őrült régen nem írtam, egyszerűen soha nem jutott kapacitásom összeszedni a gondolataimat, vagy ha igen, azt elpazaroltam olyan témákra, mint hogy végre minden teraszbútort kiválasztottam és megrendeltem, írtam to do listet a májusi utazáshoz, elkezdtem pakolós listákat gyártani személyenként lebontva, na meg persze fényképeket válogattam, fotóalbumokat rendeztem és húsvéti ajándékokat kutattam a fiúknak. a tavalyi volt hosszú idő óta az első húsvét, amit igazán élveztem, idén pedig már két kis tojáskeresőnk lesz, ugyanis j. pár hete elkezdett mászni - végül a hypotoniája ellenére picit korban még meg is előzve á.-t. szóval alig várom már, vettem egy csomó csokitojást szétszórni, amit aztán a felnőttek kapnak meg (bár á.-val megbeszéltük, hogy párat megkóstolhat, végülis hamarosan ovis lesz, és egy kezem sem kell ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor evett csokis cuccot életében, a fogát ellenben egyre ügyesebben mossa, és a fejemben kicsit ez is a rendszeresebb édességevés kritériuma). ráadásul v. kivételesen megelőzött engem, és a tettek mezejére lépve vett egy új pingpong asztalt - fingers crossed, hogy legyen elég jó idő felavatni, amikor együtt van a család, aka van, aki leköti a gyerekeket.

a mindennapjaink különben eléggé hullámzó hangulatúak, nagyon tudok azonosulni más blogoló-blogkommentelő anyákkal, akik azt érzik, hogy mindfulness és apró örömökön való fókusz helyett főleg a nehézségeket és a megoldandó helyzeteket élik meg, amikből tényleg nem túlzás, hogy minden napra jut több tucat egy dackorszakos, érzékeny és okos, lassan három éves, meg egy szintén hiperokos, mindent felfedezni vágyó, ebből kifolyólag némileg életveszélyes nyolc hónapos mellett. a hétvégén például leruccantunk a nyíregyházi állatkertbe, ami alapvetően szuper ötlet volt, és akár jól is elsülhetett volna, ha (1) nincs durva hidegfront és viharos eső az autóút alatt, (2) legalább az egyik gyerek alszik egy normálisat a kocsiban, ha már a közös alvásidőre időzítettünk, (3) nem borulok ki azon, hogy szimultán ordítanak, én pedig tehetetlen vagyok, beszorítva a két gyerekülés közé. ezt leszámítva maga az ottlét klassz volt, az állatkert egy csoda, á. nagyon élvezte (a befutók ezúttal a zsiráfok, pingvinek és krokodilok voltak), a szállás szép és kényelmes volt, másnap pedig még n. egy szintén kétgyerekes barátnőjével is összehoztunk egy gyerekbarát brunchot, ahol á. meglepően nyitottan viselkedett (na nem a gyerekekkel, de legalább a szülőkkel).

szóval a hétvégén tíz évet öregedtem mentálisan, és nagyon mérges voltam az időjárásra (mintha érdekelne bárkit), de azért alapvetően egyre jobban érzem a tavaszt. a kertben a borsók már kibújtak, mind a három sor, amit vetettünk, a tavalyihoz képest mintha szaporodtak volna a nárciszaim, az előkertben pedig szintén virágzik a nárcisz és a török tulipán (abból is mintha több lenne, mint tavaly). még a tél visszakacsintása előtt vetettünk á.-nal hónapos retket meg hagymát meg répát, remélem, nem sínylik meg a hajnali fagyokat. a héten minden nap ovis online tájékoztatókat hallgatok, illetve v.-t is bevontam, mert több egymást átfedő session van, jövő héten pedig élőben megyünk megnézni a potenciális jelölteket. azzal kapcsolatban mondjuk továbbra is óriási kérdőjelek vannak a fejemben, hogy mégis hogyan fog az én minden gyerektől elzárkózó, magát legjobban egyedül elszórakoztató, rendkívül territoriális kisfiam beszokni szűk fél év múlva az óvodába. tudom, ennyi idő alatt még elképesztő sokat változik egy kisgyerek, csak ezt a nehezebb napokon nem könnyű elhinni.