amúgy meg azt találtam ki, hogy tematikusan fogok feltenni ide képeket, mert lisszabon gyönyörű, és máris nagyon hiányzik, és az instagramra mégse tehetek fel még 100 fotót, de meg szeretném mutatni, miért lettem szerelmes, hogy hogy van az, hogy millió a turista, millió a portugál, mégis valahogy tisztaság érzésed van.

és én soha, sehol nem éreztem még ennyire otthonosan, kivéve persze budapestet.

(reptér)

m. egyszer, végtelen soknak tűnő évvel ezelőtt mesélt egy kongresszusi utazásáról, ami ijesztő élességgel jutott eszembe, miközben nézegettük az ide-oda hullámzó embereket. még mindig el tudok képedni az idealizálási hajlamomon, hogy mennyire fontos az összes jelenet, az összes szó. hogy a kocsiban ültünk épp, rajta ciklámen felső, rajtam átlátszó halványrózsaszín. a benzinkútnál vett fel, és nekem túl gyorsan vert a szívem, és még abban a semmi toppban is túl nagy volt a forróság. különben valami elegáns outletbe mentünk, ahol én aztán megvettem pár totálisan felesleges holmit csak azért, mert szerinte jól álltak rajtam. talán egyet ha hordtam közülük később.

valamelyik nap különben vele álmodtam meg a családállítással.

szóval, még mielőtt elköltöttem volna egy csomó pénzt, mesélte, hogy milyen nevetséges volt, ahogy kilométerekről ki lehetett szúrni a kollégák közül, ki a magyar, és ki a "nyugati". mert az összes honfitárs puccparádéban repült, fullsmink, miniszoknya, körömcipő. ellenben az amerikaiak, angolok: who cares-macinaci, kényelmescipő. 

nekem ma a legjobban a térdig fűzős, magassarkú szandál tetszett. meg a két percenként, szelfi-üzemmódban ellenőrzött smink.

és egyik sem magyar volt.

és irtó büszke voltam magamra a farmer-oversidzed póló, világlegkényelmesebb edzőcipője kombómban.

(macinacim még mindig nincs.)

(útifelismerések)

lisszabon egy kurvajó város kurvasok lépcsővel és fel-le utcával.

mindenhol graffitik vannak, a híres helyek környékén is, és irtó igényesek és menők és imádom a graffitiket.

a portugál nőknek sokkal gyakrabban van olyan hihetetlenül egyenes vonalú szemöldökük, amiért valami oknál fogva mindig is rajongtam.
a pastel de nata mindenhol finom, de főleg belémben.
a halevés megunhatatlan.
az óceán sokkal hidegebb, mint a tenger. (erre tavaly is rájöttem.)
a ginjinhát limonádéba önteni copyright-gyanús ötlet.
a googlemaps képessé tesz a térképolvasásra. (ezt az infót azért még nekem is fel kell dolgozni.)
irtó klassz érzés egyedül sétálni egy vadidegen város turistamentes részein.
szeles parkban kissé körülményes a piknikezés. viszont romantikus.
a 28-as villamosra földi halandók is feljuthatnak, ha elzarándokolnak a megfelelő végállomásra.
szeretem a parkokat. a padok a jardim do torelben a legkényelmesebbek, a növények a jardim da estrelában a legszebbek.
a lisszaboni metró valahogy annyira praltikus és dizájnos, hogy otthoni szokásaimmal ellentétben egészen addikt lettem.
meg insta-addikt is vagyok. (oké, ez sem idei felismerés.)

még el se mentem, de már vissza akarok jönni.

szerintem mostantól lehetetlen, hogy a jákob lajtorjája olvasása közben (amit mellesleg mindjárt befejezek és mindjárt újra is kezdek) ne a páciensem jusson eszembe, meg a szülei, akikről azt mesélte, hogy a szibériai hadifogságban ismerkedtek össze, és aztán két fogolytársuk volt a tanú, amikor a hazaúton megesküdtek. az ő meséjük összemosódik jakob és marija történetével, és egyikkel se tudok betelni.

#lovemyjob

valami eltörött.

nincs kedvem a szomorú zenéimhez.

enyhe nemkomplettségem újabb bizonyítékaként épp egyszerre rakom össze a lisszaboni útitervet és álmodozom m. hatására norvégiáról, és vagyok hihhhhetetlen dilemmában, hogy mi legyen a következő úticél, dél-olaszország vagy bergen.

aki aggódott volna: kész lett a hátizsák! 

szívem szerint vele a hátamon aludnék.

viszont, a pokolba velem. hiába tudom, hogy épp egy xs-es (mellesleg szintén meseszép) nadrágot húzok fel magamra, mégis orbitálisan vastagnak látom a derekam. disszonancia forevör.

meghalunk,

egyszerűen meg.

és nem választhatjuk meg.

a módot, az időt, a helyet. hogy kit látunk utoljára, hogy kinek a keze marad a végén kezünk szorításában. 

én azt akarom utoljára mondani, hogy szeretlek, de ide elég kevés az akarat meg a döntés.

azt viszont eldönthetem, hogy olyan temetést akarok, ahol nem kántál se lelkész, se pap. nem önti le a családom szavait valami patetikus temetési máz. nincs puszilkodás és kézfogás, nincs őszinterészvétem, de még nagyonsajnálom sem. nincs menet a kocsi után, nincs a göröngyök göröngyökhöz ütődésének a hangja. nincs koszorú, és nincs újabb öszinterészvétem-kör. nincsenek hivatásos sírásoók, senki nem karikázik el diszkréten a helyszínről, miután elfogyott a lapátolnivaló.

egy fiktív világban, ahol nemcsak a mások apukája, hanem az én apukám is meghalhat. szóval ott úgy képzelem a temetést, hogy n. és én (meg a., persze) bőgünk egy kurvanagyot, apa kap banánoscsokit meg plüsmedvét búcsúzóul. aztán elmegyünk hozzánk, és addig nem engedjük el a vendégeket, amíg (a) van kaja, (b) nem fáj a hasizmunk a röhögéstől a vicces és cuki sztorikat hallva, amiket a barátok mesélnek majd nekünk.

de most még egy darabig, úgy döntöttem (haha), nem megyek még egy temetésre.

de az a nagy helyzet, hogy dehogy kell nekem lisszabonig mennem ahhoz, hogy telehányjam az instagramot a mindenféle nyaralós képekkel. amiken boldogok a kiskacsák, boldog a tó, boldogok a színek, és boldog vagyok én.

hesteg nekünkbánkariviéra.

a rezidensdolgozatokon (általános iskola országos intézet-módra, yay!) elért kimagasló eredményeimért kapott pénzen (delegalább! - elvégre való igaz, hogy általános iskolában vagy az egyetemen nem kaptunk pénzjutalmat a legjobb dolgozatok után) megrendeltem őt, úgyhogy most irtóra izgulok. na nem azon, hogy gyönyörű lesz-e, mert gyönyörű lesz, hanem hogy elkészül-e lisszabonig. napok óta hallgatom a fado-t, szívem szerint ma indulnék (de hát meg kell várnom a táskát, ugye). 
így hát egyelőre csak bánkig utazunk ma este, ha jót akartok magatoknak, kerüljétek el az a2-es út pest-és nógrád megyei szakaszait. én fogok a volánnál ülni.

tudjátok, mi lenne a szuper? ha rájönnék, így a harminc felé nyargalva, hogy mitől történik meg egyszercsak. hogy semmi nem történik, mégis más a levegő színe, az illata, más maga a légzés. és ugyanazokban az ötödik kerületi utcákban hirtelen csodálnivaló az összes ház (ha modern, azért, ha lepukkant, azért), és potenciális műalkotás a világ összes létező dolga (gondolok itt a vonaton a sárga kukásládára, a mozgólépcsőre a nyugatiban, egy eldobott fagyistölcsérre a körúton). maga a világ a műalkotás.

köszönöm.

nincs több kérdésem.