csak tíz év múlva ne ez a dal 

legyen.

megint a buszok ablakából, megint a kirakatok.

most éppen csodagyönyörű székek, amiket - jól kitaláltam - a magánrendelőmbe például.

most mindjárt visszatörlök, mert nem nyilvánosan kéne szublimálni.

és nem kéne megint ügyelni, és az insomnia se kéne.

hanem örülni, hogy haladok a feladataimmal, megírtam az első riportot, csoportot tartok az addikton, és már nem szorongok, hanem flowban vagyok az efféle új helyzetektől.

és mégis.

van ez a legmélyebb mély magom, ami miatt a leghatalmasabb magabiztosságom is romba dönthető. 

szeretsz-e.

és már megint elfelejtem. hogy az előbb még elképzeltem magam, ahogy a csodagyönyörű székben ülök valami egyszerű, letisztult blúzban és farmerban, és figyelek, és tükrözök vissza empatikusan, és minden nyugodt és sötétkék és bársonyzöld.

százféle változatban.

néha a mindfulness inkább átok, akarja a halál folyton a jelent érezni.

aztán kikecmergek magamból, jól kitaláltam, na, ha valami, hát stratégia az akad bőven.

de azért

nehogy majd ez legyen.