azóta különben sokat csitult bennem az a bizonyos blogvilággal kapcsolatos (negatív) érzés - lehetséges, hogy ennyire hatásos a detox? az viszont biztos, hogy számomra továbbra is hatalmas segítség egy-egy téma lezárásában, ha összefoglalom írásban a gondolataimat, úgyhogy bár valószínű, hogy ez egy többnapos bejegyzés lesz, nem szeretném elsumákolni magam elől.

amikor elkezdtem blogolni, tizennégy (!?!?!) éve, elsősorban két típusú blog inspirált. az egyik az irodalmibb vonal, ahol sose tudtam, mennyi a való életből vett elem, és mennyi a fikció az illető írásában (volt egy hatalmas szerelmem, a tévesblogcím, az ő bejegyzései teljesen foglyul ejtettek, kicsit olyan volt, mint egy bret easton ellis-regény, legalábbis hangulatában). a másik pedig az választékosan - számomra irodalmi szinten - megírt énblog, általában jó adag öniróniával, humorral. egyetlen blog volt, emlékszem, amit abból a kínos motivációból olvastam, hogy hüledezzek rajta (nem tudom, mások csinálnak-e ilyet, nekem mindenesetre időnként adott egy - nehezen beismerhető, kissé nárcisztikus - borzongató érzést az, hogy azt láttam, valaki még nálam is gázabbul tolja a szekerét. ráadásul az illető egy irtó fennhéjázó, tudálékos rezidens volt, amikor én harmad-negyedéves orvostanhallgató, szóval ez még inkább segített abban, hogy az elveszett, önbizalomhiányos creusa azt érezhesse, kivételesen nem az ő magánélete a legsiralmasabb). függő hajlamom jeleként esetében (is) az segített, hogy egyszercsak bezárta a blogját, így tudtán kívül megszabadított attól a nyomasztó hatástól, amit - az önigazolás mellett - tett rám. 

szóval alapvetően inspiráló és értékes blogokba futottam bele akkor, és mivel egyértelműen nem volt már kapacitásom ún. novellákat írni, műfajt váltottam én is (miközben a word dokumentumban írt naplóm párhuzamosan futott, még évekig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal gyakorlatilag á. pár hónapos koráig). a sok év alatt persze számtalanszor előfordult, hogy se írni, se olvasni nem volt kapacitásom, akár hónapokig, és közben az történt, hogy fokozatosan kikoptak ezek a blogok. egy csomó egyszerűen megszűnt, csomó pedig zárttá vált, én pedig sosem voltam úgy benne a blogvilágban, hogy meghívót tudjak kérni (adott esetben egyébként is mondjuk fél év múlva kapcsoltam). 

a kedvenc blogjaim nagy része tehát eltűnt, az olvasási kedvem ellenben időről-időre fellángol(t), ezért mindig keres(t)em az új blogokat - nagyjából így jutottam el ahhoz a repertoárhoz, amit a közelmúltig követtem, és amivel kapcsolatban az elmúlt időszakban felmerült bennem a kérdés, hogy van-e rá szükségem. hoznak-e olyan pluszt ezek a blogok az életembe, mint a korábbiak (amiknek a hozzámadott értékét abszolút össze tudom mérni egy-egy jó regénnyel vagy novellával). és hát, a válaszom - what a surprise - a nem. ugyanis rá kellett döbbennem, hogy ezeknek a blogoknak a többsége - tisztelet a kivételnek, mert azért akad néhány kivétel, akiket most is örömmel olvasok - vagy olyan ember által íródott (legalábbis a témákból, írói stílusból, annak merevségéből, a kommentekre adott reakcióikból következtetve), akivel irl biztosan nem barátkoznánk (szerintem kölcsönösen), vagy pedig egyfajta, szinte nonstop cry for helpet közvetítenek, amit pedig nehéz (és teljességgel felesleges) tartalmaznom, mert se nem barátaim, se nem klienseim, akiknél jogom lenne beleszakérteni a monológjaikba. utóbbiak egyértelműen negatív hatással voltak rám, ugyanis egy ponton az összes írónál azt éreztem, amit egy látszólag együttműködő, de tudattalan ellenállásban levő kliensnél is érzek terapeutaként: bosszúságot. a terápiában (legalábbis a pszichodinamikusban, amit én csinálok) az a csodálatos, hogy ezeket a teljesen természetes viszontáttételi érzéseket tök szépen lehet - a kellő terapeutai önvizsgálat és átdolgozás után - úgy verbalizálni, reflektálni, hogy abból a kliens épülhessen, sőt, sokszor ezek az elakadások adják aztán a legnagyobb lendületet a fejlődésben. a blogszerzőknél azonban ez nem megvalósítható, ráadásul, ha az illető az egész blogját egy elnyújtott, de cél nélküli cry for helpnek és együttérzés-begyűjtő tégelynek használja, akkor nincs is rá se szüksége, se nyitottsága. ami teljes mértékben valid és elfogadható, hiszen a privát játszóterén oda futkározik, ahova csak akar, viszont én (a kommentek alapján másokkal egyetemben) nem tudok ezzel mit kezdeni hosszabb távon. és ahogy a nyomasztó vagy rosszul megírt regényeket sem olvasom most már kötelezően végig, úgy ezeket a blogokat is "letehetem" - ez történt pár hete. az utolsó lökést különben egy - úgy látom, hogy egyébként eléggé népszerű - blog szerzőjének a kommentekre adott, meglehetősen sértett és kissé szűklátókörű reakciói adták, amikre aztán érkeztek a további, időnként meghökkentő hozzászólások. és akkor azt éreztem, hogy ilyen benyomásokra nagyon nincs szükségem, hát hiszen akkor minek védem magam például a játszótereken egy-két interakciót követően azoktól, akik szintén ezt a "feltétlenül véleményt nyilvánítok és majd én megmondom a frankót"-irányzatot képviselik, ha aztán online az arcomba engedem ugyanezt a stílust.

nem mondom, persze, hogy ezek a blogok voltak lelki békém megrontói, de ténylegesen javult az életminőségem azáltal, hogy meghoztam a detox-döntést. bónuszként pedig pont azóta futottam bele egy nagyon szuper blogba (aminek a gazdájával viszont tuti, hogy szívesen barátkoznék, ahogy a régi kedvenceimet is mindig elképzeltem, mint a regényhősöket, hogy milyenek is lehetnek a valóságban).