annyira, de annyira csodálatos volt tegnap az erdő. pedig az eredeti útvonalról kiderült elég hamar (mondjuk úgy 150 méter emelkedő megmászása után), hogy el kell engedni, valószínűleg nem 39 hetes terhesen és a túrahordozóban egy kétévessel a hátunkon kell pont ezt a túrát lenyomni. de még ez az élmény is sokat jelentett nekem, aki szerintem még két-három évvel ezelőtt is folytatta volna dacból, közben egyre jobban aggodalmaskodva azon, hogy a makacssága miatt felelőtlenül bajba sodorja a babáját. talán ez is egy stációja a valódi felnőttségnek, hogy időben felismerem, mikor hátrányos a keményfejűségem.

mindenesetre újraterveztünk (pontosabban, v. tervezett újra a mindenféle túrázós appjai segítségével, mi meg az óriási pocsolyákba dobáltunk addig botokat á.-nal), és végül egy szintén nem könnyű, de abszolválható utat tettünk meg. a visszafelé út utolsó hatszáz méterén mondjuk már inkább totyogtam, semmint ruganyosan sétáltam, na de ami előtte volt, az minden szeméremcsont-fájdalomért és feltört sarokért kárpótolt. azt hiszem, még sosem voltam ennyire gyönyörű és igazi erdőben, egy patak fölött ugráltunk át folyton, fölöttünk mindenhol fák, felröppenő madarak, mesekönyvbe illő idill. 

és most egy időre tényleg búcsút veszek a kirándulásoktól, de hazafelé a kocsiban beszéltük v.-ral, hogy olyan klassz lenne, ha j. egy kicsit jobban viselné az autókázást á.-nál (aki olyan másfél éves koráig eléggé szenvedett, és a hosszabb utakon borítékolható volt a szívettépő zokogás), és akkor azért olyan sokat nem kéne feltétlenül kihagyni. mondjuk a gyermekágy után, késő ősszel meg lehetne nézni a színes börzsönyt. 

(a történeti hűséghez pedig az is hozzátartozik, hogy ennek a 14,5 kilométeres túrázásnak egészen konkrétan az az ára, hogy ma a tervezett zöldségesig sem tudnám elvonszolni magam, és irtó hálás vagyok v.-nak, hogy ő nem terhes ma nagyrészt ő ugrál á.-nal, és nem nekem kell századjára is letörölnöm az etetőszéket.)

 jó dolgaink:

- á. szupernagyokat alszik délután, és így tudok töltődni én is, ami nagyon sokat segít abban, hogy a mostani állapotomban lelkes anyukája tudjak lenni estig,

- elültettük a rózsákat és levendulákat (okéoké: én instruáltam, v. ültetett, á. locsolt),

- virágzik a cukkini,

- paolo nutini-koncert,

- állatkert (á. kedvencei az "ázsalai vadkutyák" lettek, azt hiszem, leginkább azért, mert ők állandóan mozgásban voltak sok szerencsétlennel ellentétben),

- a(z első) hőséghullám vége, aminek köszönhetően annyival jobb a közérzetem, hogy ma például simán felszaladtam a harmadik emeletre a kórházban, amikor mentem ügyeket intézni,

- az utolsó két találkozásunkkor apukám tök normális volt (velem és á.-nal is), aminek köszönhetően á. is felengedett felé újra (ez abban is megnyilvánul, hogy az egyik bogyó és babóca-karakter most épp apukám nevére hallgat),

- majdnem befejeztem minden párhuzamosan futó fotóalbum-projektet,

- ma beszéltem a másik kisgyerekes baránőmmel, akinek szintén két kisfia van (ők mondjuk már kisiskolás és ovis korúak), és csomó félelmemre rácáfolt, egy csomó elképzelésemben-tervemben pedig megerősített,

- megérkezett végre az áprilisban rendelt berber-szőnyeg, amit a gyerekszobába szánok (megnézni mondjuk még nem mertem, azzal megvárom v.-t),

- á. minden szülinapi ajándéka megérkezett/úton van, szóval j. akármikor is szeretné megnézni magának végre ezt a világot, ezzel már dolgom nincs,

- tegnap megépítettem életem eddigi legmenőbb vonatpályáját, amire annyira büszke vagyok, hogy v. tegnap sírva röhögött rajtam, amikor látta, ahogy bepárásodott szemmel követem a kisvonat útját perceken át.

most, hogy mindenki meggyógyult, tegnap megengedtem magamnak azt a luxust, hogy leteperjen az anticipátoros gyász. reggel eleve csomót bújtunk á.-nal - most, hogy kint alszom a nappaliban (itt van klíma, én meg 25 fok feletti hőmérsékletben konkrétan ájulásig izzadok, illetve így v. tudott pihenni lázasan, és fixen én keltem á.-hoz, ha kellett, betegen amúgy is csak én tudom megnyugtatni igazán), a fotelágyban szoktunk ébredés után bunkit építeni. jönnek az állatkák (aka ikeás plüssteve, ami még az enyém volt, polip, krokodil, malac, róka, méhecske - tetszőleges összeállításban), á.-t pedig becsomagolom a házban fellelhető összes párna közé, lehetőleg még a paplanhuzatomat is rácsavarva. és tegnap volt az első nap a héten, hogy nem kellett rohanni sem, és tényleg annyira elképesztően cuki tud lenni ez a kisfiú, aki félig belőlem van, ami még mindig olyan hihetetlen. szóval szép csendben folyattam a könnyeimet, amiért ez a fajta csak-ketten pár hét múlva végleg megszűnik, és ha fogunk is tudni organizálni kettesben töltött időt akár a kezdetektől (ez továbbra is feltett szándékom), akkor sem lesz már olyan, hogy kizárólag ő lesz a szívemben. nem is tudom, kinek lesz nehezebb megtanulni osztozkodni, neki vagy nekem.

számomra n. miatt a tesóság az egyik legklasszabb dolog a világon, amit mindenképp szerettem volna, ha lehetőségemben áll, megadni a fiamnak, és továbbra is békében vagyok a döntésemmel, erről szerintem már itt is írtam korábban. viszont nem bánnám, ha belepillanthatnék a biztonság kedvéért a jövőbe, hogy tudjam, mindenki csak az egészséges és szükséges mértékben fog sérülni abban az időszakban, ami most ránk vár. 

de addig is, carpe diem! holnap leruccanunk még egy utolsót a nyaralóba, pótoljuk az előző hétvégi kirándulást, vasárnap meghallgatom paolo nutinit n.-val, jövő héten pedig még az állatkertet szeretném megmutatni á.-nak, ha enyhül a kánikula. a nyári bakancslistán ezen kívül már csak a budapest eye szerepel, ami nagyon tetszik (legalábbis lentről nézve) á.-nak, szóval azt még nem bánom, ha belefér, de közben éjjelenként már mondogatom j.-nak, hogy tulajdonképpen indulhat bármikor, készen állunk.

nyilván senki nem kér efféle rangsorolást, mégis, ha választanom kéne, hogy mi a legeslegnehezebb (számomra) az anyaságban, akkor azt hiszem, mégsem a sokszor frusztráló állandó rendelkezésre állást vagy készenléti állapotot mondanám, ami miatt pedig mennyit vagyok képes sajnálni magam, hanem azt, amikor bármi baja van á.-nak. ráadásul most az utolsó trimeszteri ősanya-hormonok (na meg a konstans insomnia) méginkább felerősítik az érzéseimet, mert előfordult már azért - vállveregetés -, hogy ennél kevésbé szakadtam el a realitástól. tegnap viszont volt pár etap, amikor hajszálon múlt, hogy elveszítsem a kontrollt a szorongásom felett, amikor a lázcsillapító ellenére is 39 körül volt á. láza egészen az előző hajnaltól, és semmi egyéb tünete nem volt, ami segíthette volna annak megértését, hogy mégis mi a fene van. az egyetlen szerencse - bármilyen rosszul hangzik is - az volt, hogy délelőttre v. is lerobbant, méghozzá ő is eléggé magas lázzal, úgyhogy ez picit segített abban, hogy kordában tartsam az afféle őrült teóriákat, miszerint szamárköhögése vagy kullancs-encephalitise van a gyermeknek (tényleg nocomment, hogy ezek egyáltalán eszembe jutnak). 

nem tudom, van-e annál nagyobb kontrollvesztettség-élmény, amikor látod szenvedni a gyerekedet, aki kizárólag tőled függ, és nem tudsz rajta segíteni. újra és újra bevillan ilyenkor, hogy vajon hogyan állnak helyt azok a szülők, ahol tényleg komoly betegség van, és ennél sokkal nagyobb a tét. hihetetlen erő kellhet ahhoz, hogy ők egyben tudjanak maradni. 

mindenesetre a délutánt nagyjából az ágyban töltöttük, á. aludt hozzám bújva, én pedig azzal ámítottam magam, hogy biztosan még most is működik az, ami babakorban, tudniillik, hogy az anyai koregulációnak köszönhetően testkontakban segíthető a baba megfelelő légzésritmusának vagy testhőmérsékletének a beállítása. mára különben sokkal jobban van, huncutságban legalábbis újra a régi, úgyhogy ha minden jól megy, estig - a szokásos forgatókönyv szerint - legalább egyszer össze fogunk veszni valami dackorszakos mizérián. 

jó dolgok most épp:

- pedikűr (nem merném megmondani, mennyi idő után),

- sikerült organizálni v. egyik nagybátyjának a meglepetés szülinapi buliját nálunk, és még sütni is volt kapacitásom, az ünnepelt pedig nagyon örült (és á. is csak az esemény felétől kéredzkedett be folyton a házba - a többiek kint voltak - ingerszünetet kérni, olyan büszke vagyok egyébként emiatt rá, hogy mintha máris érezné és képviselné az igényeit),

- voltunk strandon tegnap anyukámmal, szóval abbahagyhatom emiatt is a lelkifurdalást (ti. hogy az utolsó trimeszter miatt egy kevésbé aktív nyarat nyújtok á.-nak, mint amit szeretnék),

- előhívattam az utolsó(előtti) adag fotót á. albumába, és j. albumához is az első képeket + kitaláltam egy élhető fotóalbum-koncepciót, hogy amennyire lehetséges, egyenlőség legyen ebben a fiúk között (bár ez talán csak nekem fontos, és őket sosem fogja izgatni, hogy kinek hány éves koráig van "saját" albuma),

- nem á. lépett darázsba, hanem én,

- vacsi l.-val, ahol csomót beszélgettünk a kétgyerekes lét kapcsán érzett félelmeimről (neki két kislánya van, szóval ebben a témában picit ő a mentorom), és a gyászfolyamatról, ami elindult most bennem á.-nal kapcsolatban,

- az utolsó könyvklub (könyv helyett most magunkról beszéltünk csak, de mindig úgy feltöltenek ezek a találkozások),

- bepakoltam a szülésre a táskát + bőröndöt, 

- j. az utolsó nőgyógyászati kontrollon (a magándokim eléggé jófej és laza, szóval többet nem kell hozzá mennem, ami eléggé pénztárcakímélő) 2700 grammosnak mutatta magát, szóval ő sem lesz óriásbébi,

- rendeltem gyönyörűséges rózsatöveket, amiket majd októberben fognak kiszállítani + levendulát, amit a kánikula után tervezek elültetni az előkertben, és nagyon lelkes vagyok,

- á. tegnap magától kérte az egyik tesós könyvet olvasni, és milliószor el kellett neki mondani, hogy "de hát ez túl kicsi!" meg hogy "izgő-mozgó lábaival finoman megrugdosta" (a baba mackó a kismackót), és egy csomószor asszociál valamiről j. babára, ahogy vele nevezzük j.-t, szóval szerintem ő is készül lélekben, amitől én teljes anyuka-olvadásba kerülök.

azóta különben sokat csitult bennem az a bizonyos blogvilággal kapcsolatos (negatív) érzés - lehetséges, hogy ennyire hatásos a detox? az viszont biztos, hogy számomra továbbra is hatalmas segítség egy-egy téma lezárásában, ha összefoglalom írásban a gondolataimat, úgyhogy bár valószínű, hogy ez egy többnapos bejegyzés lesz, nem szeretném elsumákolni magam elől.

amikor elkezdtem blogolni, tizennégy (!?!?!) éve, elsősorban két típusú blog inspirált. az egyik az irodalmibb vonal, ahol sose tudtam, mennyi a való életből vett elem, és mennyi a fikció az illető írásában (volt egy hatalmas szerelmem, a tévesblogcím, az ő bejegyzései teljesen foglyul ejtettek, kicsit olyan volt, mint egy bret easton ellis-regény, legalábbis hangulatában). a másik pedig az választékosan - számomra irodalmi szinten - megírt énblog, általában jó adag öniróniával, humorral. egyetlen blog volt, emlékszem, amit abból a kínos motivációból olvastam, hogy hüledezzek rajta (nem tudom, mások csinálnak-e ilyet, nekem mindenesetre időnként adott egy - nehezen beismerhető, kissé nárcisztikus - borzongató érzést az, hogy azt láttam, valaki még nálam is gázabbul tolja a szekerét. ráadásul az illető egy irtó fennhéjázó, tudálékos rezidens volt, amikor én harmad-negyedéves orvostanhallgató, szóval ez még inkább segített abban, hogy az elveszett, önbizalomhiányos creusa azt érezhesse, kivételesen nem az ő magánélete a legsiralmasabb). függő hajlamom jeleként esetében (is) az segített, hogy egyszercsak bezárta a blogját, így tudtán kívül megszabadított attól a nyomasztó hatástól, amit - az önigazolás mellett - tett rám. 

szóval alapvetően inspiráló és értékes blogokba futottam bele akkor, és mivel egyértelműen nem volt már kapacitásom ún. novellákat írni, műfajt váltottam én is (miközben a word dokumentumban írt naplóm párhuzamosan futott, még évekig, kisebb-nagyobb kihagyásokkal gyakorlatilag á. pár hónapos koráig). a sok év alatt persze számtalanszor előfordult, hogy se írni, se olvasni nem volt kapacitásom, akár hónapokig, és közben az történt, hogy fokozatosan kikoptak ezek a blogok. egy csomó egyszerűen megszűnt, csomó pedig zárttá vált, én pedig sosem voltam úgy benne a blogvilágban, hogy meghívót tudjak kérni (adott esetben egyébként is mondjuk fél év múlva kapcsoltam). 

a kedvenc blogjaim nagy része tehát eltűnt, az olvasási kedvem ellenben időről-időre fellángol(t), ezért mindig keres(t)em az új blogokat - nagyjából így jutottam el ahhoz a repertoárhoz, amit a közelmúltig követtem, és amivel kapcsolatban az elmúlt időszakban felmerült bennem a kérdés, hogy van-e rá szükségem. hoznak-e olyan pluszt ezek a blogok az életembe, mint a korábbiak (amiknek a hozzámadott értékét abszolút össze tudom mérni egy-egy jó regénnyel vagy novellával). és hát, a válaszom - what a surprise - a nem. ugyanis rá kellett döbbennem, hogy ezeknek a blogoknak a többsége - tisztelet a kivételnek, mert azért akad néhány kivétel, akiket most is örömmel olvasok - vagy olyan ember által íródott (legalábbis a témákból, írói stílusból, annak merevségéből, a kommentekre adott reakcióikból következtetve), akivel irl biztosan nem barátkoznánk (szerintem kölcsönösen), vagy pedig egyfajta, szinte nonstop cry for helpet közvetítenek, amit pedig nehéz (és teljességgel felesleges) tartalmaznom, mert se nem barátaim, se nem klienseim, akiknél jogom lenne beleszakérteni a monológjaikba. utóbbiak egyértelműen negatív hatással voltak rám, ugyanis egy ponton az összes írónál azt éreztem, amit egy látszólag együttműködő, de tudattalan ellenállásban levő kliensnél is érzek terapeutaként: bosszúságot. a terápiában (legalábbis a pszichodinamikusban, amit én csinálok) az a csodálatos, hogy ezeket a teljesen természetes viszontáttételi érzéseket tök szépen lehet - a kellő terapeutai önvizsgálat és átdolgozás után - úgy verbalizálni, reflektálni, hogy abból a kliens épülhessen, sőt, sokszor ezek az elakadások adják aztán a legnagyobb lendületet a fejlődésben. a blogszerzőknél azonban ez nem megvalósítható, ráadásul, ha az illető az egész blogját egy elnyújtott, de cél nélküli cry for helpnek és együttérzés-begyűjtő tégelynek használja, akkor nincs is rá se szüksége, se nyitottsága. ami teljes mértékben valid és elfogadható, hiszen a privát játszóterén oda futkározik, ahova csak akar, viszont én (a kommentek alapján másokkal egyetemben) nem tudok ezzel mit kezdeni hosszabb távon. és ahogy a nyomasztó vagy rosszul megírt regényeket sem olvasom most már kötelezően végig, úgy ezeket a blogokat is "letehetem" - ez történt pár hete. az utolsó lökést különben egy - úgy látom, hogy egyébként eléggé népszerű - blog szerzőjének a kommentekre adott, meglehetősen sértett és kissé szűklátókörű reakciói adták, amikre aztán érkeztek a további, időnként meghökkentő hozzászólások. és akkor azt éreztem, hogy ilyen benyomásokra nagyon nincs szükségem, hát hiszen akkor minek védem magam például a játszótereken egy-két interakciót követően azoktól, akik szintén ezt a "feltétlenül véleményt nyilvánítok és majd én megmondom a frankót"-irányzatot képviselik, ha aztán online az arcomba engedem ugyanezt a stílust.

nem mondom, persze, hogy ezek a blogok voltak lelki békém megrontói, de ténylegesen javult az életminőségem azáltal, hogy meghoztam a detox-döntést. bónuszként pedig pont azóta futottam bele egy nagyon szuper blogba (aminek a gazdájával viszont tuti, hogy szívesen barátkoznék, ahogy a régi kedvenceimet is mindig elképzeltem, mint a regényhősöket, hogy milyenek is lehetnek a valóságban).

elhatároztam - pontosabban, van egy nagyon erős vágy és szándék bennem -, hogy szeretném legalább heti egyszer megörökíteni az élet(ünk) jó dolgait. nem hálanaplót akarok írni, csak visszacsempészni a mindennapjaimba azt a pozitív fókuszt, amire á. születése előtt eléggé tudatosan figyeltem, azóta viszont teljes mértékben elmosta a kisgyerekes lét.

szóval íme az előző hét jóságai:

- csákberényi nyaralás, a csodás szállásunk a szőlőhegyen,

- hogy volt kapacitásom egész rendesen túrázni kettőt is (egyszer a gánti bauxitbányába mentünk, hát, az önmagában megéri a hálát, annyira különleges élmény volt, és á. is nagyon élvezte a "nagy barna dombokat", egyszer pedig csákberény és csókakő között tettünk egy kellemes szőlőhegyi sétát, oda-vissza 12 kilométer volt, mondjuk másnap én már nem annyira bírtam mozogni),

- hogy á. ennyire szeret kirándulni, állandóan várja, követeli és aztán meséli az élményeit,

- a kétszer egy deci móri fehérbor (az első alkoholizálásom a terhességem alatt),

- az új komód a gyerekszobában, amit v. rögtön összeszerelt, és úgy tűnik, telitalálat vásárlás volt a részemről hozzá a sok járműves fogantyú is,

- koszorúkészítő workshop n.-val (ami a neki szóló szülinapi ajándékom volt, és ráadásul teljesen személyre szabottan, csak kettőnknek tartotta a bolt tulajdonosa, aki mellesleg keramikus, szóval lehetséges, hogy majd kerámiázni is megyünk hozzá),

- látni, hogy n. és á. mennyire imádják egymást (állandóan vele akar csinálni mindent, ha itt van, mindig kérdezi, hogy mikor jön, és néha a mesék szereplőit átnevezi n.-nak),

- a tegnapi hajókázás nagymaros és zebegény között, ami bakancslistás volt nekem erre a nyárra, még j. érkezése előtt (tekintve, hogy a fiam mennyire közlekedés-őrült),

- karóra (ezer éve akartam órát, hogy ne a telefonomat kelljen elővennem, ha nézni akarom az időt mondjuk a játszótéren, és így csökkenthessem a kényszeres nyomkodások lehetőségét, és végre találtam egyet, ami csak közepesen volt aranyáron + játszótér-kompatibilis + el tudom képzelni a csuklómon).