és

beleborzongok látván hogy nélküled éltem.

(telihold van ma különben. csak eltakarja a tél.)

fényes(t).

hazafelé sétálva egy futó kényszerképzetes pillanat erejéig azt éreztem, ha akarnék, most simán átsétálhatnék a duna tükörfelszínén a túlpartra. vagy akár újpestig a hidak alatt.

the air i breath.

nem annyira izgalmas vagy nagy szám, de most mégis nagyon tudok annak örülni, hogy mégis lehet az egyetem néhanapján inspiráló is. nyilván nem leszek pulmonológus (folyton elgyengülök a mindenféle hangú és fajtájú köhögésektől, meg nagymamám is mindig eszembe fog jutni, előre tudom), de jó érzés élvezni a gyakorlatot. pláne, hogy a legrosszabbra voltam felkészülve. belgyógyász pedig akár még lehetnék is (ha nem köteleződtem volna el rendíthetetlenül a pszichiátria mellett ugyebár), az azért tényleg picit doktorhouse-os néha, és érdekel is. meg hátha akkor én is olyan lenyűgöző, magával ragadó orvos lennék nagykoromra. bár szerintem ilyen kisugárzása csak férfiaknak lehet. kicsit szerelmes is lettem (cs. meg játékból féltékeny, amikor áradoztam neki) a szerdai után, teljesen szétolvadtam a karosszékben, miközben beszélt, és olyan igazi volt az egész. kicsit azért szomorú is vagyok, hogy ilyen élményem félévente egyszer van. pedig régen valahogy így képzeltem mindent, mármint a tanulást, a klinikumot, az orvososdit.

az viszont nyomaszt, hogy a saját dolgaimban nem lépek semerre. annyira utálok intézkedni, szervezni, kilincselni, hogy az már-már patológiás. nem is értem, mégis mit várok (:hogy az ölembe hull majd minden). írok is mostazonnal emailt, így, hogy itt leírtam, legalább számon kérhetem magamon (cseles vagyok, ugye).

meg novellát is kéne írni, jobban mondva befejezni, amit még vizsgaidőszak végén kezdtem el a szabadság első nagy lendületével. van most az egyetemen is valami pályázat, oda is be lehetne adni valamit. kéne. persze ilyenkor mindig azt mondom kifelé, hogy úgyse nyerek, miközben a tudatalattim legmélyebb őhiúsága nagy erőkkel reménykedik titokban. aztán nem lesz semmi, igaz, eddig nem is sokszor próbáltam, így könnyebb abban hinni, hogy nem huszadrangú, hanem csupán felfedezetlen tehetség vagyok.

ennyit a nyüszögésről, még a végén elhitetem itt magammal, hogy tulajdonképpen rosszul érzem magam, nem pedig boldognak. ami vagyok. jójó, meg egy pöttyet fáradt, de szerintem az első rendes egyetemi hét után ez normális. és különben is hurráhétvége.

primavera.

naplót akartam ma írni, de most már annyira késő van, hogy megint elmarad. ide sincs erőm, csak annyit, hogy tavasz van (aki nem vette volna észre). zizegnek a hormonok, kopog a piros cipőm. az egyiket el is hagytam. mármint csak a sarkát. most már hivatalosan is harisnya- és magassarokgyilkos vagyok.