megint meghalt valaki, akit nagyon szerettem, persze kilencvenhat éves volt, semmi tragikus hirtelenséggel. napok óta búcsúzkodom tőle gondolatban, gyűjtöm a cuki meg a vicces emlékeket. nem megyek a temetésre, ezt tegnap döntöttem el végleg. annyira érthetetlen, hogy miért az a gyász és az elengedés helyes (társadalmilag kötelező) formája, azok a szertartások annyira nélkülözik az intimitást, hogy rám inkább ellenkezőleg hatnak.

azon gondolkodom még, hogy bárcsak tudnék aszerint élni, hogy senkit ne bántsak meg, ki tudja, mit hoz a holnap. annyiszor tudom már a mondataim közben, hogy nem szabadna őket kimondani.

azon gondolkodom, hogy mennyire szerencsés vagyok például a tegnapi napért. inspiráló huszonkevésévesek, aztán inspiráló kilencvenöt éves, persze ebben is a végletek. 

azon gondolkodom, hogy ma is elképesztően jó dolgom van, mert brunch és mandala day spa és masszázs.

azon gondolkodom, hogy kicsit félek az elkövetkező hónapoktól hetektől, de biztos nosztalgiával fogok visszagondolni, amikor végre túl leszek mindenen.