volt három éve, hogy anya lettem. hogy a te anyukád lettem. az az eufória, amikor kicsusszant belőlem a sikamlós és forró tested, a hangod, a védtelenséged. az első hónapok itthon, átvirrasztott éjszakák, a telefonomon megnyitva mindenféle cikk a hasfájósságról és babarefluxról. ragadós anyatej-foltok mindenhol. az első alkalom, amikor a hordozókendőben a mellkasomra simultál, és úgy sétáltunk a patakparton. az első, nem csupán reflexes mosolyod arra a hülye katicára a kiságyforgódon. az első mosolyod a szemembe nézve.

nagyon távol vagyok azoktól az anyáktól, akik csak a jót mesélik el, akik még a húszperces etapokban alvó csecsemőjük mellett átélt alvásmegvonást vagy a délutáni alvásokkal való dacolást is képesek cukormázzal leönteni. nem, én nem vagyok ilyen szelíd, és képtelen vagyok ekkora önfeladásra - már eleve, hogy önfeladásként élek meg dolgokat, ugye. én ordítok és dacolok veled, aztán megyek bocsánatot kérni, reflektálni önmagamra egy három éves gyereknek is érthető szinten. miattad tudom, hogy mennyi eltemetett gyerekkori hiány mozog bennem, de azt is miattad tudom, hogy tényleg bármire képes vagyok. 

hálás vagyok, hogy osztod a könyvek iránti rajongásomat, és néha megengeded, hogy esténként válasszak olvasnivalót magunknak én is. hálás vagyok, hogy élvezed a hosszú sétákat, és hogy annyi minden érdekel (persze, a kedvencek továbbra is a tömegközlekedési eszközök és az állatkerti állatok). hálás vagyok, hogy esténként még visszahívsz az ágyadba, és a testembe motyogod, hogy nagyon szeretlek, mami. hálás vagyok, hogy máris van önálló véleményed, és tudod, mit szeretnél (mondjuk egy dunaparti szülinapi estét vagy egy kis kék oroszlánt ajándékba). szeretem, amikor olyan elmélyülten játszol a kertben vagy a szobádban, hogy összerezzensz, amikor megszólítalak. szeretem, hogy együtt várjuk az új élményeket, hogy lelkesen veszel részt az ötletelésekben mindig. szeretem, hogy mered kifejezni az érzéseidet (és igen, olykor irigyellek is, amiért neked szabad). szeretem, hogy érzékeny vagy, és nem könnyű elnyerni a bizalmadat, viszont ha valakit elfogadtál, akkor ahhoz olyan kedvesen ragaszkodsz. szeretem látni, hogy mennyire szereted a nagyit és n.-t.  

szeretem veled a kalandokat, legyen az vadaspark vagy a kelenföldi vasútállomás. 

de a legnagyobb kaland mégiscsak az, hogy az anyukád lehetek.

engem teljesen magába szippantott han kang. képtelenségnek érzem elszakadni a világától, miközben mindhárom magyarul megjelent regényét elolvastam, miközben sokszor fizikailag fájt olvasnom őt - ahogy a szereplőinek is sokszor fizikai síkon volt lehetetlenül fájdalmas a létezés. ahogy ábrázolja a testet, ahogy ábrázolja a társadalomban való (nem)boldogulást, ezeket a rendkívül törékeny és tehetetlen embereket, egyszerre gyönyörű és brutális. a görög leckéket nehezebb volt olvasnom, mint a másik két könyvét, pedig a növényevő bizarr (pszichotikus) világa sokkal sötétebb képet festett a koreai női sorsról. (durva különben, hogy a növényevő női főszereplője meg sem szólal szinte, történetét három másik elbeszélő szemüvegén keresztül követjük végig, a görög leckékben pedig a megnémult női főszereplő fejezetei harmadik személyben íródtak, míg a vakság felé haladó férfi főszereplő egyes szám első személyben monologizál.)

segített, amikor elkezdtem inkább versként (egy nagyon-nagyon szabad versként) tekinteni rá, nem próbálni keresni a logikát abban, hogy mondjuk egyes fejezeteinek miért ad vagy miért nem ad címet. segített, amikor egy koreai-magyar fordító elárulta egy interjúban, hogy milyen kultúrája, hagyománya van az országukban az elénekelhető műalkotásoknak. 

ennek a regénynek az utolsó előtti fejezete már teljesen evidensen vers. ha tudnék festeni, csodaszép lenne. úgyhogy ezt most itthagyom.

Mélytengeri erdő 

Egymás mellett feküdtünk a víz alatti erdőben.

Ahol nincsen fény vagy hang.

Nem lehetett látni téged.

Ahogy engem sem.

Egészen addig a halk hangig,

mikor aprócska buborék jelent meg

az ajkaid között,

míg ott feküdtünk.

Túlcsordult benned a vágyakozás.

Még rémisztően

sötét volt,

sötét, akár a szürkületből mélyülő éjszaka.

Sötét, mint az élőket nyomásával összelapító mély tenger.

Mutatóujjaddal a vállam húsára írtál.

Erdő, erdő, írtad.

A következő szóra vártam.

Amikor nem jött több szó, kinyitottam a szemem, és a sötétbe bámultam.

Annyira közel voltunk akkor.

Szorosan egymás mellett feküdtünk, összeölelkezve.

Az eső tovább kopogott.

Valami eltört bennünk.

Ott, ahol nem volt fény és hang,

a nyomástól szétporladt koralltöredékek között,

testünk felfelé lebegett.

Nem akartam elindulni a felszín felé,

átkaroltam a nyakadat.

Megragadtam a válladat, megcsókoltam.

Aztán, hogy ne csókolhassalak többet,

az arcomat fogtad, és kiadtál egy aprócska hangot.

Akkor először. Vékony falú, törékeny, mint egy buborék. Kerek.

Belémszakadt a lélegzet.

De te lélegeztél.

Hallottam, hogy tovább lélegzel.

Aztán lassan felfelé lebegtünk.

Fel a ragyogó vízfelszínre,

majd ki a partra, hánykolódva.

Félelmetes volt.

Nem volt félelmetes.

Sírni akartam.

Nem akartam sírni.

Mielőtt teljesen elszakadtunk volna egymástól,

lassan megcsókoltál.

A homlokomat.

A szemöldökömet.

A két szemhéjamat.

Mintha az idő csókolt volna meg.

Ajkunk minden találkozásával csak tovább gyűlt a sivár sötét.

Hóként tornyosult a csend, a mindent kioltó hó.

Némán, fel a térdünkig, a derekunkig, az arcunkig.

kár, hogy nem örökítettem meg tegnap a naplementében fürdőző összekötő hidat, az lett volna csak a stílusos felütés ehhez a bejegyzéshez. najó, igazából inkább nagyon örülök, hogy egy alkalmat leszámítva, amikor az órámon láttam, hogy anyukám írt, fel sem merült a telefont csekkolgatni (szerencsére csak egy fényképet küldött, amelyen a gyermekem tejszínhabos csokifagyit vacsorázik, óigen). annak dacára, hogy rajtam kívül mindenki őstag volt a könyvkibeszélőn, cseppet sem éreztem magam kívülállónak, és jól esett a könyv (a patriarchátus természetrajza) mentén csomó személyes-közepesen személyes témáról beszélgetni. maga a kötet amúgy vegyes élmény volt, egyfelől tényleg kifejezetten olvasmányosan ír olyan antropológiai-etológiai-evolúciós biológiai jelenségekről, amikről különösebben még sosem gondolkodtam el, másfelől viszont elképesztően sok volt benne az ismétlés, amitől visszatérően az a gondolatom támadt, hogy bőven elég lett volna egy hosszabb lélegzetvételű tudományos cikket írnia a szerzőnek. vitaindítónak mindenesetre tökéletes volt, de legközelebb, remélem, szépirodalom lesz a terítéken. az egyik nő visszakeresgélte nekem a végén a korábbi olvasókörök regényeit, úgyhogy most megint kilométeres a kívánságlistám.

ráadásul - és annyira szeretem ezeket a szinkronicitásokat - az egyik nemrég meghallgatott nemrosszkönyvek-podcast adásban, meg tegnap is feljött mario bellatin neve, akinek itthon a sonora (mikro)kiadó adta ki a könyveit. és hát, ma délután pont a csirimojó kiadónál volt sürgős dolgom, ahol pont volt pont egy példány a szépségszalonból. nem tudom, örüljek-e vagy sírjak, amiért leesett, hogy ez a boltocska mennyire közel van hozzánk, túl sok túl szép holmit árulnak. picit beszélgettem a két ott lévő alapítóval (j. ezalatt diszkréten kiborított egy kosárnyi színes pecsételőt), így kiderült, hogy nyitott közösségi térként működnek, úgyhogy finoman szólva is megkísértett egy saját könyvklub gondolata.  írjuk fel ezt is valami listára.

szokásos bevezető blabla, hiányzik az írás, legalább egy hete tervezem ezt a (naponta változó tematikájú) bejegyzést, aztán mindig máshová kerül a fókusz. tény, hogy többségében klassz helyekre, mert haladok a fotóalbumokkal, szülinapi ajándékok kompletten pipa mindkét gyereknek (sőt, még a családnak is írtam listát, amiről válogathattak), és igazán rengeteget olvasok. ráadásul többségében olyan könyveket, amiket aztán még egyszer és még egyszer szeretnék majd elolvasni, mint mondjuk juli zeh újévét vagy han kang növényevőjét. előbbi nem mellesleg érintette a szülőség témáját (kivételesen egy kisgyerekes apuka szemszögéből), hátborzongatóan ismerős belső monológokkal tüzdelve az egyébként egészen más síkon játszódó történetet, utóbbi pedig, hát, úristen. sokszor nem értem a kortárs irodalmi nobel-díjak logikáját (tisztelet a kivételnek, mint annie ernaux), de han kang valami totálisan más világot teremt, mint az aktuálisan születő regények többsége, egyszerre volt rettenetes és gyönyörű a szövege. pár napja a görög leckéket kezdtem el, tökjó lenne majd később utánajárni annak, honnan jön vajon ez a sok pszichiátriai eset a szereplői közé. 

a személyes szellemi sík mellett az életünk a mindennapokban is elég mozgalmas, csomó szuper programot sikerült megvalósítanunk az elmúlt hetekben a gyerekekkel a képzeletbeli bakancslistámról. ugyanis szerettem volna még tavasszal írni az adventi élménygyűjtő-naptárhoz hasonló listát á.-nal, ami aztán az utazási előkészületek miatt elmaradt, amióta hazajöttünk, azóta pedig egyrészt lábadoztam az utazásból, másrészt inkább belecsaptunk a lecsóba. ültünk fogaskerekűn és gyermekvasúton, voltunk a duna-parton többször (népsziget és kisoroszi szigetcsúcs), a dagály strandon anyukámmal, a városligetben mindkét gyerekkel külön-külön. á.-t az egyik szombaton némi metrózás ígéretével elrángattam a vas utcába megkóstolni a rotigami kínálatát, tegnap pedig újra eljutottunk a budakeszi vadasparkba, ahová tavaly ősz óta vágyik vissza á.. elkezdtem rendszeres(ebb)en futni az új futós-bringás babakocsival, amiben egymás mellett ülnek a fiúk (ez azon kivételes esetek közé tartozik, amikor á. elviseli az öccse fizikai közelségét), és rendületlenül padelezünk n.-val, ha sokkal kevesebbszer is, mint ahogy jól esne. 

valahol ijesztő azért, amilyen gyorsan rohannak a hetek, mintha alig telt volna el pár nap azóta, hogy június végén kitűztük e heti hétvégi programnak bánkot, nem beszélve arról, hogy a gyerekeim két szempillantás múlva három és egy évesek lesznek. amennyiszer vágom a centit, hogy múljanak ezek a minden egyéb szerepemet zárójelbe tevő kisgyerekes percek évek, ugyanannyiszor vágyom megállítani az időt. ma például á. kijelentette, hogy ő nem egyet, hanem kettőt szeretne a nagyinál aludni, ami egyértelműen szuper dolog, mégis óhatatanul eszembe juttatta, hogy nem is olyan sokára már mindig több időt fogunk külön, mint együtt tölteni. 

ma lesz különben az első olvasslipót-kibeszélő, amire eljutok. majdnem úgy izgulok, mint a gimis években az évnyitó előtt.

annyira, de annyira klassz volt ez a balatoni hétvége - és ezt most nem csak kisgyerekes mércével mondom -, hogy a kevés alvás ellenére is sikerült lelkileg feltöltődnöm. a programok nagy része ugyan hivatalosan á. érdeklődési körére volt szabva (vili vonat, kisvasút), de szerintem n.-nak és nekem legalább akkora örömöt okoztak, mint neki. mintha ilyenkor tényleg pótolnánk kicsit a mi kiskorunkból kimaradt kalandokból. a boglári gömbkilátónál ráadásnak kipróbáltuk a sínes bobot (némileg felkerekítve á. életkorát), úgyhogy azóta nézegetem az ország egyéb bobpályáit, hátha el tudunk még valahova jutni a nyáron. 

a héten nagyjából letudtam azt a pár magamra szabott kötelességet, ami hátravolt még (képválogatás, különféle bevásárlólisták), úgyhogy nekiálltam végre a kerttel kapcsolatos ötletelésnek. szeretnék egyrészt méhlegelő-félét kialakítani vadvirágokból apránként (annyira örülök, hogy a levendulákat csomó méhecske látogatja), másrészt madaraknak alkalmas evő-ivóhelyet. illetve nem tudom, mennyire lesz tényleg hasznos, de megrendeltem a régóta kívánságlistán lévő szárazságtűrő kert című könyvet, hogy kicsit klíma-szempontból is megfelelő növényeket válasszak a jövőben.

az “amióta hazajöttünk, eseménymentes hétköznapokat tartok” annyira jól sikerül, hogy egy hét után a tegnap volt az első, amikor tényleg csak a könyvtárba ugrottunk el délután, és senkinek nem esett be semmi extra program. jó, ebben az is benne van, hogy belekezdtem egy régóta halogatott fogászati kezelésbe, és hát a nap minden szakában dugó van a városban, úgyhogy ezekből a sessionökből eddig mindkétszer fél napos program kerekedett. aztán voltunk még vácon j. barátnőméknél, ahol a két nagyfiú (9 és 6 évesek lesznek) annyira odáig volt az én kisebbik gyermekemért, hogy szinte azon tört ki a dráma, hogy nem adhatták neki az összes játékukat. pénteken á. nagy örömére négyes metróztunk, ugyanis idén végre hajlandó napszemüveget hordani (és nem csak szenvedni a napsütés miatt), úgyhogy rendeltem a fiókshopból cuki izipiziket. annyira jóképű bennük mellesleg, hogy az eszem megáll. aztán a szabadságtéren futkostunk a mozgásérzékelős szökőkútban, meg fagyiztunk apukám meghívására, klassz volt az is.

a pride-on életemben először vettem részt, nem tudom, máskor is ennyire kedves-e a hangulat, de most az volt, egy békés, sokszor megható, szolidáris vonulás némi lightos fesztivál-hangulattal megfűszerezve. régóta vágytam már kiállni egyes aktuális ügyek mellett, úgyhogy kihasználtam, hogy se terhes nem vagyok, se nem szoptatok két-három óránként. vasárnap pedig j. születése óta először együtt vacsiztunk l.-val - régi hagyományunk volt a havi egy közös anyuka-kimenő. annyira chilles volt előtte átsétálni a városligeten, mindig ráeszmélek, hogy mennyire szükségem lenne ezekre az időnyomás nélküli bóklászásokra.

a héten különben még egy régóta vágyott dologra sort szeretnék keríteni, ami a véradás (j. minimálisat szopizik csak, én meg tökjó erőben vagyok, több vitamint szedtem az elmúlt években, mint előtte összesen, és egészségesebben is eszem, mint korábban, szóval szerintem nincs nagyobb kockázata jelenleg, mint szoptatás nélkül lenne). tökre zavar, hogy alig van lehetőségem valami közhasznút cselekedni (lássuk be, hogy kórházi orvosként el voltam, úgymond, kényeztetve), ráadásul most egy közeli ismerősnek szüksége van irányított véradásra (eléggé horror a története, de elvileg egy hónap múlva meglesz csontvelő-transzplantáció, és hát egy ötéves kislánya van otthon, szóval sikerülnie kell és kész). remélem, összejön, aztán indulhat a balatoni hétvége!

huhh, amúgy annyira lelkes lettem erre a fabrikos könyvklubra, amiről cickafark anna írt, hogy gyorsan bekövettem substacken (amire eleve baromi büszke vagyok, hogy a nyolcvanas évek szülötteként egyáltalán ismerem), és j. délutáni altatása alatt elolvastam az összes eddigi bejegyzésüket. tökjó lenne a júliusi alkalomra elmenni (a júniusit sajna már lekéstem, mert az édentől keletrét biztosan nem fogom hat nap alatt elolvasni, a kamaszkori emlékeim viszont annyira halványak, hogy így nem tudnék róla érdemben beszélgetni. ráadásul a hétvégére kicsit már eleve sok a kimenős program, és se anyukám, se á. idegrendszerét nem szeretném túlterhelni). 

nagyon rákaptam egyébként az olvasásra, tegnap befejeztem a keiko vegyesboltját, és rögtön belevágtam a könyvtárból végre-valahára megszerzett munába. előbbi egy relatív rövid kortárs japán regény, ami a címszereplő elbeszélésén keresztül nagyon szépen mutatja be, hogy milyen egy konformista társadalomban másnak, szokatlannak lenni (diagnózis mégcsak utalásszerűen sem szerepel a könyvben, csak arról ír többször keiko, hogy őt a többiek szerint "meg kéne gyógyítani"). lehet, hogy szerzek még mást is az írónőtől, bár a többi írása jóval sötétebb-bizarrabb tónusúnak tűnik, azt meg az utóbbi pár évben nehezebben viselem. 

úti képek mégis 2

fløyen:

kilátás a házunkból søreide-ben:

oslói operaház:

nakholmen szigete:

a héten még szerintem keresek egy bejegyzésnyi képet az utunkról, de addig is elmesélem, hogy mennyire hihetetlenül szeretek padelezni. amióta két órára járunk egyhuzamban, tökre érzem a fejlődést, és ez olyanféle sikerélmény az életemben, amiben meglehetősen ritkán van részem, amióta nem dolgozom (erre jó különben az újonnan felfedezett kirakósozás is), amitől csak még értékesebb lesz az egész. 

közben túl vagyok, azt hiszem, az utazás okozta traumákon, úgyhogy júliusban megyünk n.-val és a gyerekekkel a balatonra (minden elvemet feladva meg is rendeltem bartos erika brúnó a balatonon-sorozatának ide vágó részét ma, mivel a másik kötet, amit sikerült kivennünk a könyvtárból nagyon bejön á.-nak), augusztusban pedig horvátországba. utóbbira anyukám is jön - kíváncsi vagyok, milyen lesz, de abban biztos vagyok, hogy összességében, ha fárasztóak is lesznek, ezek az utak mindenképp gyógyítani fognak a skandináv trip kapcsolati sérülései után. tudom, hogy fiúgyerekek anyukájaként ijesztően hangzik, de sokszor azt érzem, egy (barát)női kommunában gördülékenyebben és elégedettebben nevelném fel a gyerekeimet. tisztában vagyok vele, hogy vannak kivételek, de ha a szűk körömben nézek körbe, senki olyat nem látok, akire azt mondanám, hogy bárcsak. annyira remélem, hogy sikerül olyan fiúkat nevelnem, akik mernek és hisznek magukban, ugyanakkor van bennük kellő alázat ahhoz, hogy tudják, van mit dolgozniuk önmagukon is.

úti képek mégis 1

az utolsó szállásunk ez a farmház volt az oslói reptér közelében, lovakkal, kimustrált szekerekkel: 

útközben geilo felé, norvégia egyik ún. scenic route-ján:

hosanger, és a meseszép túra a környéken:

jaj, nagyon élvezem ezt a nyarat, ami még nem túl meleg, teljesen élhető a gyerekekkel, mégsem kell reggelente előkotorni a zoknikat vagy pulcsikat a komód mélyéről. amióta hazajöttünk, nagyjából eseménymentes hétköznapokat tartok, j. napi két alvásához időzítve a délelőtti játszóterezést és a délutáni kisebb programot (kerti játék, fagyizás, könyvtár, pékség - ilyen izgalmakat kell elképzelni). tetszik ez is most nagyon, ez a semmi, ez a visszatalálás a ritmusunkba (ami persze részben egy új ritmus megtalálása, hiszen egy napi háromszor alvó kisbabával indultunk el, aki azóta húsgolyót kétpofára a pocakjába tömő férfivé változott). á. azóta is szobatiszta, és láthatóan nagyon élvezi az új felállást. felvették az oviba, ami a nyílt napok alapján a legrugalmasabbnak tűnt (és a beiratkozáskor ez a rugalmasság igazolódni látszott, szóval most az a tervem, hogy megpróbáljuk szeptembertől mindenképpen, aztán ha nem, akkor nem. a vezetőnő teljesen partnernek tűnt mindenben, a kérdései nyomán pedig picit magamba néztem én is: mennyiben a sajátjaim az ovikezdéssel kapcsolatos aggodalmak, és mennyiben nyomasztanak a szüleim a saját aggodalmaikkal). néha olyan nagyfiúsnak látom őt, hogy szinte elfeledkezem arról, hogy még három éves sincs.

különben meg a héten néhányszor öt perc erejéig már az öccsét sem akarta a pokolra küldeni csak azért, mert közelebb kíváncsiskodott hozzá játék közben, és az egyik játszótéren csúszdáztunk is hármasban. tegnap pedig anyukámnál aludt, ami miatt annyira izgatott volt egész héten, hogy pénteken még sírt is, amikor a délutáni alvásból ébredve leesett neki, hogy ma bizony még nem szombat van. én pedig, azt hiszem, maximálisan kiélvezem ezt a hétvégét: tegnap padel, ma makers market és maratoni padel délután, kis kertészkedős intermezzókkal tarkítva. jaaa, és n.-tól meg v.-tól is kaptam egy-egy 1000 darabos kirakóst, alig várom, hogy nekikezdjek valamelyiknek. 

bréking nyúz: tegnap délután á. nagyjából a semmiből úgy döntött, hogy szobatiszta lesz, úgyhogy már csak alváskor vesz pelenkát, és minden érkezik a bilibe. hihetetlenül büszke vagyok rá, egyben igazolva látom az eddigi laza hozzállásomat (miszerint ugyan jó rég szereztem bilit meg vécészűkítőt, és néha, amikor szólt vagy láttam rajta, hogy valami action van, akkor megkérdeztem, hogy nincs-e kedve a csatornahálózatba küldeni a végterméket, de sosem erősködtem a kategorikusan nemleges választ követően), és hitemet abban, hogy ez egyszerűen csak meg fog történni.

(annyi előzmény azért volt, hogy irtó menő nextes alsógatyákat rendeltem neki a héten, saját kérése szerinti mintákkal, amiket gyakorlatilag azonnal fel akart venni. szóval ilyen kis alattomos motiválás azért volt.)

na, most aztán hol kezdjem. 

egy mindenesetre biztos: szombaton megjöttünk a bő három hetes utazásról, amiről nem tudom, hogy fogok-e tudni valaha egy full nyilvános blogon írni részletesen, annyira mély volt a mélysége. mindamellett sok hasznos tanulságot hozott magával, és rengeteg cuki élményt, és persze rengeteg gyönyörű skandináv tájat. érdekes, hogy előzetesen a repüléstől tartottam a leginkább, amit tökjól abszolvált mindkét gyerek, az oslóból visszaúton szerintem hangjukat nem lehetett hallani (najó, á. lelkes karattyolását azért de). és majdnem, hogy felesleges volt bármilyen játékkal készülni, mindkettejüket el lehetett a nagyjából semmivel szórakoztatni (vagy j.-t némi evéssel lekötni) az utazások alatt, a szállásaink pedig mind kisgyerekes családok otthonai voltak, ennek megfelelően tele szuperizgalmas játékokkal. gyűjtöttem is pár ötletet a közelgő szülinapokra. 

az is biztos, hogy ez az intervallum j.-t leszámítva mindenki számára túl hosszú volt. á.-nak két hét után masszív honvágya volt (és masszívan elege az otthoniakhoz képest megsokasodott szabályokból), én pedig nagyon megéreztem az itthon megszokott segítségeim hiányát, és v. passzivitását. utóbbival sosem egyszerű együtt élnem, de egy utazáson, ahol két ennyire pici gyerek mellett valóban vállt vállnak vetve kéne összedolgozni, kölcsönösen és rugalmasan tehermentesíteni egymást, nyilvánvalóan sokkal inkább kiéleződnek a helyzetfelismerési- és kezdeményezési képességeink (hajlandóságunk?) közötti különbségek.

aminek viszont mindenképpen örülök, hogy úgy érzem, a testem kezd visszatérni a korábbi formájába. a vállam és a derekam sokkal jobban bírta a terhelést, mint remélni mertem volna, mintha ürülne tényleg a relaxin, és kerülnének vissza a helyükre az ízületeim. a maradék két plusz kilót pedig leadtam, köszönhetően egy cuki ételmérgezésnek, amit még oslóban szedtünk össze n.-val közösen. klassz lenne, ha minden héten tudnék padelre járni, és még mellette egy kis hasizom-erősítés meg kocogás, ha az időjárás engedi. 

a legjobb göteborgi élmény a futás volt zs.-tal (v. tájfutó barátjával, akihez érkeztünk látogatóba) a közeli tó körüli erdőben, és a tábortüzezés velük meg egy másik, kint élő magyar családdal (ahol ráadásul az anyukával az ötödik perc környékén ráeszméltünk, hogy egy zongoratanárnőhöz jártunk gyerekként). oslo továbbra is nagyon kedves város, a legjobban a közeli szigetek egyikére tett hajókirándulás tetszett a megszámlálhatatlan fajtájú tengeri madárral és vadvirággal. bergenre már kissé eszkalálódtak az események, de nem sokkal a hazaindulás előtt azért még sikerült egy gyönyörű kirándulást összehozni hosangerbe. meg hát abban sem vagyok biztos, hogy á.-nak vagy nekem voltak lenyűgözőbbek a bergeni akvárium szamárpingvinjei. 

a visszaút az előzményekhez képest aztán simán ment - két napra elosztva autóztunk át a nyugati partról oslóba, útba ejtve egy fjordot meg egy véletlenül talált vadaspark-féleséget. első alkalommal vezettem külföldön, ráadásul nem akármilyen utakon - szerpentineken le-föl, alagutakba épített, sci-fire emlékeztető körforgalmakon át -, erre is büszke vagyok eléggé, hatalmas régi félelmemtől búcsúztam el, szerintem végérvényesen.

és bár közben nem egyszer éreztem azt, hogy felmondok, a jó részekért őszinte hálát érzek. szuper volt n.-ékkal együtt bandázni, megtanulni az escobát j.-től (ez egy argentin kártyajáték), minden lakásban kirakni éjszakánként egy-egy 1000 darabos puzzle-t. szuper volt részese lenni május 17-én a norvég nemzeti ünnepnek, látni, hogy van ilyen, hogy örömmel és lelkesen ünnepli egy nép önmagát. imádtam, ahogy öltönyben és népviseletben lengeti mindenki a zászlót, igazi fesztiválhangulat volt, ahogy sétáltunk a villamossíneken. a harmónia, amit az ekeberg nordic pixel forestjében (ez egy installáció egy valódi erdőben, fények, zene, hangeffektek) megtapasztaltam, egészen pontosan olyan volt, mint amit egy másik életben az óceánban ringatózva vagy a fløyen hatalmas, hóval borított fái alatt sétálva éltem át. itthon pedig terem az eper, a borsó, és a paradicsomokat is talán még épp időben ültettük ki á.-nal vasárnap.

néha szoktam azon agonizálni, hogy kreatívkodhatnék sokkal többet á.-nal, szereti ő is, én is, mégis, sokszor hetek telnek el anélkül, hogy eszembe jutna, mint program-opció. aztán rájövök, hogy ezért (is) jó, hogy van neki egy nagynénje, aki ötletel helyettem, és akivel ma például valami fancy lávalámpa-kísérletet csináltak. nem mondom, hogy nem bánnám azt a bizonyos falut, hogy segítsen felnevelni a gyerekeimet, de az is biztos, hogy n. legalább egy kisebb falu fele lakosságát kiteszi.

(és jut eszembe, a héten végülis kreatívak voltunk abszolút: csütörtökön vacsorára ugyanis ún. fura lakomát csaptunk, mivel nem volt már időnk tésztát főzni. úgyhogy a hőn imádott bolognai szószt a fasírt és a rizibizi mellé öntöttük, aztán szórtunk rá olívabogyót meg kesudiót. nekem még jobban is ízlett, mint a sima bolognai tészta.)

tegnap óta egy tankönyvbe illő monokli éktelenkedik a bal szemem alatt, ugyanis ütköztem az etetőszék sarkával, miközben arrébb rántottam j.-t, akinek a kezére á. épp ezredjére próbált rágaloppozni a hintakutyával (egy hintaló-szerű szőrös lénnyel, ami egyike apukámék nagyszabású, ámbár kéretlen ajándékainak). mindezt két perccel azelőtt, hogy anyukám megérkezett volna érte, hogy induljanak az állatkertbe. szerencsére az alapozó részben elfedi, de azért kivételesen nem bánom, hogy nincs túl sok szociális megjelenésem a következő napokra (najóóó, ez pont nem annyira igaz, mert holnap jön r. barátnőm, aki itthon van dél-olaszországból, szombaton pedig pótoljuk a masszázst és padel. reméljük sütni fog a nap, és akkor lesz indokom nonstop napszemüveget viselni).

tegnap pedig meglátogatott l. a lányaival. kicsit kiéltem magam, és az ötévessel beszélgettünk az arcápolási rutinról, aztán kipróbáltuk a kezén a mádarából frissen érkezett szérumokat és kencéket. pont l.-tól pont tudom, hogy lányokkal sem fenékig tejfel az élet, sőőőt, de azért az ilyen pillanatokban nagyon megkívánok egy kislányt én is. (miközben az aktuálisan mindkét gyereknél fennálló szeparációs szorongásos- és takonykóros hullámban kész őrültségnek tartom egy harmadik gyerek vállalását, de lesznek még a hormonjaim más ciklusszakaszban.)

különben meg elképesztő shoppingolhatnék tört rám megint, bár tény, hogy a dolgok többségére valóban szükség volt úgymond - tavaszi edzőcipő á.-nak, utazós foglalkoztatók, kifestők -, de speciel az állatkerti böngésző, vagy a n.-nak és magamnak vásárolt padel szoknyácskák nem feltétlenül tartoznak ebbe a kategóriába. 

a könyveket is falom ismét, a pacsinkó után tegnap végeztem a baszki baszki baszki-val (és meglehetősen tudtam azonosulni a dühös narrátor-főszereplő némely dühével), este pedig belekezdtem a barátnők voltunk című brit kortársba. ezzel párhuzamosan m.-nal unortodox módon elkezdtünk nem csak anyuka-témákról hangüzengetni, kitalálva, hogy olvashatnánk esetleg együtt, mintegy kétszemélyes táv-könyvklubot tartva. micsoda ambíciók, tudom. 

gondoltam, elmesélem, hogy túléltük az ovis nyílt hetet, mindketten hősök vagyunk á.-nal. én annyira elfáradtam, hogy volt nap, amikor hamarabb elaludtam, mint ő, aztán a hajnali szoptatás után persze kukorékoltam. arról mondjuk nem vagyok meggyőződve, hogy szeptemberben feltétlenül ovis lesz, de szerencsére ezt nem is kell most eldöntenünk véglegesen. közben elkezdtünk különben ilyen érzelem-felismerős kártyákat gyártani neki n.-val (illetve n. argentin pasija gyártja őket ai-segítséggel a mi instrukcióink alapján, hogy a figurák á.-szerűek legyenek, irtó édesek különben, mindjárt mutatok belőlük), mert az egyik ötletem arra, hogy miért ilyen lehetetlen neki a kortársakkal való együttlét, az az, hogy mintha mindig konfliktusforrást látna a közeledésükben, mintha nehéz lenne számára a különféle érzelmek felismerése. nyilván nem hiszem azt, hogy a két és fél éves gyerekemnek tudnia kéne mentalizálni, viszont tényleg most több esetben is megfigyeltem, hogy mennyire csak egyféle szándékot (= el akarja venni tőle, amivel épp játszik) tulajdonít másoknak, és mennyire befeszül minden alkalommal a róla akár tudomást sem vevő gyerekek jelenlétében. ha hülyeség is, amit gondolok, egy ilyen érzelmi kommunikációt fejlesztő játékkal csak nyerni lehet, szóval remélem, á.-nak is tetszeni fog.

a húsvét kicsit felemás volt, mert a nyílt napok egyikén á. benyalhatott valami vírust (meglepően sokan hozták el a még köhögő gyereküket, nocomment), szóval pont a legizgibb napot lázasan töltötte. persze, azért volt tojáskeresés, de messze nem azzal az elánnal, mint amennyire izgatottan várta előtte egész héten a nyuszit. ráadásul a masszőröm is lebetegedett, szóval még egy hetet ki kell bírnom az itt-ott fájdogáló testemmel, nyaff. viszont volt helyette megint padel meg egy csomócsomó ping-pong meg egy csomó húsvéti dekor, sőt, tojást is festettünk a szódabikarbónás-ecetes-ételfestékes módszerrel. szeretem, hogy á. minden ilyen kreatív dologra nyitott és lelkes, ma például egy óriási kartonpapírra maszatoltunk az ujjfestékekkel, gyakorlatilag fejtől lábig színesek lettünk mindannyian (j. is, akit engedtem a kartonon mászkálni - tényleg óriási volt). hálás vagyok a jó időért, annyival egyszerűbb az élet, hogy ki tudunk csak úgy menni a kertbe, most már cipő sem kell. mondjuk lassan elő kéne keresnem a gyerekek naptejét, hiába örökölték a kreol bőröm, nem ártana némi fényvédelem. 

szerettem volna még valamit írni, de közben végre chateltem l. barátnőmmel erről az ovi-témáról, úgyhogy minden egyéb gondolat kiment a fejemből. keresek inkább egy-két publikussá tehető képet a húsvétunkról.

és kezd alakulni tényleg az új terasz, ma megérkezett az ülőgarnitúra, úgyhogy gyorsan lemostam, amennyire lehetett, kiterítettem a szőnyeget, és most itt élvezem a kivételes szélcsendet. az ágyásokat délelőtt nagyjából kigyomláltam, sőt, még á. sárkonyháját is letakarítottam, kihasználva, hogy a gazdája házon kívül tartózkodik. ma már öt kilométert futottam, szeretném lassan elkezdeni emelni a tétet, igaziból tökjó lenne n.-val meg v.-ral találni valami versenyt, amit megint lefuthatnánk váltóban, az mindig ad egy többlet-motivációt. 

tegnap pedig úgy körülbelül másfél év tervezgetés, és "a héten most már tényleg" után beiratkoztunk a könyvtárba á.-nal. másfél sarokra van tőlünk, tényleg vicces, hogy pont ezt halogattam ennyi ideig. utoljára gyerekként jártam különben könyvtárba, aztán persze az egyetem alatt néha beültem én is a többiekkel tanulni a szabó ervinbe, de sosem tudtam igazán fókuszálni, úgyhogy maradtam inkább a szobámnál. ráadásul sikerült pont a költészet napjára időzíteni a nagy eseményt, úgyhogy még ajándék verset is kaptunk (radnóti: tétova óda). á. négy bogyó és babócát és egy maszat-kötetet választott, én meg a pacsinkót. most már csak annak kell drukkolni, hogy időben visszavigyük majd őket, és rendszerré váljon az életünkben a könyvtárazás. 

szerettem volna még írni a gyerekekről is, hogy megörökítsem a status quót magamnak, de most muszáj pár emailt megválaszolnom meg hajat mosnom az egész napos kerti melózás után, este ugyanis kimenőm lesz (megint!!!) - j. barátnőmmel találkozunk végre, a thanksgiving óta nem láttam, jó lesz végre kicsit nem anyuka-témákon kattogni.

őrült régen nem írtam, egyszerűen soha nem jutott kapacitásom összeszedni a gondolataimat, vagy ha igen, azt elpazaroltam olyan témákra, mint hogy végre minden teraszbútort kiválasztottam és megrendeltem, írtam to do listet a májusi utazáshoz, elkezdtem pakolós listákat gyártani személyenként lebontva, na meg persze fényképeket válogattam, fotóalbumokat rendeztem és húsvéti ajándékokat kutattam a fiúknak. a tavalyi volt hosszú idő óta az első húsvét, amit igazán élveztem, idén pedig már két kis tojáskeresőnk lesz, ugyanis j. pár hete elkezdett mászni - végül a hypotoniája ellenére picit korban még meg is előzve á.-t. szóval alig várom már, vettem egy csomó csokitojást szétszórni, amit aztán a felnőttek kapnak meg (bár á.-val megbeszéltük, hogy párat megkóstolhat, végülis hamarosan ovis lesz, és egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor evett csokis cuccot életében, a fogát ellenben egyre ügyesebben mossa, és a fejemben kicsit ez is a rendszeresebb édességevés kritériuma). ráadásul v. kivételesen megelőzött engem, és a tettek mezejére lépve vett egy új pingpong asztalt - fingers crossed, hogy legyen elég jó idő felavatni, amikor együtt van a család, aka van, aki leköti a gyerekeket.

a mindennapjaink különben eléggé hullámzó hangulatúak, nagyon tudok azonosulni más blogoló-blogkommentelő anyákkal, akik azt érzik, hogy mindfulness és apró örömökön való fókusz helyett főleg a nehézségeket és a megoldandó helyzeteket élik meg, amikből tényleg nem túlzás, hogy minden napra jut több tucat egy dackorszakos, érzékeny és okos, lassan három éves, meg egy szintén hiperokos, mindent felfedezni vágyó, ebből kifolyólag némileg életveszélyes nyolc hónapos mellett. a hétvégén például leruccantunk a nyíregyházi állatkertbe, ami alapvetően szuper ötlet volt, és akár jól is elsülhetett volna, ha (1) nincs durva hidegfront és viharos eső az autóút alatt, (2) legalább az egyik gyerek alszik egy normálisat a kocsiban, ha már a közös alvásidőre időzítettünk, (3) nem borulok ki azon, hogy szimultán ordítanak, én pedig tehetetlen vagyok, beszorítva a két gyerekülés közé. ezt leszámítva maga az ottlét klassz volt, az állatkert egy csoda, á. nagyon élvezte (a befutók ezúttal a zsiráfok, pingvinek és krokodilok voltak), a szállás szép és kényelmes volt, másnap pedig még n. egy szintén kétgyerekes barátnőjével is összehoztunk egy gyerekbarát brunchot, ahol á. meglepően nyitottan viselkedett (na nem a gyerekekkel, de legalább a szülőkkel).

szóval a hétvégén tíz évet öregedtem mentálisan, és nagyon mérges voltam az időjárásra (mintha érdekelne bárkit), de azért alapvetően egyre jobban érzem a tavaszt. a kertben a borsók már kibújtak, mind a három sor, amit vetettünk, a tavalyihoz képest mintha szaporodtak volna a nárciszaim, az előkertben pedig szintén virágzik a nárcisz és a török tulipán (abból is mintha több lenne, mint tavaly). még a tél visszakacsintása előtt vetettünk á.-nal hónapos retket meg hagymát meg répát, remélem, nem sínylik meg a hajnali fagyokat. a héten minden nap ovis online tájékoztatókat hallgatok, illetve v.-t is bevontam, mert több egymást átfedő session van, jövő héten pedig élőben megyünk megnézni a potenciális jelölteket. azzal kapcsolatban mondjuk továbbra is óriási kérdőjelek vannak a fejemben, hogy mégis hogyan fog az én minden gyerektől elzárkózó, magát legjobban egyedül elszórakoztató, rendkívül territoriális kisfiam beszokni szűk fél év múlva az óvodába. tudom, ennyi idő alatt még elképesztő sokat változik egy kisgyerek, csak ezt a nehezebb napokon nem könnyű elhinni.

jó dolgaink:

- egyszerűen imádom, hogy nem kell overálba dugni a gyerekeket, pedig mindketten totál együttműködőek alapvetően, mégis sok-sok perccel rövidebb így az elindulás,

- szombaton elvetettünk egy csomó borsót, három különböző fajtát is, á. főleg a szórásban segített nagy lelkesen,

- megjött a zara home-os kültéri asztalka, és a teraszra rendelt szőnyeg, szóval már csak valami klassz ülőgarnitúrát kell találni (najó, meg étkezésre alkalmas bútorokat, de azt kisebb falatnak érzem),

- voltunk n.-val és j.-rel, aki itt van argentinából most két hétre padelt játszani, és szuperjó volt,

- ami egyben azt is jelenti, hogy megvolt az első olyan alkalom, hogy anyukám a két gyerekre vigyázott, és mindenki gördülékenyen vette az akadályokat,

- szombaton ráadásul á. ott aludt n.-éknál, épp egész jó csíben van j.-rel is, ami eddig nem volt jellemző (igaz, j.-t is jóval nyitottabbnak érzem most, márpedig á. egy szuperérzékeny kisfiú, aki egészen biztosan a másik fél lelkiállapota alapján is dönt arról, hogy kit milyen közel enged magához),

- vasárnap megnéztük az alcsútdobozi arborétumot a gyönyörű hóvirágmezőkkel. á.-nak annyira tetszett, hogy haza sem akart jönni,

- ha minden igaz, a héten két kind of esti kimenőm is lesz.

kedvet kaptam én is megörökíteni j.-t picit jobban itt, a naplóírási terveim egyelőre úgyis zátonyra futottak. hiába élhető már hónapok óta az esti rutinunk, mindig inkább olvasok vagy sorozatozok, miután á.-t ágyba dugtam. 

szerencsésnek érzem magam, amiért mi is abba a táborba tartozunk, ahol a nehezebb első babát egy majdnem reklámba illően könnyen kezelhető második követte. persze, biztosan szerepet játszanak az évek meg a rutin, de higgyétek el, nem lettem sokkal türelmesebb vagy kevésbé ingerlékeny, legfeljebb csak más dolgokon robbanok most, mint két éve. és természetesen j. sem alussza át az éjszakát hat hetes kora óta, mint állítólag néhány csodababa*, de sokkal többet hagy minket pihenni, és továbbra sem győzök elég hálás lenni azért, hogy napközben simán és hosszan elalszik a babakocsiban (ma például a tornájáról hazafelé a buszon dőlt ki, ami á.-nál többszörös mission impossible lett volna). 

pár hetes kora óta egyértelmű, hogy a legjobban az emberek, az emberi arcok érdeklik. najó, meg bármilyen fa - a déli hosszú alvása után, ha kipihenten ébred, akár húsz percig is elnézegeti a fűzfánk ágait a babakocsiból. hatalmas szemei vannak, hihetetlenül hosszú szempillákkal, és nem volt még olyan, akit ne vett volna meg kilóra azzal, ahogy rávigyorgott (ilyenkor ráadásul huncut gödröcskéi is lesznek, ami nekem mindig a gyengém volt). ahogy egyre ügyesebben bánik a testével, egyre hosszabb időre tudják lekötni a tárgyak - nyilván a legizgalmasabbak soha nem a gyerekjátékok, hanem az órám, a telefonom tokja vagy az üres tejesdoboz. meg persze a bátyja játékai. újabban ütögetni és kopácsolni szokott hosszadalmasan, és elképesztően büszke magára, amikor rájön, hogy ő kelti ezeket a hangokat. ha izgalomba jön, nagyon vicces kisállat-hangokat ad ki, különben viszont sokszor szinte teljesen csendben szemlélődik. 

a gurgulázó nevetése az egyik legcsodálatosabb dolog a világon - újabban a leghangosabban akkor hallatja, amikor á. esténként "kukucsol" (azaz őrülten rohangászik az előszoba és a nappali között, időnként megállva j. arcától két milliméterre, hogy "kukucs, j.!") vagy az egyik testkontaktos mondókát játssza vele.  

születésétől kezdve imád fürdeni, ami óriási különbség á.-hoz képest, aki csak azután barátkozott meg a vízzel, hogy tudott ülni a kádban. j. ehhez képest már akkor boldogan kalimpál, ha v. megnyitja a kád csapját. az elmúlt szűk hónapban a második kedvenc napirendi pontja pedig az evés lett, fogalmazzunk úgy, hogy gyorsan ráérzett az ízekre, miközben továbbra is lelkesen szopizik. utóbbi kapcsán szuper élmény számomra, hogy funkcionálisan használja a testemet, tíz perc alatt lezavarja a kajálást, aztán már csak ábrándosan tekintget rám. nagyon cuki, ahogy az ölemben fekve keresi a szemkontaktust - és azonnal szétterül a szokásos mosoly az arcán, amint találkozik a pillantásunk. 

hálás vagyok, hogy tényleg semmin, de semmin nem kell aggódni: korának megfelelően alszik, gyarapszik, fejlődik a mozgása (mégha eléggé sajátságos is az a kúszás-forma, amit művel, mint egy kis hernyó, dugja fel a popsiját), értelmes, hihetetlenül érdeklődő és barátságos. hálás vagyok, hogy ennyire könnyű őt szeretni. 

sokat szoktam gondolkodni azon a teljesen meddő kérdésen, hogy mennyivel kap kevesebbet egy másodszülött. és valóban, a mérleg egyik nyelvén ott van, hogy nagyon sokszor á.-t részesítem előnyben, az ő szükségleteit elégítem ki hamarabb, az ő érzésvilágát priorizálom, vele töltök mindenképpen mindennap minőségi időt kettesben (és ezt gyakorlatilag j. 2 napos kora óta tartjuk, amióta hazajöttünk a kórházból). és hát értelemszerűen jóóóval kevesebb osztatlan figyelmet kap j., mint anno a bátyja (nem beszélve a nagyszülői hype-ról, ami a család első unokájának járt). ugyanakkor j. azonnal egy már létező anyát kapott (úgy értem, á. mellett lettem anya, és biztosan van, akinek rögtön megy, de nekem hónapokig tartott, mire megérkeztem teljes szívvel az új szerepembe), aki sokkal jobban ott tud vele lenni a jelenben, kevesebbet bizonytalankodik, lazább. azt pedig látni, ahogy a bátyjára néz - gyakorlatilag azóta, hogy tudja fókuszálni a tekintetét -, egyszerre szívszorító és szívmelengető. nem kérdés, hogy j.-nak mindig lesz egy legkedvencebb embere a földön, és nagyon szurkolok, hogy idővel legalább olyan jó barátokká és szövetségesekké váljanak, mint amilyenek mi vagyunk n.-val. (majd a pár évtized jól megérdemelt tesóharca után.)

*: én mondjuk egy ilyen babát sem ismerek, csak a valakinek a valakijének a gyerekéről hallottam már efféle sztorikat.

ez a szociális élet-téma tényleg nem könnyű. valahogy azt látom magam körül mostanság, hogy nem csak a gyerekesek betegek gyakran, hanem tényleg a többség immunrendszere mintha rottyon lenne (vagy a vírusok durvábbak?). szóval a tervezett ezerből végül eddig három megvalósult találkozásnál tartok. azok viszont szuperek voltak, szóval nem panaszkodom. csütörtökön például egy magánrendelős exkolléganőm jött át a négy hónapos kisfiával, annyira édesek voltak j.-val, ahogy ismerkedtek babamódra, mindketten olvadtunk - a saját meg a másik gyereke miatt is. így, hogy á. közben a bébiszitterrel volt, egész érdemleges beszélgetést folytattunk, tök érdekes látni, hogy nagyon különböző pároknál is mennyire hasonló dinamikákat, nehézségeket hoz ki ez az első időszak. mondta b., hogy erről lenne jó írni egy könyvet, gyermekágy/első év-párkapcsolat, lelki- és kapcsolati dinamikák alakulása, és hát valóban. hasznosabb lett volna valami ilyen tematikájú kurzus vagy könyv, mint mondjuk a robin lim nagyon trendi gyermekágy című műve. ami kedves és szép és kulturálisan izgalmas betekintés, csak hát nagyjából semmi köze mondjuk az én magyar mindennapjaimhoz. amúgy jól megírt regénnyel már többel találkoztam a témában, most is épp a gyerek címűt olvasom, vagy ott van szilvia molnár üvegháza akár, igaz, utóbbiban szerintem nem egy átlagos posztpartum időszakot látunk, hanem egy valódi posztpartum depressziót.

különben töksok mindenről szerettem volna írni, például hogy béreltem a hétvégére futós babakocsit, és tegnap felavattuk j.-val. három kilométer volt csak, nem túl egetrengető tempóban, de nagyon boldog vagyok, hogy elkezdtem. és ami még boldoggá (és megkönnyebbültté) tesz, hogy végre elkezdtem szervezni a májusi norvég utat. mondjuk így a blogolás helyett szállásokat nézegettem órákon át (oslóban még nem tettük le a voksunkat egyik mellett sem, de bergenben elsőre megtaláltam a tökéleteset, remélem, visszaigazolja majd a házigazda az airbnb-n, van még pár órám izgulni ezen). kinéztük a vonatjegyeket is (göteborg-oslo, oslo-bergen), szóval ha ezekkel megvagyunk, akkor már csak kocsibérlés és a babakocsi-kérdés van hátra. ja, meg a bergen-oslo visszaútra foglalni szállásokat. meg vagy ezer kisebb dolognak utánanézni, csak azok már kevésbé feszítenek. 

közben a terasz-projektnek is nekiálltam, legalábbis elkezdtem a kutatómunkát, és végül megrendeltem most azt a zara home asztalt, ami már hónapok óta a kedvenceim listáján van. úgy költöm a pénzt, mintha ezért kapnám a fizetésem. 

 jó dolgok:

- vettem tulipánt,

- indulunk mindjárt az ikeába (tudom-tudom, ez már szerepelt ezen a listán), mert végre mindenki meggyógyult (igen, á. végül megörökölte a vírusaimat), és á. ma anyukámmal tölti a napot,

- j. imád enni, eddig mindent befalt, amit kínáltam, 

- végre elintéztettem v.-ral a hangyairtást a házban, és most nagyon reménykedem, hogy befejeződik a több hónapja tartó kínlódás,

- tegnap megint voltunk m.-éknál veresegyházán, és most legalább tíz mondatot beszélgettünk is (hoppá!),

- a héten összességében is megtettem a kezdő lépéseket a szociális életem fellendítése érdekében, aztán persze meglátjuk, mi lesz belőle (a mindenféle vírusok nem igazán kedveznek annak, hogy a kisgyerekes barátok találkozzanak). nagyon jól esne kicsit több felnőttel találkozni.

most épp engem vert le a nátha a lábamról, ami miatt minden este bealudtam kábé á.-nal együtt, pedig már igazán szerettem volna egy szokásos bejegyzést fordítani a jó dolgokra:

- tényleg eljutottunk előző héten m.-ékhoz, és az eső ellenére szuper élmény volt a vezetés, ami egyben az első kétgyerekes egyedül-autóutam volt. büszke vagyok mindannyiunkra, és hálás m. barátságáért (mégha élőben nagyjából két értelmes mondatot sem tudtunk váltani a négy gyerek mellett - utána írásban bepótoltuk a felnőtt beszélgetést),

- hétvégén elzarándokoltunk esztergomba is v. másik nagybátyjáékkal bandázni, és csak a hazaút utolsó húsz perce fulladt tébolyba,

- á.-nal elvittük tornára j.-t, így megugrottam még egy elsőt: két gyerekkel békávézás a belvárosba,

- pár hete kiderült, hogy nem csak a számokat ismeri fel á., hanem a betűket is, azóta mindenkinek fitogtatja a rendszámolvasási tudományát, irtó édes,

- a tornázási lendületem töretlen, sőt, a hirtelen jött tavaszban párszor bringáztam is, ami mindig hihetetlenül feltölt,

- ma megyek végre manikűrre, 

- csodaszép dolgokat rendeltem a zara home-ból akciósan,

- j. is csomót fejlődik, még egy hete sem tornáztatom itthon célzottan, de már elkezdett apró kúszó mozdulatokat tenni (kicsit laza az izomzata, ezt kell fejleszteni, hogy beindulhassanak a nagymozgások),

- továbbra is sikerül minden nap flowba kerülnöm mindkét fiammal (na nem folyamatosan, akkora szuperanya szerintem sosem leszek),

- elővettem a hozzátápláláshoz a mindenféle kellékeket, a héten nekiállok főzőcskézni, és hétvégén indulhat a buli. nagyon kíváncsi vagyok, mit fog szólni j. az ízekhez,

- szerintem megállt a posztpartum hajhullásom, és valahogy így második alkalommal sokkal kevesebb hajszálat veszítettem, mint két évvel ezelőtt,

- á.-nak megint van kedve játszóterekre járni, és nem menekül el a “más gyerekek” láttán, egyre többet játszik önállóan, hatalmas a fantáziája és nagyon cuki vicceket talál ki (pl. “veresegyháza - miért nem veres-három-háza?” - kérdezte vigyorogva a múltkor a kádban),

- elkezdtem egy ovira felkészítő projektet, aminek az első állomásaként 1. megvettem á. alvós krokijának kicsinyített mását a h&m home-ban, aki majd mehet vele az oviba, 2. elkezdtük megnézni kívülről a potenciális ovikat, és beszélgetni róluk,

- az első ovilátogatás után beültünk cukrászdázni, ami igazi nagyfiús, meghitt anya-fia program volt,

- néha sikerül meglátnom a nevelésem gyümölcsét (pl. amikor nem kell semmiféle plusz szórakoztató eszköz az egy órás vonatútra, elég csak beszélgetnünk, vagy ki tudja türelemmel várni a sorunkat a pultnál vagy fél órán át ül a kanapén és “olvas”), és annyira büszke vagyok ilyenkor,

- elkezdtük gyűjteni a spar matricás albumába az állatokat, és nagyon élvezem az együtt-tanulást,

- rajtam kívül mindenki egészséges.

nos, az történt, hogy a hétvégém szabad óráiban elmerültem a blog-nosztalgiában, és elkezdtem lementegetni a nagyonrégi bejegyzéseket, hogy ne feltétlenül az interneten legyen nyomuk. nem az akkori önmagamat, pláne nem az akkori (itt most elsősorban a tíz-tizenöt éves bejegyzésekről beszélek) érzéseimet szeretném letagadni, de az biztos, hogy egynéhány poszt előtt nem ártott volna némi önkritikát gyakorolnom (mennyi pátosz, atyaég, mennyi modorosság!). persze, huszonhárom évesen, amikor kezdtem ezt a blogot, én még tényleg elképesztően hebrencs és sarkos kamasz voltam. egyfelől koravén, másfelől viszont rettenetesen éretlen. ahogy r. barátnőm fogalmazott vasárnap a telefonban, szerinte én vagyok az a barátnője, aki a legtöbbet fejlődött a megismerkedésünk - ötödév - óta. ami egyértelműen bók, ugyanakkor mégiscsak benne van, hogy bőven volt honnan fejlődnöm. örülök, hogy sikerült.

szóval nosztalgiáztam és pironkodtam, közben egy-két dolgot v.-ral is megosztottam - így két gyerek után már úgysem szabadul egykönnyen - eléggé nagyokat röhögtünk rajtam. ezzel együtt szuper hétvége volt, eljutottam masszázsra meg a belvárosba egy gyors bevásárlókörútra - m.-ékhoz megyünk holnap a fiúkkal, és szerettem volna ajándékkártyákat szerezni nekik házavató gyanánt -, és volt nálunk v. pap nagybátyja, akit j. teljesen levett a lábáról (nem csodálom, mondjuk, hihetetlenül cuki baba, engem is nap, mint nap levesz a lábamról).

valahogy most mindkét gyerekemmel töksok flow-pillanatot tudok megélni, ami nagyon jó érzés. talán a hirtelen tavasznak is köszönhető, de remélem, hogy van benne némi részem nekem is.

 és most jut eszembe, hogy milyen régen voltak már a jódolgok:

- nem lettem náthás a fiúkkal együtt, de ők is enyhén megúszták, és á. olyan együttműködő már az "orr-rendnek" elnevezett szeánszunkban,

- j. megkapta az utolsó oltásokat a héten, úgyhogy egy éves koráig most béke van ezen a fronton,

- argentínába nem megyünk ugyan (v. munkahelyén komolyabb para van, és nem kockáztattuk, hogy dél-amerikából kelljen interjúznia meg ezen feszülnie), viszont vettünk regjegyet májusra göteborgba, ahonnan aztán egy hosszabb norvég utat tervezünk, á. már most be van zsongva (és persze én is),

- sikerült teljes mértékben átállítanom á. elalvását az általam preferált forgatókönyvre, így minden este van időm és agyam olvasni (most épp isabel allende van soron megint, kicsit limonádé, de legalább kikapcsol),

- medve és madár, ami ugyan gyerekkönyv, de annyira cukik a karakterek, és annyira kedvesen szól a barátságról, hogy hálás vagyok, amiért á. állandóan ezt kéri,

- életemben először nem nyírtam ki az orchideát, hanem bimbózik! ráadásul ez az első anyák napi ajándékom, amit tavaly vett v. és á., úgyhogy tényleg a fellegekben járok, amikor csak ránézek,

- január eleje óta minden nap csinálom azt a rövid hasizom gyakorlatot (a történelmi hűség kedvéért: kétszer kihagytam, mindkétszer pocsék éjszaka után aludtam inkább a fiúkkal),

- j. egyre aktívabban vesz részt az életünkben, és á. egyre kedvesebb vele, visz neki játékokat, megsimizi, visszarakja a szájába a cumit, amitől totálisan elalélok.

az ezer dologból az egyik, amire megtanít az anyaság, az egészen biztosan a késleltetés művészete. én alapvetően olyan vagyok, hogy amit lehet, azt szeretek halogatás nélkül megcsinálni (úgyis mindig van a listán olyan, ami nem csak tőlem függ vagy segítségre van benne szükségem vagy hosszasabb utánajárást igényel stb.). ehhez képest most január elseje óta tart az aktuális projektem (régi, gagyi műanyag karácsonyfadíszek felpimpelése körömlakkokkal), mivel minden nap legfeljebb a délutáni alvásidő alatt foglalkozom vele pár percet, aztán ugrok is a következő teendőre. két éve szerintem még inkább neki sem álltam volna ilyen körülmények mellett, most pedig így is élvezem, és ez, bevallom, óriási előrelépés a személyiségfejlődésemben. 

egyébként meg már csak két dísz van hátra a hétből. 

amúgy rájöttem, hogy én egész életemben úgy tanultam, ahogy a kisgyerekek: rengeteg ismétléssel. van némi hajlamom a fotografikus memóriára, de azért azt nem úgy kell elképzelni - nálam legalábbis -, hogy egyszer látok valamit, és kész, be van fényképezve az agyamba. mindig is két, de inkább három alkalommal néztem át egy-egy vizsgára az anyagot, ha tehettem. és mindig megvoltak az asszociációs láncok: a nehezebben megjegyezhető dolgokat igyekeztem valamihez (akár hangzási asszociációhoz) kötni, és olyan izgalmas most tapasztalni, hogy ez á.-nál is mennyire működik. egyfelől kriminális, hogy a keresési előzményeim között szinte kizárólag olyanok szerepelnek, hogy az xy busz/villamos megállói, másfelől annyira meghitt valahogy ez az együtt tanulás. tegnap persze még én voltam az, aki hamarabb megtanultam az ominózus 15-ös busz megállóit, de a nap végére már ő is majdnem az összeset tudta. és szerintem nem kell sok, hogy túlszárnyaljon. szóval most a sporttelep megállóra mindketten úgy asszociálunk, hogy "az előző megállóknál nem szállt fel senki, de ott felszállt egy focista.".

a másik, ami döbbenetes, hogy mennyire érdeklik á.-t a számok és a betűk, és így nem egészen két és fél évesen, a tömegközlekedés rajongásának köszönhetően egy csomó számot felismer az alakja alapján (először azt hittem, hogy csak véletlen, de aztán pár hete már konzekvensen mindig jól mondja, hogy 105-ös vagy 210-es busz jön, és minden egyéb, gyakrabban látott járatot is helyesen mond). külön szerencse, hogy én meg grafomán vagyok, ráadásul kifejezetten imádok szépen írni, úgyhogy tegnap a délutáni ébredés után vagy fél óráig számokat rajzoltam, miközben j. meg a ceruzákat próbálta megszerezni. 

ettől függetlenül tegnap ránk is lecsapott a blue monday - fogjuk most akkor erre a hipertudományos jelenségre azt a több órás vergődést, amibe nagyjából párhuzamosan mindkét gyerek (és az anyjuk) belelovalta magát. remélem, a blue thuesdayt még semmilyen brit tudós nem találta fel, mert akkor felmondok.