ha az ajtón való kilépésem pillanatától számoljuk, már több, mint három napja szakorvos vagyok. lassan nem csak kimondom ezeket a szavakat, hanem érzem is. nehéz eldönteni, az előtte érzett feszültség lassú lecsengése miatt nem alszom, vagy mert egyszerűen túltölt a szeretet meg a hála. sokszor hiszem azt, hogy az olyan norvégerdős vagy amalfi tengerpatján a sós vízben hullámzós hatalmasság-élményeket nem lehet überelni, de azt hiszem tévedek. ezt nem lehet überelni. a felesleges-számolni-hány üzenetet előtte-utána, a telefonokat, a legváratlanabb helyekről érkező megerősítéseket, a szerdát és a mát a munkahelyemen, a barátaim és a kollégáim büszkeségét és boldogságát. nagyon szeretem őket és nagyon szeretnek. és most nem az lesz a következő mondatom, hogy nem is értem, miért, hanem lubickolok tovább, és közben abban is lubickolok, hogy megengedem magamnak ezt a lubickolást. 

olyan nehéz volt csak egyetlen papírfecnit (najóó, titokban kettőt) teleírni a háláimmal tegnap este. és itt volt t. is picit a bulin (aka hálaadásnapi nagy zabáláson). és tegnap fogtuk meg először egymás kezét, amikor a kocsijához kísértem.