könyvklubos tali lett, a friendsmas viszont sztornó volt ma, mivel milonkáék kisfiához hasonlóan á. is durván belázasodott hajnalban, azzal keltett v., aki az első frontvonalban van most egy ideje, hogy 39 fok felett van a láza a semmiből. a kúp nem is volt elég, beültem vele egy kád langyos vízbe hűtőfürdőzni, és csak remélni tudom, hogy nem fáztam meg, mialatt a pipp és polli összeset adtam elő szegény nyöszörgő gyermekemnek. utána teljesen rámfonódva aludt el, és még ma is szinte egész nap ölben szeretett volna lenni, sosem volt még ilyen elesett, hú, de utálatos ezt átélni, és nem tudni megszüntetni azonnal. az egyetlen mázli, hogy szorongani nem szorongok ilyenkor, mert annyira bízom a kisgyerekek szupererejében, és tudom azt, hogy egyik pillanatról a másikra nemcsak drasztikus romlás, hanem drasztikus javulás is be tud következni. amúgy elképzelni nem tudom, mi ez, mert mi v.-ral jól vagyunk, két vendégség volt az elmúlt másfél hétben (egyszer mi mentünk, egyszer hozzánk jöttek), csupa egészséges résztvevővel, és egyébként direkt zéró közösség az ünnepek előtt. erre az ún. három napos lázra gyanakszom, a tünetek stimmelnek, és annak hosszú a lappangási ideje is. meglátjuk, mindenesetre v. kívánsága, a fehér karácsony már úgyis teljesülni látszik, szóval akkor teljesüljön az enyém is: láztalan karácsonyt mindenkinek!

de hogy ne csak uncsi anyukablog legyek: a könyvklubos tali viszont nemcsak, hogy lett, hanem úgy tűnik, talán újra sikerül életet lehelni magunkba, úgy értem, az eredeti céllal. szóval fogunk megint közösen olvasni, ráadásul egy olyan könyvet, aminek a szerzője egy ismerősön keresztül tőlem kért szakmai tanácsot, hogy a sztorija pszi-szemmel megállja-e a helyét. nagyon lelkes vagyok, hiányzott a közös olvasás és eszmecsere, és úgy látom, a többieknek is.

ja, és vettem egy doboz milka szaloncukrot, titkos bűnöm, hogy ezt még mindig szeretem, pedig annyira elromlott a milka is.

ennyit a rendszeres írásról. ami egyébként tényleg tarthatónak tűnt, egészen addig, amíg ezredjére betegek nem lettünk - annyi változatossággal, hogy most mindhárman egyszerre, és mi felnőttek jól be is lázasodtunk. nyilván nem tudtam dolgozni sem, utána-közben pedig úgy beállt a derekam, hogy minden mozdulat extrémsportnak minősült jó másfél hétig. a szerdai manuálterápia sokat segített, nem mondom, hogy tudok szabadon mozogni, de már nem fél órába telt eljutni tegnap a tíz perc sétára lévő kozmetikushoz, és talán részt fogok tudni venni az ünnepi kéeszülődésben is vasárnap.

közben azért eljutottunk ezerév után moziba is v.-ral, a vendég a francia kastélyban című filmet néztük meg, ami pont olyan volt, amire a lelkemnek szüksége volt: szívmelengető, nagyobb drámák nélkül. évvégi fogadalmam, hogy jövőre kell találnunk időt és lehetőséget a rendszeres mozizásra, mert nagyon hiányzik.

az adventi időszakból a lerobbanásunk óta alig hoztam ki valamit, a nagy tervekhez képest nagyjából nullát. annak viszont nagyon örülök, hogy nem kezdtem el ezen stresszelni vagy szomorkodni, inkább örülök annak, hogy a házat azért feldíszítettük apránként, sütöttünk többször is á.-nal, szereti az újonnan kapott téli tematikájú könyveit, és nagyon cuki dundi fát sikerült találnunk idén is. nálunk a családban évek óta az a megállapodás, hogy nem ajándékozunk (persze, falinaptárat á. fotóival közkívánatra mindenki kap azért, és a nagyszülők nyilván őt is elárasztják tárgyakkal), a kajából sosem csináltam ügyet (kacsamellet fogunk sütni tesómmal, anyukám meg hozza a köretet), és nincs kötelező programterv sem, amihez tartani kell magunkat (a szenteste nálunk lesz, a többit pedig kedvünk- és állapotunk szerint meglátjuk), szóval tényleg chill az egész. a legjobban a fadíszítést várom, annyi gusztustalangiccses csodaszép díszt szereztem az elmúlt hónapokban, hogy teljes lesz a kakofónia végre. 

ma még összejövünk a könyvklubos lányokkal, holnap pedig l. barátnőméknél lesz kisgyerekes friendsmas. all i want for christmas is my life.

nem mondom, hogy életem hete volt ez, olyan nyomott voltam szinte végig, egy éjjel sem sikerült nyugisan-hosszan aludnom (és ezt most nem foghatom á.-ra). azt hiszem, ez a fő baj, ez a hülye alvás, tényleg gyerekkoromtól küzdök vele, és nincs az az autogén tréning vagy meditatív zene, ami segítene rajtam valóban.

viszont! annyira szeretem a feldíszített házunkat, eddig is otthonos volt - szerintem - de a fényekkel és gyertyákkal és cuki házikós mécsestartókkal egyszerűen tö-ké-le-tes. már csak a bekuckózásra kéne lehetőséget teremteni, de lehetséges, hogy ez nem idén valósul meg az örökmozgó-örökdumáló 16 hónapos mellett. tegnap építettünk különben hóembert a teraszon, oké, ez nagyjából úgy nézett ki, hogy én görgettem a havat, á. nyígott, hogy hideg van és vegyem fel (úgyhogy végül beültettem a babakocsiba, és ott röhögött végig rajtam, ahogy bénáztam, de tényleg kinevetett!), majd a végén a kavicsgombok kiválasztásában és behelyezésében azért nagy kegyesen segédkezett. utána főleg bentről szemléltük az új havert, á. néha odarohant a teraszajtóhoz, és elkiáltotta magát, hogy "látti! látti! hóember!" (= látszik a hóember). a mikulás is elvitte a neki sütött kekszet, és hozott helyette marion billet-könyveket (köszi, Mici még egyszer a tippet!) meg az ikeás vonatpályához menő új vagonokat. mára még nem találtam ki az adevnti programot, de lehet, hogy majd főzünk teát együtt, és megteáztatjuk a plüssöket. ez végülis már majdnem kuckózás lenne.

holnap pedig, el sem hiszem, de megyünk n.-val adventi koszorú-készítő workshopra az arbonikás lányokhoz, nem is tudom, hány éve ábrándozom már erről, annyira tetszik az összes termékük. ha még egy virágkötő workshopra eljutok jövőre, akkor gyakorlatilag az összes workshop-álmom valóra válik.

el sem hiszem, de két nap alatt sikerült feldíszíteni a házat kívül-belül, összeraktam az adventi lépegetőt, és a naptárból is készen van annyi, amennyivel tegnap el lehetett kezdeni a visszaszámlálást (állatfigurás borítékokat lógatunk le zsinórokról, amiket mi rajzolunk-ragasztunk - tizenkettő már megvan, a másik felét meg majd jövő hétvégén megalkotjuk. az a koncepció, hogy minden nap együtt rakjuk fel az adott borítékot á.-nal, szóval majd eldicsekszem vele, ha felkerült az összes, szerintem irtó cukker lett). tegnap csillagszóroztunk is, mivel egy fia gyertyám nincs otthon, szóval ez volt az alternatív adventi gyertyagyújtás, talán ma bejutok a pauzába, hogy vegyek utánpótlást, teljesen kiment a fejemből, hogy tavaly elégettük az összes tartalékot. 

és végre apukámék padlására is feljutottam hosszabb időre, az a hely egy komplett memory lane, egyszer jó lenne ott tölteni egy napot majd tavasszal, kicsit selejtezni a kacatok között, a valóban fontosakat pedig rendszerezettebben eldobozolni. mindenesetre megtaláltam az összes furulyámat és a diavetítőt is - ezek voltak a küldetés célpontjai, ráadásnak pedig az üveggolyó-készletemet. utóbbira margaret atwood macskaszem című regényének az elolvasása óta áhítoztam, annyira szépek, és olyan meditatív őket morzsolgatni. 

ma délután snickerdoodles-t fogunk sütni a mikulásnak, nekem tökre tetszik ez a hagyomány, hogy kikészítünk neki valami elemózsiát, ha már ilyen hosszú utat tesz meg a zsákjával, hogy mindenkihez eljusson. á. úgyis imád a konyhában ügyködni, a nagyival a múltkor sütöttek bundás kenyeret nekem, azóta az a mániája, szóval szerintem csinálunk ma azt is, hadd örüljön, én meg tényleg végtelen mennyiséget tudok belőle enni.

úgy megszoktam, hogy amikor á. engem már felébresztett véglegesen, de őt még vissza lehet altatni (mondjuk ma félálomban azt ismételgette, hogy "tapi, tapi", miközben simogatta a melleimet, mert valamelyik nap mondtam neki, hogy ne tapizzon, nagyon nehéz volt nem felröhögni), akkor blogolok, hogy most automatikusan nyitotam meg az új bejegyzést. hiányozni fog mások napi-kétnapi bejegyzése is, én nem olvasok olyan sok embert, hogy ne tudtam volna minden nap elolvasni őket. sokkal interaktívabb is lett, érzésem szerint, a blog-élet (és most nem csak az ide érkező kommentekről beszélek, amiket kösziii), több az egymásra való reflektálás, és ezt is izgi volt outsiderként követni.

ami viszont siralmas, hogy elmentem tegnap a westendbe átvenni egy csomagot (najó, egy massimodutti nadrágot meg felsőt), és gondoltam, hogy nézek valami ruhát a közelgő mindenféle karácsonyi bulikra, nehogymár valami olyanban kelljen mennem, amit mindenki ismer (amióta szültem, konkrét ruhát vagy szoknyát tényleg nem vettem, ami tőlem teljesen szokatlan), first world problem a köbön. és oké, csak a zarába mentem be, de hát az a felhozatal valami siralmas volt. kínomban felpróbáltam azért néhány ruhát, az egyik még egész oké is volt, de aztán észhez tértem, hogy komolyan kiadok-e majdnem húszezret csak azért, hogy valami újban parádézhassak, ami nem is tetszik igazán. micsoda felnőtt gondolkodás, i know.

döbbenet, hogy még mindig mennyire el tudnak vinni a külsőségek, és hogy komolyan agonizáltam ezen, hogy akkor most egy régi rongyomban kell megjelennem. és ami még nagyobb döbbenet, hogy ez mennyire egy reflex nálam, és amikor sikerült jobban beleengednem magam, akkor rájöttem, hogy igaziból semmilyen negatív érzéssel nem járna egy sima nadrágban és szép felsőben megjelennem, mert pontosan tudom, hogy senki nem ezt látja belőlem, ezt csak én látom magamból felnagyítva. 

viszont ami tényleg egy újabb felnőtt mérföldkő volt a héten az életemben (vicces ezeket ilyen nagy számként megélni anyukaként), hogy elvittem a kocsit téligumi-cserére. én, egyedül, egy szervízbe. szerintem lesírt rólam, hogy milyen büszke vagyok magamra, szóval már kezdem érteni a srác kedves-elnéző mosolyát. 

néha gondolkodom, hogy vajon miért gondolom magam kreatívnak, amikor egy csomószor totál ötlettelen vagyok. például itt van a nyakunkon ez az advent-dolog, és van is tervem, hogy milyen naptára lesz á.-nak, de igaziból az a pinterest ötlete, és nem az enyém, és ki lehetne találni hozzá játékos feladatokat-tevékenységeket is, de helyette itt blogolok ülök lustálkodva, kényelmesen kiürült fejjel, és a nemrég befejezett regény (az elieen voltam-ra esett a választásom az új szerzemények közül) körül kalandoznak a gondolataim (de azt sem ilyen kreatív továbbgondolósan kell elképzelni, csak a karakterek fantáziaképét engedem ide-oda sodródni bennem). persze, egy-egy már kitalált ötlettel imádok pepecselni, és minden évben én írom a thanksgiving menükártyákat, minden évben kicsit újféle dizájnnal, de hát ez még eléggé messze van a valódi kreativitástól. miközben úgy szeretnék olyan anyuka lenni, aki mindenféle emlékezetes és cuki dolgokat talál ki - egyelőre azzal nyugtatom magam, hogy a 15 (majdnem 16) hónapos még talán nem ezt fogja hiányként őrizgetni.

tegnap annyira klassz volt a hóesés, szerintem én jobban élveztem, mint á., ő inkább addig lelkesedett csak, amíg az egyik ablaktól a másikig rohangászott, mutatva, hogy minden oldalon esnek a "hópi"-k. elcsúszkáltunk a babakocsival a védőnőhöz (mondanom sem kell, hogy el volt olvadva a gyermektől, én meg konkrétan elbőgtem magam, amikor a végén a védőnő megkérdezte tőle, a jutalommatricára mutatva, hogy és ez mi?, ő meg rávágta - helyesen -, hogy kata = kacsa. teljesen összeszorult a szívem a gondolatra, hogy belőlünk van ez a fantasztikus kedves-okos-huncut lény). hazafelé már akkora pelyhekben esett, hogy azt tényleg lehetett is hónak nevezni, aztán á. egy kertben eltanyálás kapcsán rájött, hogy hát, ez hideg, és akkor megsértődött, és akkor bejöttünk inkább. kesztyűt nyilvánvalóan nem enged a kezére húzni, jó, mondjuk én sem annyira szeretem. 

úgyhogy, helló, december, igaziból eléggé várlak.