vannak ezek a florális szecessziós motívumok a hősök terénél a házon, amit minden nap látok a busz ablakából, és nem tudok betelni vele.

és vannak ezek a gondolatok, amik megfogalmazhatatlanok, és mégis meg akarom fogalmazni őket.

hogy 

a reggeli fények az andrássy úton, amikor az égősorokat még nem kapcsolják le, de már halványrózsaszín és kék az ég, és én napok óta tíz perccel hamarabb kelek fel, hogy láthassam őket.

a délutánonként egyre később lemenő nap, ahogy még aznap utoljára.

ránézek a töredezett homlokzatokra, és nincs mit tenni, elszorul a szívem, amiért olyan gyönyörűek, amiért láthatom őket.

a cigarettafüstöt kétségbeesett eltökéltséggel fújó kamaszlány tekintete.

a fiú, ahogy újra és újra beletúr a hajába, és igazgatja, és igazgatja.

hogy

a múltamat látom bennük, ahogy minden tükröződő felületbe újra és újra belenézek, és igazgatom, és igazgatom, de sose leszek az, akit elképzelek önmagamnak.

hogy

a lány blogja, aki most lett 25 éves, és mintha magamat olvasnám, amikor 25 lettem, és sehogyse voltam elégedett, hiába voltam annyi minden, hogy lettem volna elég.

ebből kiindulva mennyire féltem az újabb  - magam szabta - határvonaltól.

szerencsére baromi nagy szakadék van a 25 és a 30 között.

most se tartok ott, ahol képzeltem, hogy tartani kell ilyenkorra, de valahogy az elmúlt öt évben, észrevétlenül mégis megtaláltam önmagamat ebben a rengetegnyi tökéletlenségben.

hogy

valaminek vége van.

valami új kezdődik.