vasárnapra leginkább stagnált az állapotom, amire szerencsére tudtam inkább optimistán tekinteni (= mindennek örültem, ami nem romlás volt), és onnantól kezdve, hogy elfogadtam, hogy ebből a kirándulásból most kimaradok, igaziból szinte még jól is éreztem magam a láz ellenére. folytattam a száz év magányt, forró csokit ittam és hallgattam, ahogy a kandallóban pattog a tűz, amíg a csapat egészséges fele megmászta a regéci várat.

valószínűleg a pihenés maga segített a legtöbbet, mindenesetre estére javult a közérzetem, n.-val még egész sokáig beszélgettünk éjjel (amíg az egyik telihold-imádó vérfarkas gyerekem fel nem ébredt), ma pedig megjártuk hernádszentandrást is. á. kedvenc faluneve hernádbűd lett - mondjuk nem csodálom. azóta az itthoni autók is ott robognak át szerinte. 

délután voltam az év utolsó manuálterápiáján, remélem, a heti rendszeresség nélkül is folytatódik a javuló tendencia, mert egész klassz az élet krónikus fájdalom nélkül. a legnagyobb évjavítás azonban mégiscsak az, hogy a ma esti altatás már majdnem olyan volt, mint amilyennek azt a gyerekek születése előtt képzeltem: meseolvasás, aztán összebújás a sötétben, a nap eseményeinek megvitatása, még egy kis összebújás, aztán már csak simi, és távozás a még éber á. szobájából. nem ígérem, hogy mintaanya leszek, ha ez a trend beáll, de az egészen biztos, hogy több lesz a szabad érzelmi- és mentális kapacitásom.