helló, inszomnia. óraszámolgatás helyett inkább azon jár az eszem, mikor lett vége a hétvégének. hiszen épp csak most volt két nappal ezelőtt, hiszen épp csak most ötöltem ki azt a frappáns mondatot, hogy onnan tudtam, hogy itt az ideje a pénteknek, hogy a kórrajz lapjai helyett a hüvelykujjamba nyomtam a tűzőgépet. nem is volt időm leírni. (és nem is annyira frappáns.)

néha vannak az ilyen napok, amikor ledönt a láz a lábamról, amikor a bódultság egyszerre ijesztő és mámorító. nem is biztos, hogy olyan rossz gyengének lenni. engedelmessé válok, és talán könnyebben szerethetővé is. (számomra biztosan.) megszűnik az állandó akarásom, simulékony leszek, és néha ez is olyan jó. odasimulni. nem folyton azt akarni, hogy a mások simuljanak.

ez most nem az, amikor túlcsordul a szerelem, ez valami sokkal biztonságosabb.

félálomban lebegek. nem is biztos, hogy akarok aludni. régi dalokat hallgatok, az életem régi dalait. nem érdekel a holnap, ami persze már a ma. 

biztos vagyok benne, hogy bárhogyan lehet. 

hogyan feledkezhettem meg rólatok.