valahogy kéne ezt most szublimálnom. hogy t. az egy héttel ezelőtti hálaadás, a gyönyörű virágcsokor, a cuki mondatok és meglehetősen szenvedélyes csókolózások után gyakorlatilag szó nélkül eltűnt. najó, nemigaz, mert kaptam még pár nap múlva egy mea culpázó üzenetet arról a sok mindenről, ami összejött, és ami miatt megzuhant és köddé vált, meg arról is írt, hogy másnap hív. aztán nem hívott, hanem én próbáltam őt, aztán kedd éjjel - megállítandó a rámtörő impulzusokat - inkább kitöröltem a számát. azt hiszem, nagyjából bármit (de legalábbis megzuhanások és elvonulások terén meglehetősen sok mindent) megértek és bármilyen lelki történéssel empatizálok, de sose tudtam mit kezdeni se a hallgatással, se a várakozással. gondolom, akkor ez lenne az aktuális lecke, csak valahogy pont nem tanulást terveztem a szakvizsga utánra. 

(valamiért amúgy elhiszem, hogy igazat ír, a sok lefuttatott egyéb forgatókönyv ellenére, szóval még a segítő énemet is birizgálja, hogy nem segíthet.)

amúgy meg szublimál a fene. inkább elmesélem, hogy milyen gyönyörű orchideát (aka szakorvos-virág) kaptam a nővérektől, hogy mennyire szuper volt a kedd esti koccintás a kollégáimmal, hogy tenyéren vagyok hordozva, amióta visszamentem dolgozni, hogy szombat este a lukácsban áztattuk habtestünket b.-val (és még i. is a nyakamba ugrott váratlanul), hogy szerveződik a februári szicília, hogy valamelyik éjjel szállingózott a hó, amikor sétáltam haza, hogy végre érzek éhséget, hogy vettem úszódresszt, és alig várom, hogy szembesüljek azzal, mennyire nincs vízi állóképességem felavassam.