ha az utóbbi időszakra (aka 2019) gondolok, az első szó, ami eszembe jut, a hajszoltság. hogy hajszolt vagyok. a második, ami eszembe jut, hogy ezt nem szeretném megörökíteni, mintha ezzel legalább utólag ki lehetne törölni az életemből. 

az van, hogy az események nagy részét, külön-külön nagyon élvezem. egyik munkámról, vállalásomról se mondanék le szívesen, a kedvencem az alapítvány meg az egyre bővülő terápiás köröm. elképesztően izgalmasnak találom, közösen feltérképezni egy másik embert, fokozatosan jutni egyre beljebb. irtó büszke tudok lenni az aha-élményeikre, és irtó hálás, amiért mellettük lehetek ezen az úton.

viszont az is van, hogy muszáj lenne megtanulnom nemet mondani. de olyan igazi, határozott nemet, különben valóban csak a hajszoltság érzése fog megmaradni ebből az időszakból. a másik meg, hogy sokkal-sokkal jobban kell hallgatnom a megérzéseimre - például abban, hogy mikor szeretnék nemet mondani. (ugyanis mit áltatom magam, egészen konkrét bizonyossággal szoktam érezni, hogy kit-mit szeretnék, és kit-mit nem. és ha szembe megyek ezzel, az általában éppen olyan balul sül el, mint ahogy azt az érzéseim súgták.)

különben meg pénteken reggel már santanderben leszünk. és minden imádatom ellenére rettenetesen várom a pillanatot, amikor egy hétre rázárhatom a fiókot a kórházi kulcscsomómra.