most éjjel már legalább háromszor másfél órát aludtam, úgyhogy épp látom a fényt az alagút végén - írtam volna tegnap, aztán ma meg nagyjából semmit, mert kizárólag rajtam aludt j., és csak egy etapban működött a fekve szoptatás. a kétgyerekes életet egyelőre leginkább egy versenysporthoz tudnám hasonlítani: állandó összpontosítás és logisztika, megfeszített mentális és fizikai jelenlét, és jó sok utolsó erőbedobásos hajrá a végjátékban (aka esti rutin). az viszont nagyon felszabadító, hogy magabiztos vagyok a szoptatásban, nem szorongok azon, hogy éhes marad a gyerekem, és összességében jóval kevesebbet aggódom, mint két évvel ezelőtt. és egyelőre, köszönhetően a szuper résztvevő családomnak is, amióta hazajöttünk a kórházból mindennap tudtam hosszabban (értsd, másfél-két órákat) kettesben lenni á.-nal. v.-ral pedig kitaláltuk azt az esti rutint, ami á.-számára nagyrészt változatlan (tehát velem fürdik, és én kezdek el neki mesélni - annyi különbséggel, hogy most a hálószobában fetrengünk, hogy ne villanyoltás után akarjon átjönni hozzánk).

j. irtó cuki kisbaba, á. pedig a vártnál sokkal kevésbé durva reakciókat ad az új helyzetre, mint amitől tartottam. szándékosan durva például csak kétszer volt a legelején, csomószor inkább puszit akarna adni j.-nak vagy részt venni abban, amit mi csinálunk (= szoptatás). persze, eléggé túl van pörögve és gyakorlatilag folyamatosan feszegeti a határokat, szabályokat, de ebben is látok már a két hét alatt csökkenő tendenciát, és igyekszem a kisgyerekes lét jelmondatát mantrázni: semmi nem tart örökké.

ma pedig megejtettük az első sétát négyesben, mivel á. palacsintát szeretne sütni holnap, és hiányzott egy-két hozzávaló. és kijött végre az egyik kedvenc sorozatom következő évada, úgyhogy szinte öröm lesz a maratoni éjszakai szoptatás!