annyira, de annyira csodálatos volt tegnap az erdő. pedig az eredeti útvonalról kiderült elég hamar (mondjuk úgy 150 méter emelkedő megmászása után), hogy el kell engedni, valószínűleg nem 39 hetes terhesen és a túrahordozóban egy kétévessel a hátunkon kell pont ezt a túrát lenyomni. de még ez az élmény is sokat jelentett nekem, aki szerintem még két-három évvel ezelőtt is folytatta volna dacból, közben egyre jobban aggodalmaskodva azon, hogy a makacssága miatt felelőtlenül bajba sodorja a babáját. talán ez is egy stációja a valódi felnőttségnek, hogy időben felismerem, mikor hátrányos a keményfejűségem.

mindenesetre újraterveztünk (pontosabban, v. tervezett újra a mindenféle túrázós appjai segítségével, mi meg az óriási pocsolyákba dobáltunk addig botokat á.-nal), és végül egy szintén nem könnyű, de abszolválható utat tettünk meg. a visszafelé út utolsó hatszáz méterén mondjuk már inkább totyogtam, semmint ruganyosan sétáltam, na de ami előtte volt, az minden szeméremcsont-fájdalomért és feltört sarokért kárpótolt. azt hiszem, még sosem voltam ennyire gyönyörű és igazi erdőben, egy patak fölött ugráltunk át folyton, fölöttünk mindenhol fák, felröppenő madarak, mesekönyvbe illő idill. 

és most egy időre tényleg búcsút veszek a kirándulásoktól, de hazafelé a kocsiban beszéltük v.-ral, hogy olyan klassz lenne, ha j. egy kicsit jobban viselné az autókázást á.-nál (aki olyan másfél éves koráig eléggé szenvedett, és a hosszabb utakon borítékolható volt a szívettépő zokogás), és akkor azért olyan sokat nem kéne feltétlenül kihagyni. mondjuk a gyermekágy után, késő ősszel meg lehetne nézni a színes börzsönyt. 

(a történeti hűséghez pedig az is hozzátartozik, hogy ennek a 14,5 kilométeres túrázásnak egészen konkrétan az az ára, hogy ma a tervezett zöldségesig sem tudnám elvonszolni magam, és irtó hálás vagyok v.-nak, hogy ő nem terhes ma nagyrészt ő ugrál á.-nal, és nem nekem kell századjára is letörölnöm az etetőszéket.)