januárban szokásosan a végletek nője vagyok, lelkesedek a 30-ért, lelkesedek az életemért, és közben csomószor elbizonytalanodom. hetente párszor ájtjárok az addiktológiára - kikunyerált gyakorlat -, és nagyon élvezem, főleg az orvos-egyéb személyzet hierarchia hiányát. megtartom életem első csoportjait, és csak az egészséges mértékben izgulok miattuk. januárban kezdem el készíteni a riportokat, találkozom egy lenyűgöző személyiségű 90+-ossal, aki beenged az otthonába, aki “nemrég” manfred bleuler-ral levelezett. a 90+-os férfiak elfelejtenek vízzel kínálni (ők maguk sem isznak vizet), de gyönyörű kapukon és gyönyörű szecessziós lépcsőházakon vezet hozzájuk az út. nagyon szeretem őket hallgatni. januárban szokásos mpt kongresszus, egyedül-romkocsmázás debrecenben, szabó magda véletlenül felfedezett iskolája, termálfürdő. van még valamikor egy pocsék csehtamás-emlékest is, ami tényleg pocsék, viszont csomót beszélgetünk v.-val a kk-ban éppen dúló viharzásról és lelkiségekről, ami viszont szuper. 

a februárból szinte semmire nem emlékszem. az utolsó hónapom a kórházban a gyakorlat előtt, az utolsó betegbemutatásom - hatalmas visszaigazolások számomra fontos emberektől. nagyon azt érzem, hogy a véremben van a pszichiátria, és nagyon szeretem ezt érezni. februárban látjuk m.-val a three billboards-ot a puskinban, neki taszító, nekem gyönyörű. utána együtt sétálunk az oktogonig, ő nagyon ki van borulva (nem a film miatt), nekem nagyon rossz érzés, hogy nem tudom megvigasztalni, napokon át agyalok rajta, pokolian utálom azt a tehetetlenség-érzést. 

januárban vagy februárban van a monddvégig is, új szerep, amiben kipróbálhatom magam és új emberek az életemben. ekkortájt kattanok rá a big little lies-ra, ráveszem b.-t hogy nézze velem. sok összebújás a kanapén, pontosan erre való a tél. azért kicsit budapestezünk is (nyolcker, citadella, gyönyörű titkos udvarok, krisztinaváros, déryné, korán jött hóvirágok), meg elmegyünk a müpába - fogalmamnincs, mit hallgatunk, de a zöld ruha van rajtam.

márciusban elkezdem a pszichoterápiás gyakorlatot, ami eléggé nehéz, főleg mert nagyon azt érzem, hogy kinőttem már a kicsi gyakornok szerepéből. meglehetősen komoly önismereti terep minden nap. közben elkezdek készülni a szakvizsga (előtti) tesztre, b. nagyon sokat segít, nagyon összetartozunk. márciusban van a susanne sundfor-koncert, ami csodálatos. m.-n és rajtam kívül kábé mindenki szőke norvég orvostanhallgató, tökéletes bőrrel.

április harmadikán letudom a tesztet, utána agyonvásárolom magam az artbrut galériában (meg a bortársaságnál), és irtó boldog vagyok. nagyon durván tavasz van, az április leginkább a virágzó fákkal övezett séták, az újabb titkos udvarok felfedezése, és persze a füvészkert. április a szavazás is, a mellkasomat szétrobbantó lelkesedés és remény, aztán az oltári nagy bőgés este. áprilisban utazom veszprémbe, magammal cipelem b.-t, és annyira cuki az a város, teljesen beleszeretünk. a főorvos, akivel beszélgetek, szintén lehengerlő ember, az ő szövegét a legkönnyebb megírnom aztán. áprilisban nagyon jól érzem magam az életemben, csupa kényelmes edzőcipőt (meg bálnás toms cipőt) hordok, a nyakamban a világ legszebb színes kendője. 

májusban megismerem a gyakorlaton m.-t, akivel nagyon gyorsan egymásra hangolódunk, és máris elkezdek némi hálát érezni a hely iránt annak ellenére, hogy folyamatosan menekülhetnékem van, és nagyon hiányzik már a saját osztályom. a m.-val való beszélgetéseken kívül futással ventillálok. májusban nagyon hamar nyár lesz. májusban vannak nagy beszélgetések, és még nagyobb változások. például pár nap leforgása alatt nemhogy kettő, de rögtön három munkahelyem lesz. az alapítvány nagyon szimpatikus, csomó fiatal és érdekes embert ismerek meg, lelkesedem ezerrel. ezzel a sok izgi jóval párhuzamosan magánéletileg eléggé utálom a májust. b.-tal alig látjuk egymást, sokkal kevesebbszer, mint szerintem lehetne. sokszor robbanok, sokszor érzem azt, hogy elfáradtam abba, hogy annak a kevésnek örüljek. azért nagy nehezen megszervezzük a közös - lopott - nyaralást, egyszerre vágyom rá, és vagyok kiábrándult.

júniusban nagyon nehezen férek a bőrömbe, fáradt is vagyok. azért van egy szuper n.-szülinap röplabdázással egybekötve, és van jó sok sportfröccs is. a hónap végén kitör a szabadság, először b.-tal megyünk a lago lugano és a lac léman partjára (lugano, gandria, monte bré, morcote, corsier-sur-vevey és persze a feledhetetlen lavaux). sokkal jobb, mint egy évvel azelőtt lisszabonban, és ez főleg rajtam múlik. büszke vagyok, amiért tudtam változni, amiért megtanultam elengedni. első nap luganóban vízibiciklizünk, és ahogy felverjük azt a gyönyörű türkizszínű vizet a tökbéna pedálozásunkkal, elönt a szerelem, megint menthetetlen vagyok. közben július lesz, svájc után norvégia, újabb nagy, utazós-önismeret, újabb leírhatatlanul szép tájak. nagyon jó szabadságon lenni, azonnal kiesni a hétköznapokból, és legalább ugyanennyire jó  aztán visszatérni a hétköznapjaimba. hálás vagyok, amiért örömmel tölt el a kórházba való visszatérés. július végén lopunk magunknak egy hétvégét j.-val, megmutatja nekem a nagymamáját, a házat, ahol felnőtt, a kerítésre felkapaszkodva együtt nézzük a vörös holdat. másnap evezünk a tisza-tavon, az egész hétvége nagyon mindfulness.

augusztusban már tényleg elkezdek foglalkozni a szakvizsgával, megindul a tételkidolgozás ezerrel. csomót vagyunk bánkon n.-val, ott a legjobb a tanulás, ő is készül a saját szakvizsgájára, én meg gépelek vállfájásig. minden nap úszunk a tóban, ami a világ egyik legjobb dolga. k. nálunk van gyakorlaton, lykke li után másnap együtt vonszoljuk be magunkat a kórházba. jó élmény a sziget, bár több napot biztosan nem bírnék ki. augusztusban rengeteget dolgozom, helyettesítem az egyik főorvosunkat az ő szabija alatt, szokás szerint gyártom a listákat, hogy semmit ne felejtsek el, szokás szerint élvezem a pörgést. 

szeptemberben kapok egy hatalmas ajándékot, prato varázslatos, a szállássá alakított kolostor még varázslatosabb, a reggeli kávézások a párával borított hegycsúcsok között, egyszerűen nem lehet betelni vele. megismerem t.-t, nagyon sokat beszélgetünk, az egész annyira természetes és jó. kiállok mások elé angolul előadni, és úristen, az az egész hét egy csoda. sose fürödtem még szeptember közepén a tengerben, és felnőttként sose éreztem magam annyira egy közösség részének, mint ott, abban a csapatban. irtó sok alkalmazkodás, irtó sok röhögés, irtó sok nyelv. 

szeptemberben van a frida, szeptemberben van a tépelődés, az elmúlhatatlan ragaszkodásom és szeretetem b. iránt, és ez a fiú, az első, aki két és fél év után egyáltalán megdobogtatja a szívemet. szeptemberben van egy jó kis esküvői bulizás kollégákkal, úgy dobnak ki minket a táncparkettről hajnalban, meg van még egy fantasztikus koncert-élmény j.-val (damien rice - egy csipetnyi kamaszkorom). meanwhile persze folyamatosan versenyt futok az idővel, de persze főleg a saját magam szabta követelményekkel. 

októberben először látok lóversenyt, és először csókolózom t.-vel. még mindig nagyon szeretem b.-t, és teljesen nem tudok lemondani róla, szerencsére ő sem tud elengedni. október végén gőzerővel indul a tanulás, képtelen vagyok kigyógyulni a náthából, nem tudok enni, totál beszorongok. b. ment meg, senki más nem tud rám úgy hatni, mint ő, annyira biztonságos, annyira otthonos, annyira hisz bennem. t. is cuki, úgy érzem, klasszul haladunk, egyre jobban vonzódom hozzá. hiányzik a munka, a betegeim, a kollégák. kiderül a konkrét vizsgaidőpont, rettegés a köbön.

novemberben a helyzet változatlan, a hónap kétharmadát többoszlopnyi tétel és tankönyv között töltöm. kisértetiesen köszönnek vissza az egyetemi vizsgaidőszakok, a nemtudoksemmit, a nemérteksemmit, a hülyevagyokehhez. változatlanul alig tudok enni, utálom a lefogyott testem (öröm az ürömben a felismerés, hogy ezek szerint ellenben elmúlt a testképzavarom). nagyon-nagyon cuki szupport-csapatom van, úgy érzem, a világ összes szeretetét és figyelmét megkapom, milliószor többet, mint amennyit érdemlek. természetesen rajtam kívül mindenki holtbiztos a sikeremben. november huszadikán szakorvos leszek, de még nem igazán fogom fel, ahhoz kell egy pár nap, meg hogy azonnal visszamegyek dolgozni. a kollégáim übercukik. a barátaim übercukik. ünnep ünnep hátán, lassan kezdek magahoz térni. a hálaadás a legtökéletesebb korona, ami csak lehet, majdnem mindenki igazán fontos ott van, t. is eljön, és jó együtt. aztán t. eltűnik, és a november vége leginkább arról szól, hogy megtanuljak úgy lezárni, hogy nem értem mit és miért zárunk le. hiányoznak a magyarázatok, és haragszom az időzítésért.

közben december lesz, kezdek magamhoz térni, kezd elmúlni az az undok keserűség és kiábrándultság. elkezdem pörgetni a tindert, de hát irtóra unom. abban viszont egyre biztosabb vagyok, hogy itt az ideje annak, hogy családom legyen. nagyon itt. belevetem magam az ünnepi készülődésekbe, t. újra felbukkan, próbálom magam visszafogni, de örülök neki. túlságosan örülök. decemberben van csomó munka meg karácsonyozás, decemberben van egy csomó ambivalens érzés, lelkesedés, hála, szeretet, félelem, bizonytalanság. decemberben van egy csomó várakozás, egy hosszúra nyúlt repülőút genfbe, és ma egy gyönyörű séta a tó fölött. 

szóval, kedves 2018, köszi a sok kérdőjelet és új felismerést, köszi az első ősz hajszálakat és a ráncokat, köszi a szakvizsgát, köszi a sok kitartást és a sok büszkeséget, köszi a sok utazást itthon és nemitthon, köszi a sok új embert, és még jobban köszi a sok régit. szia és csocsi, jó volt veled.

(fedjetek be fénylő csillagok.)

még a karácsony előtt visszaolvastam a tavalyi decemberemet, és tökjó összefoglalót írtam a tavalyi évről, nem is emlékeztem rá. össze kéne magam szedni megint, gondoltam, de aztán először az ünnep meg a kajakóma ütött be, utána meg az ügyeletek. szóval egyelőre in progress.

viszont ma megjöttek a szakorvosi receptjeim (és elfelejtettem lefotózni őket!!)!

és bekerült egy olyan néni az osztályunkra, akit egyszer már kezeltem két éve, és akkor kaptam tőle egy verset, amit elhagytam, még mielőtt elolvastam volna rendesen (ezt mondjuk nem merném neki bevallani), és nagy nehezen rávettem, hogy maradjon bent, és amíg vissza nem jövök svájcból, írjon nekem egy kötetnyi verset.

tegnap az évad első forraltborozása közben arra gondoltam, hogy egyrészt, ez lesz az én hozzájárulásom a másnapi könyvklubos bonbon-készítéshez, másrészt, hogy mennyire stílusos lenne hóesésben sétálni a karácsonyi ízű csokikkal hazafelé a kezemben.

és most arra ébredtem, hogy még mindig ugatva köhögök gyönyörű pelyhekben esik a hó, és szívem szerint pizsamában rohannék ki az utcára.

ráadásul végre megszállt az ihlet, és tegnap éjjel elkezdtem a karácsonyi ajándékok kreatív részét, és még mindig nem unom a christmas fm-et, és it's really the most wonderful time of the year.

én nem is értem magam, hogy a fenébe hanyagolhattam valamit ennyi évig, amit ennyire szeretek. persze, nem akarom elkiabálni a lelkesedésem, elvégre még csak másodjára voltam úszni, de ma már két kilométert sikerült lenyomnom kevesebb, mint egy óra alatt, és jóval több volt benne a gyorsúszás, mint vasárnap. minden hosszal jobban élveztem, ahogy a hullámok fodrozódnak körülöttem, és olyan selymes ennek a csaszinak a vize (köszi, v.!), hogy csak a húgyhólyagom gyenge kapacitása miatt voltam hajlandó (pontosabban kénytelen) otthagyni a medencét. azt is szeretem, ahogy az épület sárgája harmonizál a víz kékjével, meg ahogy a feszített víztükör felett megül a sejtelmes gőz, az orromig se látni, akár egyedül is lehetnék az egész világon. szeretem ezt az érzést, főleg ügyelet után.

meg azt is szeretem, hogy pár nap alatt sikerült túltennem magam ezen a t.-ügyön, egy hete már csak akkor gondoltam rá, amikor valaki kérdezett a fejleményekről. mondjuk, azt hiszem, ezt nagyrészt annak is köszönhetem, hogy annyira nincsenek mazochista hajlamaim, és ha ezt az egyetlenegy fiút leszámítva az égvilágon mindenhonnan, akik számítanak, csupa szeretetet és figyelmet és kedvességet kapok, akkor nem túl sok realitása van az orrlógatásnak. a szilfa bonszait, amit a könyvklubos lányoktól kaptam a szakvizsgámra, sárkánynak neveztem el (a kungfu panda dragon warrior-je után szapadon). remélem, méltó lesz a nevéhez, és túlél engem.

valahogy kéne ezt most szublimálnom. hogy t. az egy héttel ezelőtti hálaadás, a gyönyörű virágcsokor, a cuki mondatok és meglehetősen szenvedélyes csókolózások után gyakorlatilag szó nélkül eltűnt. najó, nemigaz, mert kaptam még pár nap múlva egy mea culpázó üzenetet arról a sok mindenről, ami összejött, és ami miatt megzuhant és köddé vált, meg arról is írt, hogy másnap hív. aztán nem hívott, hanem én próbáltam őt, aztán kedd éjjel - megállítandó a rámtörő impulzusokat - inkább kitöröltem a számát. azt hiszem, nagyjából bármit (de legalábbis megzuhanások és elvonulások terén meglehetősen sok mindent) megértek és bármilyen lelki történéssel empatizálok, de sose tudtam mit kezdeni se a hallgatással, se a várakozással. gondolom, akkor ez lenne az aktuális lecke, csak valahogy pont nem tanulást terveztem a szakvizsga utánra. 

(valamiért amúgy elhiszem, hogy igazat ír, a sok lefuttatott egyéb forgatókönyv ellenére, szóval még a segítő énemet is birizgálja, hogy nem segíthet.)

amúgy meg szublimál a fene. inkább elmesélem, hogy milyen gyönyörű orchideát (aka szakorvos-virág) kaptam a nővérektől, hogy mennyire szuper volt a kedd esti koccintás a kollégáimmal, hogy tenyéren vagyok hordozva, amióta visszamentem dolgozni, hogy szombat este a lukácsban áztattuk habtestünket b.-val (és még i. is a nyakamba ugrott váratlanul), hogy szerveződik a februári szicília, hogy valamelyik éjjel szállingózott a hó, amikor sétáltam haza, hogy végre érzek éhséget, hogy vettem úszódresszt, és alig várom, hogy szembesüljek azzal, mennyire nincs vízi állóképességem felavassam. 

ha az ajtón való kilépésem pillanatától számoljuk, már több, mint három napja szakorvos vagyok. lassan nem csak kimondom ezeket a szavakat, hanem érzem is. nehéz eldönteni, az előtte érzett feszültség lassú lecsengése miatt nem alszom, vagy mert egyszerűen túltölt a szeretet meg a hála. sokszor hiszem azt, hogy az olyan norvégerdős vagy amalfi tengerpatján a sós vízben hullámzós hatalmasság-élményeket nem lehet überelni, de azt hiszem tévedek. ezt nem lehet überelni. a felesleges-számolni-hány üzenetet előtte-utána, a telefonokat, a legváratlanabb helyekről érkező megerősítéseket, a szerdát és a mát a munkahelyemen, a barátaim és a kollégáim büszkeségét és boldogságát. nagyon szeretem őket és nagyon szeretnek. és most nem az lesz a következő mondatom, hogy nem is értem, miért, hanem lubickolok tovább, és közben abban is lubickolok, hogy megengedem magamnak ezt a lubickolást. 

olyan nehéz volt csak egyetlen papírfecnit (najóó, titokban kettőt) teleírni a háláimmal tegnap este. és itt volt t. is picit a bulin (aka hálaadásnapi nagy zabáláson). és tegnap fogtuk meg először egymás kezét, amikor a kocsijához kísértem. 

(wish i have it now)

most az van, hogy konkrétan szorongok attól, hogy merészelek nagyjából fél óráig nem tanulni (és nem azért, mert épp hív valaki épp, érdeklődni vagy segítséget kérni). hogy én mennyire gyűlölöm ezt, a flexibilitásom teljes hiányát (orbitorfrontális kéreg? cinguláris kéreg? nucleus caudatus? szerotonin? dopamin?). tényleg, mint egy kényszeres, most épp tartom vissza magam, csak én nem a sütő kikapcsoltságának ezredszeri ellenőrzésétől, hanem például attól, hogy most azonnal (1) abbahagyjam a lustlákodást (aka blogolást), vagy (2) külső megerősítő után nézzek, hogy valóban nem követek el óriási hibát és bűnt, ha most írok egy bejegyzést.

amit napok óta szeretnék már, mert tudom, hogy az orvosis bejegyzéseimet is tökjó volt később visszaolvasni, segítenek értékelni az életet az unalmasabb napokon, vagy túlélni - teszem azt - egy újabb vizsgafelkészülést.

mert tudom én, hogy volt már ilyen, éreztem már ezt, ó, de hányszor. hogy nem tudok semmit, nem jegyzek meg semmit ("jé, ezt ki írta? én?!? ezt meg ki húzta alá kétszer vastagon? biztos nem én."). aztán meg orvos lettem. és azóta eltelt több, mint öt év, és lett orvos-identitásom, és elég jó pszichiáternek is van merszem tartani magam. még akkor is, ha nem teljesen értem a GWAS-vizsgálatok mechanizmusát, vagy nem tudom megjegyezni ezeket az átkozott agyi konnektomokat, vagy hogy mikor alkotta meg Hathaway és McKinley az MMPI-t (najó, azt pont tudom, hogy 1945, basszus).

miért ilyen nehéz a valóságban maradni ennyi papír és betű között? annyira hiányoznak az emberek (a barátaim, a kollégáim, a betegek). 

de hogy valami pozitívat is írjak: egész nap a fejemen hagyom az éjszakai ránctalanító krémet, szóval hiába fogytam csonttá-bőrré, legalább ráncos nem lettem. és ma fittyet hányok magamra, és elmegyek n.-val az új szamosi zsófia-filmre. és már csomó barátom igent mondott a hálaadásnapi vacsira, szóval, azt hiszem, még nem utálnak.

aludni kéne vagy legalább olvasni a william whartont. úgy döntöttem, a héten elengedem a szakvizsga-témát, tegnap r.-val voltunk harmonika-koncerten, és persze bepótoltuk az elmúlt 4 hónapot (és egy percet nem gondoltam a tételekre), ma átjött t., és awwwww. hozott rózsát, és megismerkedett n.-val is, akinek szintén az volt a reakciója, hogy awwwww. holnap meg j.-nál alszom, mert a férje épp turnézik valamerre, v.-nek már egész nagy szókincse van állítólag, szóval talán vele is lehet végre értekezni majd a világ nagy dolgairól. szombaton bemegyek ugyan bohóckodni  a kórházba fél napra, de aztán már lebeszéltünk egy gofrizós randit t.-vel (és awwww). 

akkora mázlista vagyok.

most jó. most, amikor az insomnia maga alá temet, és soha életemben nem fogom elfelejteni, milyen az, amikor itt vagy, és közben mégis valami egészen új küszöbén állok. régen fintorogva, kicsit szánakozva nevettem ki, ha valaki azt mondta, a harmincas évek a virágkor, de mi van, ha tényleg. soha ilyen szabad nem, soha ennyire szégyentelenül önmagam nem voltam még. 

de hogy kivételesen valami konkértumot is írjak.

pénteken a fridakahlón azt hittem, nem fog elmúlni. a sírás, ami kicsit már az elején elkezdődött, hiába ismertem az életét és a képeinek egy részét. a végén két videó teljesen a diego iránti szerelmének van szentelve, és amikor néztem az elsőt, a hangnélkülit, az olyan volt, mintha magamat nézném. persze, ez így mégsem teljesen konkrét vagy igaz. mert hát nyilván nem szoktam magamat nézni, pláne nem, amikor épp szerelmesen nézek. (mennyiszer ismétlem, hogy nézek, atyaég, mégis aludni kéne.) szóval inkább, hogy ilyennek képzelem magam. vagy ha b. szemébe nézek, akkor így tükröződöm. ez valami több, mint a szerelem, néha mintha egészen más lenne. örökre köt, és nem tudok nélküle élni, ahogy frida sem tudott diego nélkül (és diego sem frida nélkül). 

a második videóban a naplóját olvasta fel a nő, aki a salma hayek-es életrajzi filmben is szinkronizálta anno. nem tudtam felállni, b. mellettem, kezem a kezedben, mintha kezed kezem volna. nem tudtam mozdulni, ez az én naplóm, ezek az én szerelmes leveleim hozzád. 

azóta sem tudok mozdulni, pedig eltelt a péntek, eltelt a szombat, damien rice a momkultban - a mozdulhatatlanságom második oka. abban is biztos vagyok, hogy ennek az egésznek ahhoz van köze, hogy most változik a jelenem (a jövőm?). mert még mindig itt van ez a fiú, aki tényleg fiú, és én azt akarom, hogy maradjon. vele akarom a mozdulatlanságot, de közben hogy éljek diego nélkül. tételkidolgozás helyett bárcsak a festéstől fájna a vállam, ma jutott eszembe, hogy beszárad az összes körömlakkom. 

az osztályomon dolgozó két kezdő rezidenslányt beszerveztem az egyik közelgő bulvárkongresszusra magam helyett. 

k., a kolléganőm, amikor meglátta, hogy október közepén még be vagyok osztva ügyelni, azonnal írt, hogy szerinte nekem akkor már csak tanulnom kell, átveszi. csak úgy. a múltkor azt is mondta, hogy amikor elkezdett dolgozni, én lettem a példaképe, mondjuk akkor egy másik kollégánk esküvőjén voltunk, túl jónéhányféle boron. 

valami ilyesminek képzeltem el kamaszként a karmikus körforgást.

persze a végére engem is elkapott a takonykór, de soha ennyi röhögést, magunkon, ennyi összetartozás-érzést pedig már tényleg nagyon régen. és ilyen sok emberrel talán még soha, mert anno az osztálykirándulásokon vagy táborokban mindig klikkesedtem. 

és nemtudom. azt hiszem, megismertem egy fiút. hullámzó tengeremet ambivalenciára keresztelem. itt van b.. az érzéseim iránta a múlt és a jelen, de nem lehet a jövő. és itt van ez a fiú, t., és valamiért minden reggel őt kereste a szemem, és észrevettem, amikor feszült volt az egyik vacsoránál, és olyan kedvesek a szemei, és talán lehetne ő (és én???) a jövő. 

átestem a tűzkeresztségen, a végére már egész magabiztos lettem a szövegemmel (még a schizophrenic process-kifejezést is értelmes kiejtéssel el tudtam mondani), aztán annyira megcsúsztak az olaszok a saját dumájukkal, hogy minket külföldieket jól ledaráltak, a felét se tudtam elmondani. mondjuk így is tökjó élmény volt, egyrészt, hogy tudtam kezelni, hogy change of plans, de azonnal, másrészt a legnagyobb ovációt azzal arattam, amikor a tolmácsot (ja, merthogy senki nem beszélt angolul rendesen) kijavítottam, és mondtam helyette egy olasz mondatot. úgyhogy jövőre max tíz perces szöveg, olaszul. most is kacérkodtam a gondolattal, de mégiscsak itt van ez a szakvizsga-ügy, eléggé luxus lett volna elővenni az olasz nyelvtankönyveket.

de nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy utána elmentünk a tengerhez tirreniába, és egyrészt rájöttem, hogy itt nyaraltunk e.-ékkel ezer éve, másrészt fantasztikusan gyönyörű volt, és soha nem fogom megunni azt az érzést, amit a hullámok és a sós víz illata ad. mar a dentro, mar a dentro, ismétlődtek a szavak a fejemben, és olyan nehéz volt hazaindulni.

mar a dentro, és az emberek körülöttem, akik idegenek, és mégis, klassz érzés alkalmazkodni hozzájuk, és nagyon-nagyon rég nem éreztem ezt a csapathoz tartozást, mint most. alig várom, hogy holnap a focikupa-meccsen egy utolsót szurkolhassak. (újonnan felfedezett szupererőm, hogy elképesztően jól tudok szurkolni.)

úristen.

én most itt vagyok, egyedül egy kis camera-ban, és igen, ezek a részek már nyilván részben hozzáépítettek, de én mégis arról álmodozom, kik hajtogathatták be előttem száz évvel ezekbe a szekrényekbe a ruháikat. még sose aludtam egyedül hotelban (mert a januári debreceni kongresszus szállását, aka sporthotelt, inkább munkásszállóként tudnám titulálni). szeretem a zsalugátereimet (máris a birtokos jelzőt használom, igen). szeretem, hogy ma este olaszul és franciául is gagyorásztam, érteni pedig mindkét nyelven mindent. ilyenkor az az érzésem, mégiscsak bármire képes vagyok, és nem is olyan merész egy olasz vagy francia - mondjuk egyéves - ösztöndíjról álmodozni (már ha létezik ilyen, de hát why not).

a tmobil/iphone jóvoltából az önuralmam is edzésbe van véve: valamiért az iphone-jaink mobilinternete nem működik, így csak a szálláson van wifim, ahol gyakorlatilag alig leszünk.

négy klienst (de hülye szó még ez is, de gyerekeknek sem hívhatom őket, hisz a legkisebb is 18 múlt) hoztunk magunkkal, egyszerre bájosak és fárasztóak (egész úton szópókert és egyéb hasonlóságokat játszottunk a kisbuszban). nagyon várom, hogy megismerjem a történetüket.

mondjuk úgy két órával kezdődhetne később is a program, mert most esélytelen elaludnom (túl sok az új illat és tárgy), de a holnap délután szabad, és megyünk firenzébe, és awwww. 

illetlenül hanyagolom a blogot (hanyagolom magamat, i guess). mentségem, persze, vagy milliárd akad, például valamiért tök kapós pszichiáter lettem az elmúlt időben, úgy tűnik, rajtam kívül senki nem szorong a szakvizsgám hiánya miatt. hétfő reggel pedig, amikor átadtam az ügyeletet a hegyen, indulunk olaszországba a másodállós kollégákkal kongresszusra, ésésésésésés, csütörtökön angolul (!!!!!!!!) fogok előadni egy csomó másik pszichiáter előtt (akik tényleg pszichiáterek), és tulajdonképpen rettegek. másfél hete kristályosodott a lehetőség, és annyira hárítottam az egészet, hogy egészen pontosan ma sikerült nekiülnöm megírni a szöveget, most várom a végítéletet a perfekt angol húgom cenzúráját. tulajdonképpen 18 évesen írtam utoljára angol szöveget, plusz soha az életben mások előtt nem próbáltam meg kimondani a psychiatry-szót, de amúgy minden fantasztikus, mert prato és firenze és röplabdázás is lesz, azt pedig legalább egyszer játszottam az elmúlt 12 évben. (tulajdonképpen abban reménykedek, hogy a röplabdázásom annyira emlékezetes lesz, hogy amikor az előadásra kerül a sor, a szöveg helyett a lelki szemeik előtt lebegő bénázásomra fognak koncentrálni.)

és még sosem írtam az imposztor-szindrómámról (max kommenteltem másokéhoz), de az utóbbi időben mintha erősödne. és minél jobban dicsérnek mások, minél extrémebb módon, annál erősebben érzem, hogy valójában mindent, de mindent sokkal (sokkalsokkal) jobban kéne csinálnom. a felét sem érdemlem annak, amit rólam hisznek.

az idő természetéről még mindig végtelen mennyiségűt tudnék elmélkedni. 

olyan elképesztően messze van a péntek hajnal, amikor k.-val együtt csattogunk a földszinten a mentősök felé - szemeink helyén nedves csíkok -, aztán levezetésként kiviszem a kedvenc demens nénimet a parkba, ahol mostanában szoktunk "beszélgetni", és közben elönt ugyanaz az érzés (zavar és boldogság, bökés a hasamban), ami kamaszkoromban is mindig elöntött, ha valaki felől hálát éreztem magam felé. kitalálom a mondatai végét, visszakísérem, aztán rohanok haza - mosás, dobozokban kotorászás, papírkitöltés -, aztán állami egészségügyi ellátó központ, és hihetetlen, de le tudom adni a működési nyilvántartás meghosszabbításához szükséges kérelmemet (de miért hihetetlen? miért vagyok ennyire magyar?), aztán bookline (addikció!), aztán vác, és valami elképesztő gyönyörű buszút bánkig. (a kedvenc megállóm: rád, eszpresszó.)
közben visszahívom j.-t is, irtó rossz barát vagyok, mert két napja keresett, szép dolog, hogy nem nyomkodom a mobilt nonstop, de valami okot mégis kéne adnom a barátaimnak, hogy azok is akarjanak maradni.

és imádom a tavat, megérkezni, imádom, hogy n. nem zárta be a nyaraló ajtaját, amikor elment, és nem történhet semmi baj. 

és most hétfő, mindjárt durrannak az első petárdák, a bal lapockám környékén gyakorlatilag betonmerevek az izmok a gépeléstől (8/40 tétel, eddig 16 összesen a kidolgozott, őrült vagyok, i know), m.-át felvették az álom-állására, húgomnak valószínűleg lesz lakása egy utcával mellettem (budaisznobok, apánk kitagad), pár órája még a tóban úsztam (és drukkoltam, hogy mindkét karom tudjam mozdítani), xavier rudd és the cinematic orchestra-hangok vesznek körül, és elolvadt a jégkocka a roséfröccsömben. 

nyáresti gyertyagyújtások.

újabban akárhányszor kinyitom a kórházi szobám ajtaját, egy rajzba vagy újságba botlok, ilyen a paraszolvencia a pszichiátrián. mondjuk az újságot még nem volt időm elolvasni, merthogy az öt orvosból ketten vagyunk az osztályon, és kábé harminc betegem van, akik közül huszonöttel tényleg kell is foglalkozni napi szinten. a többieknek meg tuti akkor lesz valami szomatikus nyavalyája, amikor végre azt érzem, kicsit sínen vagyok. 

(kissé őrült módon mégis élvezem.)

ma viszont sziget előtti regeneráció (cserébe a vasárnapi ügyelet után bent voltam hétfőn félhatig), az idejét nem tudom megmondani, mikor tartózkodtam a lakásomban utoljára reggel nyolc után ilyen huzamosan, mint most fogok. és tegnap megírtam az utolsó riportot is, nem vagyok tökéletesen elégedett, de azt hiszem, jelentős mértékben fog javítani a közérzetemen, hogy nem nyomaszt tovább a lezáratlan feladat. 

és persze, egy csomó embernek ígértem magam a hétvégére, ehhez képest egyre intenzívebben vágyom arra, hogy három napra elvonuljak, szakvizsga-tételeket dolgozzak ki, hasaljak a fűben.

annyira klasszak ezek a lopott vakációk. egy teljes nap se volt, mégis, mintha egy hétre estem volna ki a városból megint. barátnőm nagymamája 91 éves, tisztára ki van bukva, hogy néha le kell ülnie kifújnia magát. van egy hatalmas, tökéletesen ápolt konyhakertje, a húst nem nagyon kívánja, de nekünk főzött gulyást. a holdfogyatkozás nem izgatja, de a kedvemért előkotort egy ősrégi szekrény aljából mindenféle matyóhímzett terítőt, amiket még régebben készített, választhattam közülük ajándékba. ilyenkor még mindig nagyon tudnak hiányozni az én nagymamáim.

másnap a tisza-tavon meg a holtágakon kavirnyáztunk j.-val, messziről ordíthatott rólunk a profizmus, mert odafele ketten is megálltak útbaigazítani, evezőt irányba állítani. nagyon tetszett az evezés, főleg, amikor visszafelé már én kormányoztam, nem néztem volna ki magamból, hogy ilyen jól fog menni. tetszett a csend, a tavirózsák meg a madarak, amikhez így egészen közel oda tudtunk siklani.

hazafelé nem hallgattam zenét a vonaton (!!!), kicsit olvastam a pszichiátriát, kicsit lógtam ki az ablakon és néztem a tájat. nem emlékszem, hogy különösebben gondolkodtam volna bármin ez alatt az egy nap alatt, és ez volt az egyik legjobb.

a keletiben a metrónál leszólított egy srác, de valahogy most ez se tűnt tolakodónak. végigdumáltuk az utat, kábé tíz évvel lehetett nálam fiatalabb, nem tudom, mi van ezekkel a kisfiúkkal újabban, már norvégiában is volt egy hasonló élményem. remélem, még nem milf-nek néznek.

ügyelek a hegyen. az ablakom nyitva, kilóg a hosszabbító, búcsúzenélést tartanak az egyik holnap hazamenőnek a többiek, és kell az erősítőhöz az áram. cseh tamás szól épp, azt a bizonyos emlékkoncertet meglehetősen megszégyenítő módon. 

nehéz lesz így az interjú-írásra koncentrálnom, de újabban egyre könnyebben engedem el az efféle paráimat (pláne, ha közben csehtamáskodnak itt körülöttem).

tegnap meg olaszul vettem fel a memória-teszteket, és eszembe jutott a cuki olasztanárnőm a gimiből, sose tudott fegyelmet tartani, de nagyon szép fekete haja és hatalmas barna szemei voltak. szerintem mindkettőnk reményeit messze túlszárnyaltam.

na, most meg csillag vagy fecske. 

oslo (part 2)

szóval akkor a változtatandókról.

nagyon jó volt nem folyton a telefont nyomkodni, nem folyton pötyögésre/visszapötyögésre készen állni. sokszor nem is néztem meg, van-e wifi az adott helyszínen, nagyon felszabadító volt, sokkal inkább benne tudtam maradni a pillanatban. mondjuk ezen már itthon is elkezdtem az elmúlt hónapokban változtatni, meg sose értettem a parákat, hogy ha valaki (nem a pasim, nem a legjobb barátom) nem válaszol pár órán/napon belül. mert akkor mi van. (a bennem élő megrögzött öregasszony még hozzáteszi azt is, hogy bezzeg a régi szép időkben. amikor postai úton leveztünk, és akkoriban szerintem sokkal kevesebb emberben merült fel, hogy a partnere nem fog válaszolni, mert rosszat írt vagy már nem fontos a számára.)

szóval a tendencia tökjó, viszont még mindig bőven van hova fejlődni. mondjuk csomó üzenetre napokig nem reagáltam, ha nem fontos, a másik számára akutan informatív válaszra volt szükség, nem olvastam blogokat, de sokszor azon kaptam magam, hogy ugyan nem akartam tudatosan, mégis az okosgombon van a hüvelykujjam. és az első egyedül-napon uszkve minden második órában azért is ültem be egy-egy kávézóba/bárba, hogy  feltöltsem iphone-t (magamat meg folyadékkal). elég gyorsan merül ugyanis, pláne az állandó fotózás és googlemaps-használat mellett. és tény, hogy rá voltam szorulva, de annyira nem, mint amennyire anticipáltam aggodalmaskodtam amiatt, hogy mi van, ha lemerül. 

és ez egyben átvezetés a következő megdolgozandó témához, tudniillik, hogy egy az egyben apámat véltem magamban felismerni, aki minden beeső, előre nem bekalkulált dologra ingerültségben megnyilvánuló pánikkal reagált, amióta csak az eszemet tudom, és létezett a családi nyaralás fogalma. mert totálisan inadekvát volt a hisztériáig bepánikolni attól, hogy eltévedtünk a szigeten a sötétben, amikor az eszemmel végig biztos voltam benne, hogy csak az idő kérdéses, hogy mennyi idő alatt találjuk meg a jó utat (pláne, hogy a parkolóig visszavezetőre emlékeztem onnantól, hogy elkeveredtünk), és meghalni pedig egészen biztosan nem fogunk. trollokat, gyilkos sirályokat és egyéb vadakat pedig nem túl nagy evolúciós előny a sötétbe hallucinálni azon nyomban, ahogy kikerül a kontroll a kezemből. vagy dühösnek lenni, amiért kitettem a lábam a ház biztonságából.

és ehhez kapcsolódóan, rájöttem egy még inadekvátabb dologra: a hétfői telefon-ellenőrzős rögeszmém is leginkább abból fakadt, hogy mi van, ha eltévedek, és ha csak egyetlen percre is, de nem fogom tudni pontosan, hogy ha azonnal kellene, hogy jutnék el már ismert környékre. döbbenetes a kontroll-függőségem, már-már ijesztő. 

a tudatosulás után, másnap, el is kezdtem a nevetséges határaim feszegetését, az első kávézóban, ebédnél még töltöttem a telefonomat, de a másodikban már nem, és sokkal kevesebbszer ellenőriztem a googlemaps-en, hogy valóban ott járok-e, mint ahol hiszem, hogy járok. az elején irtóra benne volt az ujjaimban a mozdulat, aztán már kevésbé, és a kezdeti izgulás is enyhült. időnként felsoroltam magamban, hogy hány okból kifolyólag alaptalan aggódnom, végülis ezt tanítom csomószor a betegeimnek is, csak más témákban. nem mondom, hogy 100%-os a siker, de alakulóban.

az instagram-használatom szerintem okés volt, azzal kapcsolatban egyáltalán nem éreztem kényszert, csak akkor szórakoztam az élménymegőrző-képszerkesztgetésekkel, amikor valóban volt hozzá kedvem. a sziget hangulatához például nekem egyáltalán nem illett az instagrammolás, és jó volt ez így.

fotózni, most úgy érzem, lehetne sokkal kevesebbet. milliónyi képet csinálok, amiket sokszor akutan sincs hangulatom újrapörgetni, és hát, elég valószínű, hogy évek múlva is elég lenne feleennyi kép az emlékezéshez. másrészt, elkezdtem embereket fotózni, amihez messze nem érzem elégnek az iphone minőségét, meg szeretnék sokkal pontosabb pillanatfelvételeket készíteni, sokkal közelebbről. szóval kitaláltam, hogy szeretnék egy fényképezőgépet. (a lesifotókon kívül egyszer igazi portrékat lenne jó készíteni, persze az más műfaj, most tetszik a legjobban, a hétköznapi momentumok megragadása. de olyan sok a szép ember, és tudom, hogy uncsi, de én szeretnék beállni a sorba, és szép emberekről szép képeket csinálni.)

oslo (part 1)

most akkor írok egy kicsit én is naplót, jó? 

(hatodjára törlöm vissza az első sort, de most már tényleg, na. mintha nekem csak frappáns, rövid bejegyzéseket szabadna írnom, kötögetem itt gúzsba az írói vénámat.)

az elmúlt két nap fantasztikus volt. nem tudom, norvégia hozza-e ki belőlem, vagy mindig ilyen vagyok már. i. írt nemrég a csendről, amit egy barátnős kirándulás alatt, a többiektől eltávolodva élt át. ő sokkal jobban megfogalmazta, mint ahogy én most keresgélem a szavakat, amikkel meg tudnám magyarázni, miért szeretném ezeknek a napoknak az emlékét jó erősen megőrizni.

mert klassz volt előtte a szigeten is. skjærhalden a neve, egy kis paradicsom, és mi ráadásul m. egy régi, állatorvos ismerősének a nyaralójába voltunk hivatalosak, aki egy hiperkedves és hiperszép norvég nő, és egyből otthon lehetett náluk érezni magunkat. és másnap is klassz volt, persze, amikor belecsöppentünk egy norvég (bár kissé olaszos temperamentumú) család kellős közepébe, ahogy c. öccse előkapta a gitárt, és apukája meg ő country-dalokat játszott pizzázás közben, meg együtt pakoltunk abban a csupa-fa, csupa-emlék házban. 

de mégis, a legintenzívebbek azok az órák voltak, amikor egyedül voltam. amikor felültem mindenféle oslói villamosokra, majd nem szálltam le annál a megállónál, ahol eredetileg terveztem, hanem elmentem a végállomásig, és onnan csatangoltam vissza. amikor egy-egy utcát kutatva végül tíz másikat jártam be, és fotóztam mindenféle házakat. amikor mindenféle alternatív kávézókban ücsörögtem magazinokat olvasgatva és jegeskávét/juice-t szürcsölgetve. amikor elköltöttem életem első egyedül-vacsoráját (!!!) egy bárban, és alig nyomkodtam közben a telefonomat. amikor csak mentem a lábam után, és hihetetlen, de egyes kerületekben alig találkoztam emberekkel, és csomószor a forgalmas főutakról egyszerre csak a természetben találtam magam, és hallgattam a lépéseim, nos, csosszanását, meg a mindenféle zajokat. amikor a botanikus kertben egy órán át barangoltam, aztán másik egy órán át feküdtem a fűben, és se a könyvemet nem vettem elő, se a telefonomat. és egyáltalán, ennek a két napnak egyetlen percében sem éreztem azt, hogy (1) máshol kéne lennem, (2) másmilyennek kéne lennem, (3) csinálnom kéne valamit. 

és bár mindig megvolt a napi 20+/-3 kilométer, egy percig nem volt bennem az a kötelesség-érzés vagy elvárás vagy bármi, ami anno városokon hajszolt át. és ahogy bergenben a fløyen tetejére kaptatva, a fák között, most egy tökéletesen semmiextra oslói utcán kapott el az a bizonyos, mindenség-érzéshez társuló bőghetnék.

és gondolkodtam egy csomót. hogy ha ez ilyen könnyű, akkor miért nem megy itthon. az egyik, nyilván, hogy budapesten nagyon ritkán esik meg, hogy nem egy konkrét program miatt haladok ából bébe, általában időre. a másik pedig szerintem a zene. oslóban ugyanis direkt nem hallgattam zenét, itthon viszont nonstop fülhallgatóval mászkálok. ez másoknak, feltételezem, alaptudás, de én olyan régen (13 éves korom óta) csakis így közlekedtem, hogy most teljesen elképedtem, mennyire más perspektívái vannak egy városnak zenei aláfestés nélkül. valahogy sokkal jobban benne voltam (naná, mivel nem zártam ki egy érzékszervemet), másképp érzékeltem az embereket, a szagokat, a járdát a talpam alatt, az épületeket. eddig mindig azt hittem, zene nélkül meztelen vagyok, és kamaszkoromban minden bizonnyal ez így is volt, de közben felnőtt lettem, és egyrészt, meg tudom védeni magam, másrészt, útközben elmúlt az a szégyenérzet, ami miatt a hangok mögé akartam bújni. éppen csak - a hangok miatt? megszokásból? - nem vettem észre.

és gondolkodtam egy csomót azon is, amin viszont még - utazástechnikailag - változtatnom kéne, de ez most annyira hosszú, és nekem annyira mosnom és vásárolnom kell, hogy az egy következő bejegyzés lesz.

fúj a szél a szigeten, másodpercenként takarja el egy felhő a napot, másodpercenként változik ezer és ezer szín. lebegek a tenger vizén, arra gondolok, hogy ez volt már, ez a nyugalom, ez a fázás. ez a bizonyosság, ha úgy tetszik. kicsit nehéz nemegyedül lennem, mégis minden jó, ahogy van. ráadásul v. jóvoltából a fekete szivárványt olvasom, ami több, mint húsz évvel ezelőtti nyarakra röpít vissza.  ha a színek nem is voltak ilyen élesek és tiszták körülöttem, és nagyjából kétmilliárd dolog történt azóta, valami bennem, mégis, akkor és most is ugyanolyan éles és tiszta. úgyhogy hiába teátrális az a sok gyöngyöm meg lelkem, pláne a tizenéves szereplők szájából, mégis anna maradt a kedvencem, ahogy sután próbálkozik, ahogy sután szeret. 

amikor hazajövök egy utazásból, pár napig még az összes turistára vigyorgok, pláne amikor fotózzák a dunai látképet, mondjuk. az szerintem is gyönyörű. azt viszont nem szeretem, hogy a nyugatinál (sőt, már a körúton) megcsap az átható húgyszag, és intenzív kényszerem támad kerülgetni a mindenféle foltokat a betonon. persze, ha jobban belegondolok, még ezt az élményt is sikerült átfordítani pozitívba, mert eszembe jutott az a párgai éjszakánk b.-zsal, amikor durván beabszintozunk (se azelőtt, se azóta!) és besöröztünk, és hát prágában brutálisan büntetik, ha az ember fia-lánya mellékhelységnek nézi a köztereket, a pénztárca pedig (két egyetemistának) nagy úr. de még nagyobb úr a húgyhólyag, úgyhogy b. elvégezte az elvégzendőt, és persze, hogy utána észrevettük, hogy egy kamera jóeséllyel premier plánban vette az egészet. (másnap már csak sört ittunk.)

kicsit még mindig hiányzik b., meg a kalandjaink, szerettem akkor a bőrömben lenni. (igaz, ez azóta sem változott.)

meg az sem változott, hogy imádok ajándékozni, aminek köszönhetően ma előre elköltöttem a másod- és harmadállásaimból a következő hónapok folyamán befolyó összeget, alsó hangon. még egy nyári szülinap, yay!

és már csak egy teljesen off topic, ám az előbbieknél nagyobb büszkeségre okot adó hír kicsiny univerzumomból: májusban dugványoztam, ugyebár, egy szobafikuszt, és (hatásszünet) nemhogy megmaradt, de arra jöttünk haza, hogy új levele nő! boldogságomban azonnal el is neveztem őt (eddig az esetleges fájdalmak elkerülése végett nem akartam kötődni hozzá). szóval boldog névnapot, tofu!

nagyon jó most nekem, bár a két vihar közti légnyomás-viszonyoknak hála jelenleg éppenséggel a békasegge alatt van a vérnyomásom, de hát nyaralás alatt nem illik szenvedni, írok inkább, emlékőrzési célzattal. bár arra nem sok esélyt látok, hogy valaha az életben emlékeztetnem kelljen magam arra, hogy mennyire imádok utazni.

a lago lugano gyönyörű, miniatűr olaszország, az olasz nyelvet még mindig ezerszer jobban szeretem a franciánál. nagyon élvezem, hogy mindkettőt értem, megdöbbentő módon a franciát is egyre jobban. külön szeretem, hogy az összes (általam ismert) svájci tó partjára ugyanazokat a fákat ültették, csak a víz színe változik, időnként percról percre. 

egyre jobban vágyom a nem-városi élményekre is, ha nem b. lenne az útitársam, szerintem a nyakamba vettem volna a hegyeket. így csak kis ízelítő volt, morcote és gandria, de sokkal-sokkal többet lehet errefelé kirándulni, következésképp "kénytelen leszek" visszajönni.

tegnap jutott először eszembe a munkahelyem, egészen pontosan döbbenten konstatáltam, hogy semmiféle átzsilipelésre nem volt szükségem (ezúttal sem). valahogy nagyon mázlim van ezzel az ittésmost-ban létezéssel kapcsolatban.

tegnap az egyik betegem ahhoz hasonlította a szabadságomat, mint amikor valaki (ti. ő) kapott egy cuki kiskutyát (ti. engem), akit aztán 3 hétre elvesznek tőle, és adnak helyette egy másik cuki kiskutyát (ti. helyettesítő/új kezelőorvost), ami ugyebár egy nonszensz. 

egyrészt, remélem, csakis vizslára gondolt.

másrészt, ez azt jelenti, hogy ma délután ötkor kitört a vakáció, és 3 hétig zéró reggelikelés, 3 hétig zéró békávé, és holnap ilyenkor már csomó órája svájcban leszek. 

és v. ellátott egy csomó elektronikus csíkoskönyvvel, úgyhogy most már csak azon izgulok, hogy megkapjam a mammut librijében a nesbo-könyvet.

az idő nagy részében azzal áltatom nyugtatom magam, hogy alapvetően mégsem ilyen vagyok, csak a rojtos idegeim játéka, hogy egy ponton túl gyakorlatilag bármin kiborulok, hogy a napok végére már csak csendet akarok, és hogy lassan állandó mantrámmá válik a kívánság: valaki csinálja helyettem végig a másnapot. 

úgyhogy ma úgy döntök, mantrát váltok, és elindítom a visszaszámlálást, mert a mai ügyeletet leszámítva már csak 3 munkanap, és aztán a lago maggiore partján fogom süttetni a hasam, a fejemben olaszul zajló párbeszédekkel. 

legyencsütörtök, legyencsütörtök, mindjártcsütörtök.

több, mint 10 óra alvás után mintha kicseréltek volna, mondjuk változatlanul alvóscuccban flangálok a lakásban, és a sarkokban növekvő pormacskákat csak a szemem sarkából méricskélem. viszont végre abbahagytam a fejben-listák gyártását a kórházi teendőkről. a legnagyobb erőfeszítésem a mai napon a körömreszelés volt, de nemsokára összeszedem magam, mert megyek m.-hoz képkeretet válogatni és szülinapozni. ráadásul a cosban is akció van.

soha nem éreztem még ilyen erősen, mint ma. hogy ezért tanultam meg járni. hogy ma valaki több, mint tíz év hallgatás után elmondta nekem egy teljesen más apropójú beszélgetés légkörében az elmondhatatlan titkát. 

szeretem a másodállásom.

szeretem azt az érzést, ami annyira kitölt, hogy csak utólag jut eszembe azon agonizálni, mennyire nagy felelősség, mennyire sok múlik az első reakciókon, és hogy vajon alkalmas vagyok-e erre az egészre.

a pizsama-szotrik folytatásában tegnap a margitszigeten röplapdáztunk, én az újonnan beszerzett gyümölcsmintás alvós nadrágocskában. szerintem senkinek nem tűnt fel, mint ahogy néha a hálóruhát és utcai öltözéket egyaránt áruló boltokban időnként magam sem tudom, jót próbálok-e, ha csinos nyári nadrágot szeretnék. 

csupa homok lettünk, aztán az elmaradhatatlan nyáresti roséfröccs. 

és ha már az én szülinapom sose lesz júniusban, annyira örülök, hogy van egy nyári húgom. 

meg egyáltalán. hogy van egy húgom. 

hazajöttem z.-ből tanulni (nyomaszt a 200 beugró kérdéske, legalább azokat szeretném átlátni a szabi előtt), és persze a tegnap este óta muszáj mando diao-t hallgatnom folyamatosan, úgyhogy teljes az egyetemista fíling. meg az ezzel járó elemi ellenállás (tanultam már eleget, adják ide a szakvizsgát ingyen, süt a nap, a regényemet akarom olvasni stb.). meg az ezzel járó kattoghatnék.

ezen a héten valahogy minden napom olyan volt, hogy annyira sok helyen kellett és akartam lenni, hogy a végeredmény egy véget nem érő koordinációs feladat lett, és legfeljebb órákra sikerült valóban jelen is lennem. néha nagyon tudok haragudni emiatt magamra.

azok az órák viszont. a behűtött palack rosé az ésbisztró teraszán. a felforrósodott rakpart, a fiú a boltban, ahogy a kedvemért kicsomagolja a készleten lévő összes designer-vázácskát. amikor sütés után este tízkor lerogyok b. mellé a kanapéra, és magához ölel. a tegnap délelőtti röhögések, a home made szanuában összeizzadt testünk. amikor rájövök, hogy van egy új barátom. amikor rájövök, hogy m.-vel már kishíján 25 éve vagyunk barátok. az utolsó buszút hazafelé a hegyről csütörtökön. és ascher tamás háromszéken. a katona és a pintér béla társulat színészei együtt, és a dal, amitől több, mint tíz éve ráz a hideg, és az a meztelenség a színpadon, és fekete ernő arca a taps alatt.

ma, ma pedig franciául csevegtem egy bácsival, aki b.-val karöltve hozott nekem egy csomó holmit (bakelit-lejátszót, lemezeket, menő hangfalakat, egy hatvanas éveket idéző állványt a felsoroltak tárolásához, ráadásnak pedig egy cuki dán faasztalkát, ami az asztallap nélkül székként funkcionál). najó, a csevegés talán egy párhuzamos univerzumban történt, és én inkább csak próbáltam komplettnek ható mondatokat nyökögni. de életemben először mertem megszólalni ezen a nyelven, komolyan nem tudom, mi van velem. 

szerencsére udvarias nép ez a svájci, a végén megdicsért, hogy milyen jól beszélek. (sanda gyanúm, hogy inkább csak azt élvezte, ahogy csillogó szemekkel néztem rá végig, annyira elbűvölt a tény, hogy minden szavát értem.)

a hétvégén pedig lakberendezés!

úgy látszik, nem csak a sportfröccs, az új munkaszerzés is egy addiktív cucc. ma hivatalosan is felkértek a jelenlegi gyakorlati helyemen, hogy vállaljak ügyeletet, amennyiben valóban komolyan gondolom. úgyhogy jártam az orvosigazgatónál (najó, túlzok, mert a főépület kantinjában jártam, ami - készítsétek a lelketeket - kb. olyan, mint a 360bár az andrássyn, csak házak helyett hegyekre lehet körbelátni, meg gondolom, koktélokat nem árulnak), aztán m. útmutatásának köszönhetően kettő, azaz 2 perc alatt igényeltem internetes úton erkölcsi bizonyítványt. 

aztán körbefutottam kétszer a szigetet, és most arról elmélkedem - szerény becsléseim szerint immár 3126750. alkalommal -, hogy mekkora mázlista vagyok magammal. okéoké, a párkapcsolati választásaim lehetnének, hmm, célratörőbbek, de tulajdonképpen még azzal is az van, hogy voltam szerelmes és vagyok szerelmes, és pont.

a többin meg majd szorongok a ciklotímiám másik epizódjában. meg ha már kipróbáltam a körpanorámás kantin kínálatát.

tegnap este. 

ülök a teraszon, roséfröccs, sportkiadás, az á.-tól szülinapomra kapott egyötöd doboz mentolos cigaretta utolsó előtti szála. még nincs sötét, már nincs világos. az ölemben regény (macskám, jugoszlávia), de nem tudom olvasni, mert arra gondolok, hogy v. most érettségizik, és én szinte egyáltalán nem emlékszem az érettségimre, mégiscsak annak volt igaza, aki szerint az ilyen történéseket kellett volna megörökítenem a naplómban, nem csak az állandó érzésviharokat. és vajon erre a napra fogok-e. amikor semmi extra nem történt, csak eltöltöttem egy napot azzal a barátnőmmel (és a férjével meg a cuki kisfiukkal), akivel azokban az években sülve-főve együtt voltunk. aztán összefutottunk e.-vel a pályaudvaron, és arról meg eszembe jutott, hogy vasárnap óta  már töksok vácit ismerek. 

ma este.

ülök a húgommal a mechwartban, rajtam pizsama és futóskabát, üvegből isszuk a cidert, és arról beszélgetünk, hogy haragudhatunk-e a nagyonnagyon jól kereső ügyvéd apánkra, amiért nem segít a lakásvásárlásban, vagy miért nem úgy, ahogy az valódi segítség lenne, mi a jogosan elvárható és mi nem. utoljára (és először) kábé két éve, egy hasonlóan fülledt áprilisi estén mentem el pizsamában itthonról, aznap vettük meg a tenerifei repjegyet b.-zsal, és a futár balesete miatt gyalogosan mentünk el a pizzánkért. néha nagyon hiányoznak, b. és a közös hülyeségeink. 

lehet, hogy mégse kell naplózni az eseményeket. 

talán elég, ha pizsamában éljük át őket.

a héten, ha az esti programok meg az ügyelet hagyták, akkor meglehetősen öregasszony-üzemmódban működtem, már ami a lefekvések egyre korábbi időpontját illeti. ma meg felébredtem magamtól hétkor, kialudt állapotban. eszméletlen. még mindig nagyon furcsa ünnepnapon ébren lenni reggel nyolc előtt, gondolom, ha lesz egyszer gyerekem, majd ez is megváltozik. 

a héten - és azt hiszem, ez is összefügg a kimerültséget súroló fáradtsági szintemmel - eléggé őszinte is voltam. még az sem kizárt, hogy túl. visszaszóltam a beszólogató alkeszeknek (aki ordított az esőben utánam, annak ordítva), lesöpörtem a futópályán sétáló turistákat (szerintem eléggé nemzetközi színe van ahhoz, hogy mindenki számára érthető legyen, melyik a gyalogos, és melyik a futós út), aki nem ismerősöm, csak egy munkahelyen dolgozunk, azt nem jelöltem vissza fészbúkon, akinek nem volt kedvem üzenetet írni, annak nem írtam, ami régóta nyomta a szívem, azt viszont megírtam, és a gyakorlati helyemen, aki durván bekóstolt, azt durván helyretettem, nagyközönség előtt. mondjuk utána többen elismerésüket fejezték ki, az illető pedig bocsánatot ugyan nem kért, de másnap tüntetően kedvesen csevegett velem. (erről már nem fejtettem ki neki az őszinte véleményem, mert mégiscsak ki kéne bírni nagyobb botrány nélkül a hátralévő 8 munkanapot.)

alig várom a mai váci kirándulást, remélem, van ott finom fagyi.

meg arra is rájöttem, hogy azért térhetett vissza olyan durván az olvasási kedvem, hogy az elmúlt 2 hétben 4 könyvet is ekivégeztem, mert ezek mind m. könyvei voltak, aki ugyan megvált tőlük, de mégiscsak érdemesnek tartotta őket a megvásárlásukra, és aztán a jó szívvel ajánlásukra, és valahogy így mindig az az érzésem, hogy érdemes belevágni, nem csalódhatok. és hát tényleg nem.

ma elvállaltam egy plusz munkát, ami tulajdonképpen semmiféle hírértéket nem hordoz magában. kivéve, hogy (1) pénzt fogok vele keresni, (2) vicces módon sokkal jobban felnőttnek érzem magam tőle (ti. egy másodállástól), mint magától a ténytől, hogy hamarosan öt éve, hogy orvos vagyok.

és - nem mellesleg - eszközileg minden készen áll életem első dugványozásához (!!!), a kis filodendronom (aka philly) pedig napok óta bontogatja az új levelét (!!!!!!!).

azt hiszem, menthetetlen vagyok.

a héten minden létező szépészeti megújulást (aka manikűr új, saját magam által dizájnolt, egyeseket art brut-re emlékeztető körmökkel, kozmetikus és fodrász) végrehajtottam, plusz futottam kétszer 11 km-t a szigeten, plusz átrámoltam a könyvespolcaimat, plusz nő egy új levél a könnyezőpálmámon, plusz voltam színházban és kvízezni, plusz kiolvastam két fergeteges, m.-tól szerzett könyvet, plusz megint azt mondta valaki, hogy durván sokoldalú vagyok, mégis, olyan nem-találom-a-helyem érzés van bennem. ami egyszerre frusztráló és jó, mert az előzmények alapján biztos lehetek benne, hogy (1) elmúlik, (2) valami jó mindig kisül belőle a végén.

mondjuk most az, hogy kiporszívózok. aztán találkozom a kisebbik öcsémmel, este pedig zs.-val vetjük bele magunkat a budai miliőbe.

döbbenet, ahogy a nosztalgia támad, és már akkor elkezdi megszépíteni a múltat a jelent, amikor még be sem fejeződött.

szóval még 15 munkanap a gyakorlatomból.

kicsit rápörögtem az életre megint, ami nem tudom, pontosan minek köszönhető. bár ha jobban belegondolok, annak azért lehet hozzá némi köze, hogy a négynapos ünnep alatt kétszer ügyeltem, tegnap pedig a jelenlegi gyakorlati helyemen maradtam bent éjszakára, amiről persze sejthető volt, hogy túl sok izgalommal nem fog járni, de mégiscsak az első nem "otthoni" ügyeletem volt, és mégiscsak felszabadító túlleni ezen a héten. meg ez az utolsó hónapom itt, és 18 munkanap után magam mögött hagyhatom ezt az egész kompániát (nem a betegekre gondolok), és ilyenkor tényleg mindig az van, hogy elkezdem szivárványszínűnek látni a világot. meg újra elkezdtem futni (most azon kattogok, vajon hányszor írtam már le a blogon ezt a mondatot - a lelki békém érdekében nem fogok utánanézni), és tényleg nagyon durva cucc ez az adrenalin. 

mondjuk a pénztárcám némileg megsínyli - as usual - eme rápörgést, mentségemre, hogy hasznos holmikat (aka törülközők és az évszakhoz illő szalvéták) is vettem. na, meg életem első fehér farmerját, ami annyira nagy dolognak számít testképzavaros univerzumomban, hogy feltétlenül el kellett újságolnom mindenkinek, akivel épp kommunikációban voltam (bocsi, m.!)

(ha bipoláris II típusú művész lennék, akkor most jönne az a rész, hogy csinálok valami überkreatívat, de szerintem inkább folytatom a big bang theory 4. évadát.)

rég éreztem már olyan győzelmi mámort, mint amikor tegnap este megnyertük a helyi kvízt, pedig csak hárman voltunk, mert á. az utolsó pillanatban bemondta, hogy márpedig óbuda messze van, v.-t pedig nem tudtam elcsábítani a munkája mellől. igaz, így learathattam azt a babért is, hogy posszeidon és medusza gyermeke, akinek léptei nyomában források fakadtak, amikben a múzsák fürödtek, az pégazosz. (mondjuk a húgom eléggé hitetlenkedve-szájhúzva írta be, szóval a hitelességemen még dolgozni kell.)

annyira klassz néha totál mást csinálni.

(annyira klassz nyerni.)

meanwhile veszprém gyönyörű, még sose éreztem magyar kisváros által ennyire csábítva magam. tényleg mindenki kedves volt, és van sétaút a patakparton meg erdei utacskák kb. tíz percre a belvárostól, és dizájnos éttermek meg kávézók, és csomó felújított ház. meg egy országos szinten példaértékű közösségi pszichiátria (amiért végülis mentem). 

időnként nagyon mizantróp tudok lenni, de tegnap kifejezetten jól esett beszélgetni a taxissal, meg kezet nyújtani a recepciósnőnek. persze az is lehet, hogy az egész csak azzal van összefüggésben,  hogy az előző este egyedül birtokoltam egy szaunával és jakuzzival felszerelt léleksimogatót.

azon röhögtem, hogy mekkora firstworldproblem már az, hogy amikor a b. lakásában a fejtelenített kerámiaszarvas-gyűjteményünket ragasztgattam, nyilván mindkét hüvelykujjamról leégettem a bőrt a pillanatragasztóval, és rögtön arra gondoltam, hogy most akkor napokig be kell majd ütni a jelkódot a touch id helyett.

viszonylag nem szoktam fennhangon politizálni, mert úgy vagyok ezzel is, mint sok minden egyébbel, vagyis ha nem tudom tökéletesen, akkor inkább másra hagyom, én pedig szép csendben figyelek és tanulok.

szóval ez egy kicsit olyan lesz, mint amikor a hálapénzről írtam, egyedi és szubjektív és unprofessional.

vasárnap délelőtt én nagyon boldog és büszke voltam. volt valami patetikusan felemelő a sorban állni sokakkal együtt, és később is minden alkalommal meghatódtam, ha a városban mászkálva gyanúsan a szavazófülkék felé igyekvőket láttam, vagy a hírekben a mindenfelé kígyózó sorokat. azt éreztem, amit olyankor szoktam, amikor együtt énekeljük a himnuszt (najó, meg ha bármilyen koncerten együtt éneklünk sokan, vagy együtt tapsolunk a színházban), vagy amikor szétválik az autósor a szirénázó mentőautó előtt, audi vagy trabant, egyformán. 

szóval, hogy együtt. 

és egyáltalán nem érdekelt, hogy a néni vagy az öltönyös fickó előttem kire szavaz, csak büszke voltam, hogy együtt választunk.

aztán lett a kétharmad. az én patetikus örömömet pedig felváltotta valami rettenetes szomorúság és csalódottság és düh. és nem az emberekre haragszom, és kicsit sem tetszik, amikor lebirkázza őket bárki. szerintem ugyanúgy nem birka, mint amennyire magamat nem tartom annak. én arra az ellenzékre vagyok dühös, akinek négy év alatt nem sikerült választható alternatívává fejlődni. én arra a magyar politikai "elitre" vagyok dühös, akiknek köszönhetően megtanultam a karaktergyilkosság, a gyűlöletkeltés és a bevándorlóország szavakat. 

és első indulatomban igent válaszoltam, amikor egy hamarosan norvégiában munkát vállaló kollégám megkérdezte, megyek-e norvégiába. de nem, én egyáltalán nem akarok menni. se norvégiába, se máshova (illetve de: nyaralni, rogyásig). és azt sem akarom, hogy mások ezzel reagáljanak a választási eredményekre. én azt szeretném, hogy itt legyen egy színvonalas politika, egy színvonalas választási kampány, amiben nem sorosgyörgy képét ismerem meg az utolsó ráncig, és nem is azt hallgatom különböző verziókban, politikai programként, hogy orbántakarodj. bizonyára ezek a pártok - kormány vagy ellenzék - szuper, és pozitívumoktól nem mentes programmal rendelkeznek, csak valahogy ezek alig hallhatóak a nagy sárdobálás mellett. én azt akarom, hogy itt legyen egy kiegyenlítettebb parlament. én azt akarom, hogy itt ne legyen bűnbakkeresés, mások hibáztatása, ujjal mutogatás, ellenségkeresés. hogy csak egy kicsit több olyan politikusi beszéd legyen, amiben nem másokat bántunk.

mert szerintem, ha ez tudna végre változni, akkor ebből a vasárnapból most arra emlékeznék, hogy cseresznyefa ugyan alig van a füvészkertben, viszont gyönyörű a pálmaház, és milyen jó összebújva nézni, ahogy mások is választanak, és milyen izgalmas ez az eredményhirdetés, majd négy év múlva mi nyerünk.

annyira jó 

barangolni a városban.

bemenni a kodálykörönd romos házába, titokban járni.

virágzó fákat fotózni.

megrendelni a bálnás cipőt.

a nemkötelesség.

haikukat felfedezni egy kerítésen.

"kéket álmodtam. / szemeidben fürödtem, / meztelen szívvel." 

végre eljutottam az art brut galériába is (ez volt az első ajándék magamnak), és megint konstatáltam, hogy nagyon szeretem a pszichiátriai betegeket, és persze, nem mondom, hogy időnként nem árt, ha van egy kis haloperidol a kezünk ügyében, de alapvetően mégiscsak nagyon kedvesek, sőt, sokkal kedvesebbek mint az ún. egészségesek. vettem egy csomó szépséget, képeslapokat meg posztert, amit majd jól bekeretezek a szobámba, ha visszahódítom a gyakorlat után. meg dagadt kerámianyulat. meg füzetet.

aztán mindenfelé csatangoltam a városban, és sokszor talán nekem is akarhattak adni egy haloperidolt, mert semmi áron nem törlődött le a vigyor az arcomról.

és kaptam még két burgundi poharat, én olyan régóta vágytam már arra, hogy legyenek szép borospoharaim, minden különböző fajtának a megfelelő, hogy most le sem veszem róluk a szemem. (borozni semmi kedvem, de jó a képzelőerőm.)

és nem bírtam otthagyni a világ legfinomabb olívaolaját sem, és aztán gyorsan abbahagytam az elköltött pénzmennyiség számolását. (mi lesz itt a valódi szakvizsga után?!)

közben megjött az email is (a pontokkal is, de most a bookline-ról beszélek), úgyhogy nincs más hátra, mint eldönteni, ponyvát akarok vagy jógyerek leszek, és belevetem magam a következő  könyvklubos olvasmányba.

egy párhuzamos univerzumban

nem szeretek ki belőle pár hónap után, és valahol a szemlőhegyi út vonzáskörében lakom cs.-val, felváltva használjuk az autót, és ha gyerekünk nem is, de kutyánk mindenképp van. azért z.-val ugyanúgy egymásba zúgunk.

nem fog el megmagyarázhatatlan félelem a cirádás kovácsoltvassal berácsozott ablakok és ajtók láttán, nem érzek gyomorgörcsöt bizonyos típusú régi épületekben. az önmagamon-agyalásba fektetett elképesztő mennyiségű energiát mindenféle egyebekre fordítom, pl. 30 éves koromra megtanulom a családterápiát, szakfordító leszek, és rengeteg pénzt keresek vele.

felveszem a b.-tól kapott kendőt az éjszakai sétámhoz, de mellettem van ő is. utána meggyújtja a gyertyákat szerte a lakásban, felteszi a lemezjátszóra az aktális kedvenc lemezem. nem félek.

ebben az univerzumban

lesz egy házunk oslóban m.-val (egy házunk!!!), fújja a hajam a szél a kihalt budai utcákon, és teli torokból énekelek együtt susanne sundforral. szétfeszíti a mellkasomat valami érzés, azt hiszem, szerelem. mégis veszek egy csokor tulipánt, meggyújtom a gyertyákat szerte a lakásban, felteszem a lemezjátszóra az aktuális kedvenc lemezem. nem félek.

megint egy session végét várom, megint valami új elejét. rettenetesen dühít a rigiditásom, ami nem engedi, hogy ne foglalkozzak a teszttel. szerintem mostanra tényleg maximum tízet nem tudok fejből a többezer kérdés közül, és ez egészen biztosan nem normális. közben ki van találva az egész kedd délután, tisztára mint a vizsgaidőszakokban, amikor egy a4-es oldalnyi vágyat-teendőt írtam össze, hogy ne felejtsem el, van élet a tanulás után is.

nem tudom, mikor fogok felnőni. bizonyos szempont(ok)ból nyilván már megtörtént, de ha van fél órám az esti program előtt, akkor még mindig hamarabb jut eszembe elképesztő összegekért virágokat meg luxi szappant venni a wild flower bar-ban, mint hogy normális kajákkal rakjam tele a hűtőt. 

néha annyira nehéz eldönteni, hogy azért vagyok négy napig - kis túlzással - ugyanabban a farmer-póló-pulcsi szettben, mert annyira nyűgös vagyok, hogy már minden mindegy, vagy azért, mert alapvetően az összes flancok nélkül is jól vagyok a bőrömben. 

szóval lehet, hogy mindkettő.

és én tudom, hogy minden márciusban ez van, hogy tél és hó, de azért egy kicsit örülnék, ha nem kéne tartósan visszaváltanom bokacsizmára (a pufikabátról nem is beszélve).

szóval ez most egy ilyen öltözködős poszt lett.

néha megint nem ismerek magamra, de abban a jó értelemben, hogy például mi az, hogy nem zúgolódom hisztérikusan, hogy március másodikán is zuhog a hó meg mínuszfokok vannak, hanem engedem, hogy hasson rám a télnek az a része, ami tagadhatatlanul gyönyörű. 

elkezdtem egy újabb gyakorlatot, szakorvosjelöltként az utolsót. kezdem nagyon kinőni ezt a cipőt, ez is tagadhatatlan. (na nem az, hogy mindent tudok, de ez a helyzet, amiben én vagyok a kicsi és az újonc, ez egyre nehezebben megy.) készülök az áprilisi tesztvizsgára, közben gondolatban már a hosszú hétvége utazását tervezem meg a nyarat meg a szakorvosi szobámba, hogy milyen képeket fogok bekeretezni.

a hétvégén coming of age-napokat is tartottam, most tanultam, hogy erre van egy külön szakkifejezés. a lady bird mondjuk sokkal nagyobb harangzúgást kapott, mint amennyire egyedi volt, a perks of being a wallflower vagy palo alto is ezerszer jobban lenyűgözött anno, nem beszélve a juno-ról, amit most k. eszembe juttatott, és muszáj volt újranéznem. meg valami the edge of seventeen-t is tegnap hajnalban, amiből leginkább azt a következtetést vontam le, hogy tulajdonképpen én egy egészen boldog tinédzser voltam. nem is tűnt fel, mikor kezdtem el felnőni, mondjuk biztos, hogy nem tizenhét évesen.

helló, inszomnia. óraszámolgatás helyett inkább azon jár az eszem, mikor lett vége a hétvégének. hiszen épp csak most volt két nappal ezelőtt, hiszen épp csak most ötöltem ki azt a frappáns mondatot, hogy onnan tudtam, hogy itt az ideje a pénteknek, hogy a kórrajz lapjai helyett a hüvelykujjamba nyomtam a tűzőgépet. nem is volt időm leírni. (és nem is annyira frappáns.)

néha vannak az ilyen napok, amikor ledönt a láz a lábamról, amikor a bódultság egyszerre ijesztő és mámorító. nem is biztos, hogy olyan rossz gyengének lenni. engedelmessé válok, és talán könnyebben szerethetővé is. (számomra biztosan.) megszűnik az állandó akarásom, simulékony leszek, és néha ez is olyan jó. odasimulni. nem folyton azt akarni, hogy a mások simuljanak.

ez most nem az, amikor túlcsordul a szerelem, ez valami sokkal biztonságosabb.

félálomban lebegek. nem is biztos, hogy akarok aludni. régi dalokat hallgatok, az életem régi dalait. nem érdekel a holnap, ami persze már a ma. 

biztos vagyok benne, hogy bárhogyan lehet. 

hogyan feledkezhettem meg rólatok.

ha másfél nap alatt megnézek egy filmet háromszor, az kicsit fura azért, nem? 

és tudom, hogy tele van erőszakkal meg végletekkel, és tudom, hogy olyankor én is el akarom fordítani a fejem inkább. csak valahogy nem tudok szabadulni a rendőrkapitány leveleitől. csak valahogy ez a film mégiscsak a szeretetről szól. csak valahogy akárhányszor látom, érzem közben, ahogy összeszorítja a mellkasomat a hála, hogy vannak az embereim, akiknek írhatnám én is ezeket a leveleket.

szóval igaziból nem is threebillboards-addikt vagyok, hanem ember-addikt.

és látok egy lányt a villamoson, és eszembe juttatja, hogy tizenöt évvel ezelőtt egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy ne azzal induljon a napom, hogy kihúzom fekete ceruzával a szemem. alul, ott a szempillák töve felett. 

és eszembe juttatja, hogy először a páva utcai tükörnél változtattam, és húztam ki tussal és felül. lenyúltam e. magasderekú virágos szoknyáját, hozzá fehér topp, r. várt rám a nappaliban, hogy elkísérjen a legyen ön is milliomos castingjára. 

és onnantól mindig azt a fecskefarkat húztam, éveken át. és adásban voltam a tévében, és egyáltalán nem féltem.

és kiülök a többiek elé, és utána azt mondja rám valaki főorvos, aki fontos, hogy kevés olyat ismer, mint én, aki ennyi szeretettel és rezonabilitással fordul a pszichiátriai betegek felé. meg hogy ilyen, amikor valaki összeállt.

és szerintem is össze vagyok állva, és ez egyszerre hihetetlen és fantasztikus, félelmetes és felszabadító. 

és nem félek a hibáimtól, hogy vannak.

legyenek.

nagyon inspirálóak ezek a riportírások. lassan több oldal lesz megnyitva az interneten, mint amennyit egy év hónap alatt el lehet olvasni, és akkor még nem számoltam azokat, amiket akkor fogok megnyitni, ha ezeket elkezdem végre alaposan átböngészni.

arról nem is beszélve, hogy hol vagyok már ilyenkor az eredeti tárgyhoz képest.

úgy tűnik, nem feltétlen szükséges külföldig rohannom ahhoz, hogy megtapasztaljam, mennyire csodálatos dolog egyedül elveszni egy idegen városban. hogy egészen véletlenül rábukkanjak a rendőrség szecessziós épületére meg szabómagda iskolájára meg egy nagyon fancy romkocsmára,  aztán becsípjek egy pohárka gintonictól, aztán széttáncoljam a cipellőim magam a gálavacsorán, és még wellnesskedjek okosodjak is egy csöppnyit. meg kell mondjam, nagyon tetszik ez az újonnan felfedezett harmónia. hogy ugyanúgy élvezem az egyedül-élményezést, mint a túltolt szociális életet, és mindkettő boldoggá tesz, de egyik hiányától se vagyok frusztrált. 

a másik elképesztő felfedezés pedig, hogy hónap vége van és v-a-n p-é-n-z-e-m. 

megyek is gyorsan tenni ellene, ha már cos meg nanushka meg punch store-akciók vannak.

csak tíz év múlva ne ez a dal 

legyen.

megint a buszok ablakából, megint a kirakatok.

most éppen csodagyönyörű székek, amiket - jól kitaláltam - a magánrendelőmbe például.

most mindjárt visszatörlök, mert nem nyilvánosan kéne szublimálni.

és nem kéne megint ügyelni, és az insomnia se kéne.

hanem örülni, hogy haladok a feladataimmal, megírtam az első riportot, csoportot tartok az addikton, és már nem szorongok, hanem flowban vagyok az efféle új helyzetektől.

és mégis.

van ez a legmélyebb mély magom, ami miatt a leghatalmasabb magabiztosságom is romba dönthető. 

szeretsz-e.

és már megint elfelejtem. hogy az előbb még elképzeltem magam, ahogy a csodagyönyörű székben ülök valami egyszerű, letisztult blúzban és farmerban, és figyelek, és tükrözök vissza empatikusan, és minden nyugodt és sötétkék és bársonyzöld.

százféle változatban.

néha a mindfulness inkább átok, akarja a halál folyton a jelent érezni.

aztán kikecmergek magamból, jól kitaláltam, na, ha valami, hát stratégia az akad bőven.

de azért

nehogy majd ez legyen.

megint meghalt valaki, akit nagyon szerettem, persze kilencvenhat éves volt, semmi tragikus hirtelenséggel. napok óta búcsúzkodom tőle gondolatban, gyűjtöm a cuki meg a vicces emlékeket. nem megyek a temetésre, ezt tegnap döntöttem el végleg. annyira érthetetlen, hogy miért az a gyász és az elengedés helyes (társadalmilag kötelező) formája, azok a szertartások annyira nélkülözik az intimitást, hogy rám inkább ellenkezőleg hatnak.

azon gondolkodom még, hogy bárcsak tudnék aszerint élni, hogy senkit ne bántsak meg, ki tudja, mit hoz a holnap. annyiszor tudom már a mondataim közben, hogy nem szabadna őket kimondani.

azon gondolkodom, hogy mennyire szerencsés vagyok például a tegnapi napért. inspiráló huszonkevésévesek, aztán inspiráló kilencvenöt éves, persze ebben is a végletek. 

azon gondolkodom, hogy ma is elképesztően jó dolgom van, mert brunch és mandala day spa és masszázs.

azon gondolkodom, hogy kicsit félek az elkövetkező hónapoktól hetektől, de biztos nosztalgiával fogok visszagondolni, amikor végre túl leszek mindenen.

vannak ezek a florális szecessziós motívumok a hősök terénél a házon, amit minden nap látok a busz ablakából, és nem tudok betelni vele.

és vannak ezek a gondolatok, amik megfogalmazhatatlanok, és mégis meg akarom fogalmazni őket.

hogy 

a reggeli fények az andrássy úton, amikor az égősorokat még nem kapcsolják le, de már halványrózsaszín és kék az ég, és én napok óta tíz perccel hamarabb kelek fel, hogy láthassam őket.

a délutánonként egyre később lemenő nap, ahogy még aznap utoljára.

ránézek a töredezett homlokzatokra, és nincs mit tenni, elszorul a szívem, amiért olyan gyönyörűek, amiért láthatom őket.

a cigarettafüstöt kétségbeesett eltökéltséggel fújó kamaszlány tekintete.

a fiú, ahogy újra és újra beletúr a hajába, és igazgatja, és igazgatja.

hogy

a múltamat látom bennük, ahogy minden tükröződő felületbe újra és újra belenézek, és igazgatom, és igazgatom, de sose leszek az, akit elképzelek önmagamnak.

hogy

a lány blogja, aki most lett 25 éves, és mintha magamat olvasnám, amikor 25 lettem, és sehogyse voltam elégedett, hiába voltam annyi minden, hogy lettem volna elég.

ebből kiindulva mennyire féltem az újabb  - magam szabta - határvonaltól.

szerencsére baromi nagy szakadék van a 25 és a 30 között.

most se tartok ott, ahol képzeltem, hogy tartani kell ilyenkorra, de valahogy az elmúlt öt évben, észrevétlenül mégis megtaláltam önmagamat ebben a rengetegnyi tökéletlenségben.

hogy

valaminek vége van.

valami új kezdődik.