szóval tényleg eléggé random, hogy mikor és milyen ötletek jutnak eszembe. az pedig pláne random, hogy ezek közül melyikkel kapcsolatban érzem azt, hogy könnyen megvalósítható - úgy értem, két kisgyerek mellett is relatív azonnal, még mielőtt kiesik a nemalvástól és hormonoktól lyukas memóriámból.

tegnap ilyen volt az, hogy kiürítsem azt a kosarat, amit majd adventi könyvkosárnak szánok, jelenleg viszont j. babakönyveit tároltam benne jobb híján (értsd: á. elől kicsit elzárva, hogy ne csapjon le rájuk minden adandó alkalommal). na, és ennek megvalósításához az kellett, hogy lerámoljam a szakmai könyveim még egy részét arról az egy szem polcról, ahová száműztem őket. úgyhogy most egymás mellett  van gabbard meg a méltán népszerű kissárkány és baba-montessori sorozat. ráadásnak pedig a kiürített polcon megtaláltam az ikeás pingvin-hangszóró töltőjét, amit égen-földön kerestünk, és már azt terveztük, hogy pótalkatrészért kuncsorgunk a vevőszolgálaton. (már ha eljutunk valaha az ikeába, ami tudom, sokaknak rémálom, én viszont végzetesen függő vagyok, és mini.nyaralásként álmodozom róla.)

amúgy sem tudom, mikor lesz kapacitásom újra szakmát olvasni. a tesz-vesz város annyival izgalmasabb!

szembejött instán egy poszt pont arról, hogy mennyire hasznos a naplózás, és ilyenkor mindig leesik, hogy amúgy van nekem egy csomó klassz eszközöm arra, hogy lecsillapítsam a nehéz érzéseimet (futás, festés, írás), csak momentán ezek nem elérhetőek. 

amúgy nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. kilenc éves voltam, éppen túl anna frank naplójának a kiolvasásán, amikor kaptam egy nagyon kis alakú, lakattal lezárható füzetet szülinapomra. rögtön tudtam, hogy ebből napló lesz, és anna frank mintájára az első dolgom volt elnevezni. évekig rebekának címeztem a hipertartalmas bejegyzéseimet (“kedves rebeka! ma voltam az iskolában, és kaptam két ötöst. na megyek játszani!”), aztán gimi alatt változott a női nevek terén az ízlésem, és rebekát lecseréltem adélra. tizenhárom évesen, amikor a házba költöztünk, még biztosan neki írtam, aztán egy ponton felnőttem csökkent a modorosságom, az egyetemi évektől pedig a füzetekről word dokumentumra váltottam. olyan mennyiséget írtam 2007-től kezdve, hogy hetek kellenének végigolvasni, de nagyon sok érzelmi viharon segített át ez a grafománia. 

nem tudom, jobb anyuka tudnék-e lenni, ha lenne napi fél órám naplózni. nem tudom, nem lehetne-e megtalálni ezt a fél órát minden nap. (most azt érzem, nem, vagy csak olyan áron, hogy akkor nem lesz itthon kaja meg nem megyek el manuálterápiára meg nem lesz családi fotóalbum meg megszűnik az összes maradék szociális kapcsolatom. de talán a következő projektem az kéne, hogy legyen, hogy kidolgozok magamnak egy effektívebb heti rutint, randomkodás helyett külön dedikált idővel az online bevásárlásra, az online kreatív ötletelésre stb.. így leírva nem is tűnik annyira mission impossible-nak.

feltaláltam a spanyolviaszt a toddler-dacoskodás ellen: kérj segítséget! úgyhogy ma nálunk á. hozta be és pakolta ki a kiflis bevásárlást, tette át a ruhákat a szárítógépbe, de még levetkőzni is segített nekem a délelőtti játszóterezés után. és annyira élvezte ezeket a látványosan felnőtt tevékenységeket, hogy percekig elfelejtett nemet mondani. 

beszéltem ma pár emberrel, és mindenki megnyugtatott, hogy ez a mostani covid ilyen elhúzódó, hetekig is eltartanak a tünetek. szóval lehet, hogy mégsem olyan ramaty az immunrendszerem, mint amin állandóan agonizálok. 

de azért nyaff és fránya köhögés, ahogy azt á.-nal mondani szoktuk.

éééés, dobpergés, eljutottam fodrászhoz! (mondjuk ez félóra hajkigubancolást követően egy szimpla hajvég-vágást jelent a közeli biohair szalonban, de úgy örülök neki, mint más egy egynapos spa-élménynek.)

délután végre értelmezhető hosszúságút sikerült aludnom, először, amióta beteg vagyok (eddig vagy nem tudtam a magam vagy á. betegsége miatt aludni akkor sem, vagy húsz perc után ébresztett egy köhögőroham). ez már tényleg a fény az alagút végén!

holnap anyukám elviszi délután á.-t egy kicsit, mindkettőnknek jót fog tenni, a héten eléggé egymás agyára mentünk szerintem így, hogy elmaradt a szokásos külön töltött idő. tudom én, hogy idegrendszeri érés meg hogy ilyenkor elsősorban neki nem jó, de nagyon durván triggerel ez a semmisejó-állapot, amiben mostanában van - teljesen bekapcsol tőle a nem vagyok elég jó-sémám. ha csak napi néhányszor zajlik ilyen típusú interakció, azt tudom a helyén kezelni, de amikor nonstop ez van, akkor egész egyszerűen menekülhetnékem támad. és ennek a fajta kölcsönös triggereltségnek csakis a külön töltött, mindkettőnk számára minőségi idő az ellenszere, úgy érzem. ha nem velem vagy az apjával van, ő is könnyebben átkapcsol a dacolásból, én pedig tudok kicsit töltődni, hogy legyen miből adnom aztán újra. 

ráadásul anyukám azt ígérte, hogy keres nekem otthon felnőtt puzzle-t, ugyanis ahogy beszéltünk á. kirakós-mániájáról, rájöttem, hogy akár párhuzamosan is nyomhatnánk vagy együtt, ahogy egyre ügyesebb lesz. szülinapomra kaptam ugye v.-tól meg tőle egy minket ábrázoló, 128 darabos puzzle-t, amit úgyis minden nap kirakat velem, és hát én is nagyon élvezem, teljesen bele tudok feledkezni. titokban azt remélem, hogy anyukámnál van az az óriási világpuzzle, amit gyerekként egymilliószor kiraktam, annyira izgalmasnak találtam a különböző népeket ábrázoló képeit. de igaziból bármi megfelel, remélem, segít egy kicsit mindfulnessebbnek lennem. (a dolog egyetlen szépséghibája, hogy nincs nagyon olyan hely a házban, ahol tartósan ott hagyhatnék egy félkész puzzle-t, szóval csak maximum 200 darabosok jönnek szóba. de legalább máris van egy wannabe-hobbim a nyugdíjas éveimre.)

ma már tettem rúzst, mielőtt á.-nal elindultunk a zöldséges-patika körre. szóval javulok (remélem, a bennem tábort verő vírusok is így gondolják). á. egyértelműen jobban van, bár a köhögés őt is nagyon zavarja éjszaka, így aludni továbbra sem sokat tudunk. de az energiaszintje, kedve kezd a régi lenni, ma például már messziről lelkesen kiabálta az egyik bolt kirakatát látva, hogy "az ott szalámi!", én meg vigyorogva magyaráztam a szintén vigyorgó járókelőknek, hogy szereti a gyermek a szalámit, na. 

annyira szerettem volna a hétvégén már menni valahova, de szerintem ezt még bőven el kell engednem. helyette megpróbálok időt szakítani egy kis terápiás rendrakásra itt-ott a házban. (sose gondoltam volna, hogy a gyerekek előtti életemből ez például hiányozni fog: hogy bármikor szelektálhassak-szortírozhassak egy jót, amikor a lelkemnek szüksége van rá.)

 

hát, nem ez életünk hete. viszont a gyerekes lét furcsamód megszerettette velem ezt a szutykos novembert is. annyira cuki á. az új overálljában, és annyira izgi számára a világ sötétben, hogy valahogy eszembe sem jut azon agonizálni, hogy jaj, de rövidek a napok, jaj, de szürke az ég. 

azt pedig még nem is örökítettem meg az utókornak nagymama-önmagamnak, hogy mennyire szeret az én nagy-kisfiam kirakósozni. de úgy képzeljétek, hogy ilyen három éveseknek való puzzle-kat rak ki emlékezetből, most már saját, kreatív sorrendeket kitalálva. elképesztő vizuális memóriája van (szóval talán mégis örökölt valamit tőlem is?), és élvezi tiszta szívéből, látszik rajta. a teknős-figurából ún. “fura állatokat” is ki szokott rakni, ezek teljesen a saját fantáziájának a szüleményei, és általában tényleg hasonlítanak valamiféle élőlényre. annyira büszke vagyok rá, mégha sokszor azt is érzem, hogy a zseniségének túlfejlettségének picit túl nagy ára van (és inkább ne érdekelnék a betűk, csak aludna nélkülem, rendesen).