én nem is értem magam, hogy a fenébe hanyagolhattam valamit ennyi évig, amit ennyire szeretek. persze, nem akarom elkiabálni a lelkesedésem, elvégre még csak másodjára voltam úszni, de ma már két kilométert sikerült lenyomnom kevesebb, mint egy óra alatt, és jóval több volt benne a gyorsúszás, mint vasárnap. minden hosszal jobban élveztem, ahogy a hullámok fodrozódnak körülöttem, és olyan selymes ennek a csaszinak a vize (köszi, v.!), hogy csak a húgyhólyagom gyenge kapacitása miatt voltam hajlandó (pontosabban kénytelen) otthagyni a medencét. azt is szeretem, ahogy az épület sárgája harmonizál a víz kékjével, meg ahogy a feszített víztükör felett megül a sejtelmes gőz, az orromig se látni, akár egyedül is lehetnék az egész világon. szeretem ezt az érzést, főleg ügyelet után.

meg azt is szeretem, hogy pár nap alatt sikerült túltennem magam ezen a t.-ügyön, egy hete már csak akkor gondoltam rá, amikor valaki kérdezett a fejleményekről. mondjuk, azt hiszem, ezt nagyrészt annak is köszönhetem, hogy annyira nincsenek mazochista hajlamaim, és ha ezt az egyetlenegy fiút leszámítva az égvilágon mindenhonnan, akik számítanak, csupa szeretetet és figyelmet és kedvességet kapok, akkor nem túl sok realitása van az orrlógatásnak. a szilfa bonszait, amit a könyvklubos lányoktól kaptam a szakvizsgámra, sárkánynak neveztem el (a kungfu panda dragon warrior-je után szapadon). remélem, méltó lesz a nevéhez, és túlél engem.