amilyen nehezen viselhetőek voltak az idei kánikulák, lehetséges, hogy kibújok a bőrömből így 37 év után, és nekem is az ősz (eleje) lesz a kedvenc évszakom. valahogy mindent élhetőbbnek érzek most, a délelőtti rutint, a játszóterezést, az éjszakai alvást (haha). szeretem, hogy mindannyian szeretjük az erdőt, és á. magától, spontán kér kirándulós programot. megáll velem megnézni a környék színesedő fáit, és lelkesen gyűjti a lehullott terméseket. tetszik ez a része az életünknek nagyon.

az elmúlt héten valahogy jobban vettem az akadályokat, több türelemmel, megadással. sokszor szerintem dacoskodom én is, ami rátesz egy lapáttal egyes helyzetekre. nagyon tudok haragudni, amiért annak a szendvicsgenerációnak vagyok a tagja, akinek az érzéseire még eszükbe se jutott ráhangolódni a szülőknek, viszont aki már semmilyen körülmények között nem tud eltekinteni a saját gyerekével való empatizálástól (legalábbis tartósan biztosan nem). azt hiszem, ez a harag a fő bajom, ezt kapja meg á., és hát, nem akarom, hogy megkapja. úgyhogy tegnap regisztráltam az egyik, általam követett insta-oldal 21 napos kihívására, ami a kiabálás megszüntetésére-redukálására irányul. mert tényleg az van, hogy ide nem elég az önismeret és önreflexió, és ezt inkább most szeretném nyíltan belátni, semmint mondjuk j. két éves korában. plusz ez talán arra is megtanít, hogy hasznosabban töltsem el a szoptatással töltött hajnali holtidőt. na nem mintha a vinted feltúrása a legmenőbb téli overálért nem lenne hasznos.

persze egyébként á. éjjelre belázasodott, és a fél hajnalt mellette töltöttem, amíg nem hatott végre a gyógyszer, aztán mentem szoptatni a kicsit. nem is értem, honnan vagyok ma ilyen optimista hangulatban. illetve, dehogynem, értem: v. ma itthon maradt munka helyett, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül a nehézségekkel, most pedig átjött a tesóm, hogy amíg v. megünnepli a barátaival a szülinapját, addig legyen segítségem az esti rutinban. és ezek azok a gesztusok, amikből igazán töltekezni tudok.