most az van, hogy konkrétan szorongok attól, hogy merészelek nagyjából fél óráig nem tanulni (és nem azért, mert épp hív valaki épp, érdeklődni vagy segítséget kérni). hogy én mennyire gyűlölöm ezt, a flexibilitásom teljes hiányát (orbitorfrontális kéreg? cinguláris kéreg? nucleus caudatus? szerotonin? dopamin?). tényleg, mint egy kényszeres, most épp tartom vissza magam, csak én nem a sütő kikapcsoltságának ezredszeri ellenőrzésétől, hanem például attól, hogy most azonnal (1) abbahagyjam a lustlákodást (aka blogolást), vagy (2) külső megerősítő után nézzek, hogy valóban nem követek el óriási hibát és bűnt, ha most írok egy bejegyzést.

amit napok óta szeretnék már, mert tudom, hogy az orvosis bejegyzéseimet is tökjó volt később visszaolvasni, segítenek értékelni az életet az unalmasabb napokon, vagy túlélni - teszem azt - egy újabb vizsgafelkészülést.

mert tudom én, hogy volt már ilyen, éreztem már ezt, ó, de hányszor. hogy nem tudok semmit, nem jegyzek meg semmit ("jé, ezt ki írta? én?!? ezt meg ki húzta alá kétszer vastagon? biztos nem én."). aztán meg orvos lettem. és azóta eltelt több, mint öt év, és lett orvos-identitásom, és elég jó pszichiáternek is van merszem tartani magam. még akkor is, ha nem teljesen értem a GWAS-vizsgálatok mechanizmusát, vagy nem tudom megjegyezni ezeket az átkozott agyi konnektomokat, vagy hogy mikor alkotta meg Hathaway és McKinley az MMPI-t (najó, azt pont tudom, hogy 1945, basszus).

miért ilyen nehéz a valóságban maradni ennyi papír és betű között? annyira hiányoznak az emberek (a barátaim, a kollégáim, a betegek). 

de hogy valami pozitívat is írjak: egész nap a fejemen hagyom az éjszakai ránctalanító krémet, szóval hiába fogytam csonttá-bőrré, legalább ráncos nem lettem. és ma fittyet hányok magamra, és elmegyek n.-val az új szamosi zsófia-filmre. és már csomó barátom igent mondott a hálaadásnapi vacsira, szóval, azt hiszem, még nem utálnak.