azt hiszem, egy oscardíj-köszönőbeszéd hatásvadászata sem lenne elég ahhoz, hogy kifejezzem, mekkora boldogságot érzek. elég régóta nincs bajom a mindennapokban sem azzal, hogy érezzem, szeretve vagyok és számíthatok a barátaimra, de a tegnap akkor is egy olyan lökésterápia volt, amit nagyon-nagyon irigyelnék magamtól. de hát velem történt.

és az én húgom az az elképesztően kreatív és melegszívű lány, aki megálmodta a fél budapestet átívelő the30thchallenge-et, és aki leszervezte a barátaimmal a meglepetésvacsit az egyik kedvenc éttermemben. 

és j. az, aki teleírt egy füzetet az elmúlt 18 évünk közös emlékeivel, és persze belecsempészett mindenféle megható cukiságokat is, meg hogy "érte megéri". hát, awwww.

és m. az, aki mindenki háta mögött mégiscsak nagyközönséges-tortás-tűzijátékos-happybirtdayéneklős köszöntést csapott nekem az étteremben. és mivel rajta kívül mindannyian  b i z t o s a k  voltunk abban, hogy ez a tűzijáték nem a mi asztalunkhoz érkezik, az este legnagyobb, hasfájásig röhögése lett abból, hogy végül csodák csodájára letevődött elém. és inkább a boldogságtól vörösödtem mélybordó árnyalatúra, és nem a jajdeciki,mindenkiengemnéz-fílingtől.

és még mindig nem törlődött le az arcomról a vigyorgás.

van az a gyönyörű walder gyula-épületsor a madáchtéren, amire akárhányszor felnézek, szeretném, ha rengeteg időm és tehetségem lenne, és akkor odaülnék szembe, az utcára vagy egy másik lakás ablakába, és egész nap fotóznám a fiúkat, akik sörösdobozzal a kezükben épp esnek ki az ablakukon, meg az ingbe bújtatott férfihátakat. 

meg egyszer mondjuk én is kiülhetnék az egyik ablakába.

öt év önismereti munka után sem tudok teljesen dűlőre jutni magammal a #metoo-ügyben.

nehéz elfogadni, hogy nem én vagyok a hibás. ha utánam füttyögnek, ha benyúlnak a lábam közé, ha odadörgölik, ha megmutatják, ha megkérnek, hogy vizsgáljam meg őket alaposabban, ha le akarják tépni a bugyinkat foggal.

nehéz abban hinni, hogy az egy gáz dolog, ha az ember lányának a keresztapja (nemrokon) kiskorától csapdossa, paskolgatja, markolgatja a hátsó fertályát, és ezt az ember lányának a kamaszkorában sem hagyja abba. 

nehéz emiatt felháborodást érezni, ha közben egy család nézi csöndben, intelligens anya, intelligens apa.

nehéz abban hinni, hogy a hátam mögött nem azt fogják gondolni, hogy szűzkurva voltam, hanem azt, hogy elképesztően naiv és hülyehülyehülye, amikor tizenkilenc évesen abban a loire-völgyi kempingben hagytam, hogy leitassanak minket a negyvenes magyarok, és aztán hagyjam, hogy az egyik elvegye a szüzességem. mire  - a szintén naiv - barátnőmnek gyanús lett az eltelt idő hossza, már csak egymásba ütköztünk, ahogy én zokogva és hányva rontottam ki a teraszra. elsőéves voltam, és hatodéves, amikor a terapeutám először aposztrofálta megerőszakolásként ezt az ügyet. minden erőmmel tiltakoztam. ne fújjuk fel. az ügyet. hiszen nem kislány voltam. tudhattam volna. hiszen részegre ittam magam. biztos úgy viselkedtem. biztos kihívó voltam. de hát elmentem vele a bungalójába cigiért. hiszen hagytam, hogy lerántsa a ruháimat. 

(de hiszen mondtam, hogy ne.)

ezek között meg szerintem nem lehet választani.

a mai napig megdöbbenéssel tölt el, hogy a kötelezően elfogult barátaimon kívül is vannak emberi lények, sőtmitöbb, velem egykorú nők, akik anélkül tartanak tehetségesnek és szépnek, hogy közben utálnának vagy antipatikusnak is gondolnának.

és még a szemembe is mondják.

be fog kelleni építeni az önképembe. (legalább a tehetségest.)

annak dacára, hogy sem ez a zene, sem a gyönyörű tavaszi ősz nem abba az irányba löktek, hogy ma első interjús esetet írjak, ezennel befejeztem.

most kapok magamtól egy kis alkonyati budapestet, meg ezt a zenét a fülembe.

amúgy ha nem tudnám, hogy most október van, akkor meg tudnám-e különböztetni az őszit a tavaszi napsütéstől?

törj darabokra, szívem, unlak.

a héten megint nem hiszem, hogy túlságos okom lenne a panaszra.

főleg olyanokkal kényeztettem magam, hogy fogorvos, új piros körmök, akciós mesekék cos-felső, szuperhatékony és istennői illatokat árasztó kézkrémek az institut karité parisból, a város legfinomabb kávéja a kaffeinben, ma pedig art brut kiállítás és urban jungle a wild flower bar-ban. lett két növénykém, szurkoljatok, avagy adjatok le szavazatokat, ki meddig fogja húzni. nevük mindenesetre már van.

az elmúlt napokban olyan ezeregyszer éreztem azt, hogy bárcsak ne lenne mobiltelefonom. bárcsak ne lennék nonstop elérhető, ne látnám, hogy hány fórumon hányan keresnek, ne tudnám, hogy ki az, aki viszont nem írt, ne csörögne bele minden második mondatomba, ne érezném azt, hogy márpedig igenis fel kell hangosítanom, ha meg akarok felelni minden elvárásnak. pedig csak ki akarom hajítani az ablakon. vagy legalább véletlenül otthon felejteni reggel.

mennyire klisés vagyok ezzel a túlméretezett információáradaton való nyünnyögésemmel.

mennyire kéne egy kis szabadság.

mennyire nem vágyom másra, mint fetrengeni a szőnyegen, és közben megtanulni ennek a dalnak a szövegét.

nem is én lennék, ha nem emlékeznék meg arról, hogy nyilván a blog hetedik szülinapját is lekéstem. hogy hét éve írok ide, változó intenzitással és kedvvel. hogy hét éve vállalom, hogy akarom, hogy valami nagyon rólam szóljon, és mások nagyon olvassák. az lényegtelen, hogy a mások két vagy tizenkét vagy százkét főt számlál, de legyenek. váltsak ki érzéseket, fintorgást vagy tetszést. tök idegenekből. képzelhessem azt, hogy valahol valaki, egy másik város másik lakásában (vagy éppen a szomszéd lakásban) éppen empatizál velem. vagy irigyel. vagy utál. vagy csodál. vagy szánakozik. vagy kikuncog. képzelhessem azt, hogy valahol valaki azt érzi, mint amit néhány blog olvasása közben én is, hogy érdekel ez a nő. hogy egy kicsit ő akarok lenni, mondjuk egy napra, de minimum a zsebébe bújni és vele élni az életét. 

képzelhessem azt, hogy hatással vagyok. 

nem bátorság a részemről a nyilvánosság, hanem létszükséglet. egyszer bezártam, amikor kiderült, hogy az akkori szerelmem felesége megtalálta. az első pánik reakciója volt, az iszonyú tudaté, hogy valaki, aki épp legálisan gyűlöl, legálisan vájkál a jelenemben és a múltamban. aztán lecsillapodtam, a félelmet pedig felváltotta a hiányérzet. szóval, nagyjából két napig bírtam, hogy naplóm legyen, és ne blogom. szóval, xoxo.