mondanám, hogy már el is felejtettem két év alatt, de inkább csak nem gondoltam rá aktívan, mármint arra, hogy mennyire nehéz ez a várakozás a végén. a héten volt az utolsó rendelőintézetes protokoll-vizsgálat, és ha a kiírt dátumig nem érkezik meg j., akkor kezdődik ugyanaz a kálvária, ami anno is volt a terminustúllépést követően. szóval kedden egy totális mélyponton voltam, valahogy teljesen belehergeltem magam abba, hogy megint szülésindítás lesz a vége, és hogy én azt mennyire nem akarom. teljesen világvége-hangulatban voltam, pokrócul bántam á.-nal, mert haragudtam, amiért nincs lehetőségem elvonulni pár órára sajnálni magam és bömbölni, közben meg szégyelltem, hogy ennyire kontrollvesztett vagyok. azóta enyhült a helyzet, igyekszem minden nap kontextusba helyezni az egészet: egészséges kisbabám van, aki jól érzi magát odabent, az egészségesen működő méhemben, és tulajdonképpen, ha nem lenne lebegne felettünk egy túlmedikalizált protokoll, akkor az egész várakozással ki lennék békülve. nyilván nem most a legkomfortosabb a testemben, de valójában ezeket a kényelmetlenségeket csupán megoldandó szituációkként élem meg, és a megszüntetésük érdekében sosem siettetném a kisfiamat. 

csak olyan jó lenne, ha engem se siettetnének. és úgy szeretnék egy olyan szülésélményt*, amiben filmbe illő módon itthon indulnak el a kontrakciók, és lehet együtt izgulni v.-ral meg a családdal, és pánikszerűen pakolászni még az utolsó pillanatban, meg ilyen kis hülyeségek, na. 

*: egyébként meg tényleg telhetetlen vagyok, mert valójában a konkrét szülésélményem elsőre is szuper volt. azt a plusz egy kórházi éjszakát és apró fizikai beavatkozást leszámítva minden ment a maga útján, békén hagytak minket a szülőszobán, az effektív vajúdás két és fél óra volt, és utána a kezünkben tarthattuk á.-t. (és mégis van egy hiányérzetem.)