végül hosszas belső vívódás után (elképesztően döntésképtelen vagyok az utóbbi egy-két hétben, amit - tudom, uncsi - csakis a terheshormonokkal tudok magyarázni, mert amúgy alapvetően gyorsan és könnyen döntök, kivéve, ha mondjuk két szín közül kell kiválasztani egy babakocsit vagy cipőt) végül megtartottuk á. szülinapi buliját tegnap. elvégre naptár hiányában nem fogja kikérni magának, hogy márpedig ő előre nem ünnepel, én pedig tényleg annyira döbbenetesen fitt vagyok fizikailag, amióta nincs 35-40 fok, hogy kár lett volna veszni hagyni a hétvégét. a torta idén mindenkinek ízlett (persze egy családtagom sem állta meg, hogy felemlegesse á. epikus fintorgását a tavalyi szuperegészséges-cukormentes-direkt egyéveseknek való torta első falatja után, de ezen igaziból már v. sem lepődik meg), és szerencsére az egyik fő ajándéknak - a trambulinnak - is örült az ünnepelt (és nem csak a nagynénje meg az anyja került eksztázisba). 

de egyébként nem is élménybeszámolni szerettem volna, hanem arról írni, hogy mostanában csomót gondolkodtam ezen a neurodiverz-neurotipikus-szenzoros témán. több blogba futottam ugyanis bele mostanában, ahol van érintettség, és bár ezeket a történeteket, megjelenési formákat olvasva az első reakcióm egyértelműen az volt, hogy ezek a gyerekek jelentős mértékben különböznek az én fiamtól, később mégis elbizonytalanodtam. nem feltétlenül abban, hogy á. neurotipikus-e (mert továbbra is azt gondolom, hogy amennyire egy gyerek lehet az a mai világban, annyira ő az), inkább abban, hogy hol is van a határ a szenzoros túlérzékenység (integrációs zavar) és a természetes, aktuális életkornak megfelelő félelmek, szorongások között. hol van a határ az evoluciósan tökre érthető testkontaktos alvás vágya és az alvásprobléma között. hol van a határ az életkornak megfelelő válogatósság és az akár mélyebb problémát jelző szelektív evés között. mert ahogy egyre többet olvasok erről vagy hallgatok podcastokat, annál jobban elmosódik a különbség - kivéve persze a szélsőséges, egyértelmű eseteket. és ezzel most egyáltalán nem arra szeretnék célozni, hogy ezeket a problémákat túldiagnosztizáltnak gondolom, sőt. viszont számomra szorongáskeltő most, hogy ennyire keskeny a határ, és persze, pszichiáterként pláne tudom, hogy spektrumszemlélet, de valahogy ez a rendkívül széles spektrum is inkább csak nyomaszt aktuálisan. hiszen ez azt is jelenti, hogy egy éppenhogycsak a szenzoros-spektrumba illő megnyilvánulást simán elkönyvelek én okésnak, mert mondjuk számomra okés, nem okoz az életünkben zökkenőt, ne adj isten, én is ilyen voltam piciként (és magamat igazán nem tartom semmiféle spektrumba illőnek sem), vagy csak mélységesen tudok az adott rekacióval empatizálni stb. stb.

persze, azért gyorsan kitöltöttem egy validnak tűnő tesztet, és abban is biztos vagyok, hogy ha nem mindjárt szülnék, ami miatt a következő hónapokat nem merem tervezni, akkor az egyértelműen negatív eredmény ellenére bejelentkeznék egy szenzoros terapeutához. szóval a tanulság ebből a sztoriból leginkább az, hogy mennyire könnyen bele tudok pörögni tényleg bármilyen kételybe, ami á.-nal kapcsolatos, és hogy minden hasznossága ellenére mennyire jó, hogy amikor formában vagyok, akkor azért kordában tudom tartani ezt az állandó és brutális, aggodalmaskodó monitorozási hajlamom.

mondjuk azt nem tudom, mikor leszek megint valóban formában, mert az fix, hogy nem a negyedik trimeszter alatt.