nyilván senki nem kér efféle rangsorolást, mégis, ha választanom kéne, hogy mi a legeslegnehezebb (számomra) az anyaságban, akkor azt hiszem, mégsem a sokszor frusztráló állandó rendelkezésre állást vagy készenléti állapotot mondanám, ami miatt pedig mennyit vagyok képes sajnálni magam, hanem azt, amikor bármi baja van á.-nak. ráadásul most az utolsó trimeszteri ősanya-hormonok (na meg a konstans insomnia) méginkább felerősítik az érzéseimet, mert előfordult már azért - vállveregetés -, hogy ennél kevésbé szakadtam el a realitástól. tegnap viszont volt pár etap, amikor hajszálon múlt, hogy elveszítsem a kontrollt a szorongásom felett, amikor a lázcsillapító ellenére is 39 körül volt á. láza egészen az előző hajnaltól, és semmi egyéb tünete nem volt, ami segíthette volna annak megértését, hogy mégis mi a fene van. az egyetlen szerencse - bármilyen rosszul hangzik is - az volt, hogy délelőttre v. is lerobbant, méghozzá ő is eléggé magas lázzal, úgyhogy ez picit segített abban, hogy kordában tartsam az afféle őrült teóriákat, miszerint szamárköhögése vagy kullancs-encephalitise van a gyermeknek (tényleg nocomment, hogy ezek egyáltalán eszembe jutnak).
nem tudom, van-e annál nagyobb kontrollvesztettség-élmény, amikor látod szenvedni a gyerekedet, aki kizárólag tőled függ, és nem tudsz rajta segíteni. újra és újra bevillan ilyenkor, hogy vajon hogyan állnak helyt azok a szülők, ahol tényleg komoly betegség van, és ennél sokkal nagyobb a tét. hihetetlen erő kellhet ahhoz, hogy ők egyben tudjanak maradni.
mindenesetre a délutánt nagyjából az ágyban töltöttük, á. aludt hozzám bújva, én pedig azzal ámítottam magam, hogy biztosan még most is működik az, ami babakorban, tudniillik, hogy az anyai koregulációnak köszönhetően testkontakban segíthető a baba megfelelő légzésritmusának vagy testhőmérsékletének a beállítása. mára különben sokkal jobban van, huncutságban legalábbis újra a régi, úgyhogy ha minden jól megy, estig - a szokásos forgatókönyv szerint - legalább egyszer össze fogunk veszni valami dackorszakos mizérián.
Nekem anyukám mesélte, hogy amikor kicsik voltunk és betegek, akkor egyszer azt mondta apukámnak (aki gyerekorvos), hogy most már aztán elég, levisz minket a rendelésre, ha nem vizsgál meg végre. :))) Mert kétféle orvos szülő van, aki nagyjából mindent betegséget leszar a gyerekénél, meg aki mindentől beparázik. Nekem ez aztán amúgy amikor én is szülő lettem igazából jó volt, mert amíg apukám nyugodt volt, és nem parázott addig én is tudtam, hogy valójában semmi extra gond nincsen. Viszont azt is tudtam, hogy ha valamit lép, akkor lépni kell.
VálaszTörlésNekem személy szerint a legnehezebb mindig a terhesség volt, mert ott úgy éreztem, hogy nincs hatalmam a felett, hogy a gyerekem jól van-e vagy sem, sérül, koraszülött lesz, vagy hasonlók. Ha már kint van nem egyedül vagyok felelős azért, hogy jól legyen.
Kitartás! A betegeknek jobbulást!
de érdekes, a terhességbe én így bele se gondoltam soha, persze, az elején mindkét fiúnál izgultam úgy 8 hétig, de utána eléggé szilárdan tudtam (mellesleg, nyilván teljesen alaptalanul), hogy rendben lesz minden.
Törlésez pedig tényleg egy nagyon megnyugtató hozzáállás apukádtól, engem az egyik gyerekorvos barátnőm hasonlóan meg tud nyugtatni, ha azt érzem, hogy szükségem van külső kontrollra, mindig írok neki. (de szerencsére egyébként kívülről semmi nem látszik rajtam a aggodalomból, és a környezetem mindig megdöbben, amikor utólag elmesélek egy ilyen belső őrületet. :))