a héten még szerintem keresek egy bejegyzésnyi képet az utunkról, de addig is elmesélem, hogy mennyire hihetetlenül szeretek padelezni. amióta két órára járunk egyhuzamban, tökre érzem a fejlődést, és ez olyanféle sikerélmény az életemben, amiben meglehetősen ritkán van részem, amióta nem dolgozom (erre jó különben az újonnan felfedezett kirakósozás is), amitől csak még értékesebb lesz az egész. 

közben túl vagyok, azt hiszem, az utazás okozta traumákon, úgyhogy júliusban megyünk n.-val és a gyerekekkel a balatonra (minden elvemet feladva meg is rendeltem bartos erika brúnó a balatonon-sorozatának ide vágó részét ma, mivel a másik kötet, amit sikerült kivennünk a könyvtárból nagyon bejön á.-nak), augusztusban pedig horvátországba. utóbbira anyukám is jön - kíváncsi vagyok, milyen lesz, de abban biztos vagyok, hogy összességében, ha fárasztóak is lesznek, ezek az utak mindenképp gyógyítani fognak a skandináv trip kapcsolati sérülései után. tudom, hogy fiúgyerekek anyukájaként ijesztően hangzik, de sokszor azt érzem, egy (barát)női kommunában gördülékenyebben és elégedettebben nevelném fel a gyerekeimet. tisztában vagyok vele, hogy vannak kivételek, de ha a szűk körömben nézek körbe, senki olyat nem látok, akire azt mondanám, hogy bárcsak. annyira remélem, hogy sikerül olyan fiúkat nevelnem, akik mernek és hisznek magukban, ugyanakkor van bennük kellő alázat ahhoz, hogy tudják, van mit dolgozniuk önmagukon is.