tegnap már szerettem volna blogolni, de kicsit azt éreztem, hogy telítődtem a karácsonyi posztokkal (mert a hajnali ébresztések után azért olvastam, amikor nem tudtam már visszaaludni), és inkább megélni szeretném ezt az időszakot, semmit dokumentálni. most viszont á.-t elvitte a kedvenc nagynénje, j. alszik, én pedig kicsit még úgyis pörgök, miután nemrég értem csak haza (b. barátnőmmel és a férjével vacsiztunk, akik pár napot most itthon voltak bécsből).

a szenteste szuper volt, és tegnap apukáméknál is minden várakozást felülmúlóan kedves volt a hangulat. a kettő között pedig "kötelező programként" mi csak egy nyugis mézeskalács-sütést ütemeztünk be anyukámnál, így az egész ünnep nagyon kisgyerek-kompatibilis és együtt-levős volt. azt érzem, egyébként is mostanság érettünk meg családdá a szó nagybetűs értelmében, amiben egyértelműen segített az adventi időszak, a direkt lassúra hagyott hétvégi reggelek. 

a fánkat meg egyszerűen imádom, annyira duci, hogy bele se fér egyetlen fotóba (ld. fent). a magam részéről mindig is nagyon szerettem a karácsony előtti készülődést, lakásdíszítést, a gyertyákat és a zenéket, és bevallom, két ennyire kicsit gyerek mellett egyelőre továbbra is elsősorban a magam kedvéért csinálom mindezt. igaz, á.-nak szerintem (elfogultanyuka-fej) nagyon fejlett szépérzéke van, és minden apró változást, dekorelemet észrevesz, tök esztétikusan kombinál önállóan színeket, és kifejezetten tetszett neki az adventi gyertyagyújtás rítusa idén. 

és hát az, hogy életemben először én voltam a jézuska, ad az egésznek egyfajta szívmelengető jelentőséget. á. a szenteste óta mesélteti velem, hogy miért nem volt a jézuskának gyufája (ugyanis nem volt időm a csillagszórókra, mert épp volt valami sírás az érkezésénél, és kiszaladtam eléjük, így anyukám már á. jelenlétében gyújtotta meg őket - szóval gyorsan kitaláltam valami sztorit erre), mennyire cukik már a gyerekek.