a héten pszichoterapeuta lettem, kamaszkori vágyaim ezennel teljesülve (oké, nem írtam regényt, de nem is vagyok benne biztos, hogy azt tényleg szerettem volna, vagy csak jól hangzott, ha már úgyis írtam állandóan a naplómat meg a drámai novellákat-verseket). egyelőre leginkább lóg a levegőben az egész, annyira más most a fókusz, örülni is főleg annak örülök, hogy újra á.-nal töltöm a napjaim (az utolsó hétre v. szabit vett ki, és főleg ő volt vele, ami a végére már nagyon-nagyon nehéz volt mindhármunknak). egyre cukibb, egyre több szót ért, kiakad, ha háromnál kevesebb mesét olvasok neki egyhuzamban, kapaszkodva mászkál nagy büszkén a bútorok mentén, lelkesen barátkozik, és akárhova megyünk meghódítja a női szíveket a szégyenlős vigyorával. naponta leszek irtó mérges rá valamiért, amiért nyilván nem kéne, és naponta döbbenek rá, hogy elképzelhetetlen lenne nélküle az életem. 

jó lenne egy érzelmi nagytakarítást tartani nekem is, ahogy i. írta egy ősrégi posztjában (elkezdtem behozni az altatások alatt a blogolvasós lemaradásaimat, juhúú). mert egyfelől, igen, született bennem-belőlem valaki új, másrészt, tökre meghaladott régi mintáimhoz regresszálok újabban. a viharaim többségét a hormonokra fogom, talán nagyrészt joggal, mert fizikailag is érzem a hullámokat (remélem, a klimax ennél egyel kíméletesebb lesz), de mindent azért nem magyarázhatok a biokémiával (pláne most, hogy terapeuta lettem). az biztos, hogy e. viselkedése meglehetősen ütős sebet ejtett az önbizalmamon, már ami a barátságokat illeti. mivel a kiindulási fájdalmát létjogosultnak gondolom, nem igazán tudok rá haragudni, és elfogadom, hogy ahogyan bánik velem, azt érdemlem. viszont ha ezt érdemlem, akkor nem vagyok jó barát, akkor valamit vétettem ellene (a teherbeesésen kívül), és mivel nem tudom, hogy mit és mikor, még annál is rosszabb vagyok. és bár az önérzetem és nárcizmusom a háttérben fel-felhorkant időnként, alapvetően össze vagyok zavarodva. ezt onnan tudom, hogy sok más barátommal is totálisan bizonytalanná váltam, de annyira, mint utoljára a húszas éveim elején. csak most nem azon agonizálok, amikor valaki nem válaszol a kérdéseimre, hogy nem vagyok szerethető (szóval ennek akár örülhetek is), hanem hogy vajon ő is gyűjt-e valami fájdalmakat velem kapcsolatban, és várja-e az apropót, amikor faképnél hagyhat. és a legkínosabb, hogy még rákérdezni sem merek, mert az meg milyen egocentrikus viselkedés már, egy teljesen közömbös vagy tőlem független tettbe önmagamat látni. amúgy is hallom visszhangként, hogy mit mondanék bármelyik kliensemnek, aki hasonlókon rágódik, hányezerféle egyéb ok lehet egy kérdés megválaszolatlanul hagyása mögött. szóval érdekes, hasított helyzet ez: egyfelől a legnagyobb teljesség és bizonyosságtudat, másfelől totális kamaszkori érzelmi káosz és önmegkérdőjelezés. jó lenne valami építkezőset kihozni belőle. 

addig is, elkezdem megvalósítani a szokásos vizsgaidőszakos mit-szeretnék-csinálni-ha-túlleszek-rajta-listám tételeit.

ez az év, azt hiszem, nehéz volt. nehéz és csodálatos, csodálatos és nehéz. a nagy részében terhes voltam, azt mondjuk a hányinger elmúlása és a júliusi kánikula között nagyon szerettem, hihetetlen élmény volt, hogy formálódik bennem valaki, hogy a testem valami nálam sokkal nagyobb erőnek engedelmeskedve változik. azóta pedig elsősorban á. anyukája vagyok, ez határozza meg a nappalaim, a szaggatott éjszakáim, a szorongásaim, az álmaim. kár lenne tagadni, mégha viccesen morgok is, amikor apám úgy mutat be az xy rendelőintézet orvosigazgatójának, hogy "na, ő az unokás lányom". egyébként azt gondoltam, ezt az identitás-redukciót veszteségként fogom megélni, de nem. igaziból az alváson a kórházi közösségen és a pszichoterápiás agymunkán kívül nincs hiányérzetem, ezekről pedig tudom, hogy előbb-utóbb vissza fogom kapni őket, így alapvetően béke van bennem ezen a fronton. á. egy kis cukiságbomba, ahogy keze-lába jár örömében, ahogy sikongat vagy nevet, amikor puszilgatom, egyszerűen kibírhatatlan. a kedvenceim a reggelek, hallom az ébredését, és bekukkantok a szobájába, ő meg azonnal vigyorog és kalimpál. tényleg minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ne csókolgassam folyamatosan, és nagyon hálás vagyok, hogy az anyukája lehetek.

ami nehéz, az inkább az a része(m), hogy mennyire indulatos tudok lenni, amikor azt érzem, hogy már mindent megtettem, de még mindig nem elég, és közben még sehol nem vagyok a saját igényeim (itt nem nagy dolgokra kell gondolni, de mondjuk nyugiban főzni egy ebédet, nem pedig apránként rohangászva, és közben á.-t szórakoztatva) kielégítésétől. szóval ez tud ijesztő és bűntudatos lenni, ahogy az is, hogy a feszültségem nagy része óhatatlanul v.-n csattan, aki békeidőben (aka gyerek nélkül) tökéletes partner lenne, most viszont sokszor érzem azt, hogy túl lassan veszi fel a fonalat, ami rám ró plusz terhet, és ezért haragszom. ördögi kör ez is, mert közben pontosan tudom, hogy ezt a terhet észre sem venném egyéb körülmények között, ami miatt lelkifurdalásom van felé, mégsem tudok lejjebb adni a vágyamból, hogy legyen proaktívabb és néha kapcsolhassak ki a folyamatos felelősségérzetből. nehéz ezt még magamnak is precízen megfogalmazni, van, hogy egyszerűen tényleg annyira fáradt vagyok, hogy a belső káoszon kívül semmit nem tudok érezni, nemhogy összeszedetten kifejezni. ilyen is régen volt már, kicsit olyan, mintha újra hormonviharos kamasz lennék.

a másik nehéz, hogy elveszítettem egy barátot, akire minden különbözőségünk ellenére az örök másik-felemként gondoltam. tulajdonképpen fel sem merült soha bennem, hogy bármi (életmód- vagy élethelyzetbeli másságunk, eltérő habitusunk) közénk állhat, egyszerűen nem szerepelt ez még a legrosszabb forgatókönyveim között sem. több, mint egy év telt el, hogy utoljára találkoztunk, és ez a több, mint egy év sem volt elég arra, hogy a szomorúságom csillapodjon. szidhatnám magam, hogy miért nem elég, hogy gyerekem született, de egy barátság annyira más nexus, és az á. miatt érzett boldogságom annyira más szívkamrába tartozik, hogy úgy döntöttem, nem teszek úgy, mintha jól lennék ezzel. j. halála óta ez a legnagyobb veszteségem, csak ennek a gyásza sokkal nehezebb. a halállal egyszerűen muszáj megbékélni, itt pedig még mindig nem tudtam abbahagyni a k**** reménykedést. 

más baráttól is érzek távolodást, ami szintén nehéz, viszont ezt tudják ellensúlyozni az olyan barátok, akikhez pont, hogy közelebb kerültem. ráadásul a szüleim minden várakozáson felül teljesítenek nagyszülőkként, nem beszélve n.-ról, aki a világ legjobb testvére, szóval ha a bigger picture-t nézem, akkor a mérleg egyértelműen pozitív. ettől függetlenül maga a változás, a kapcsolataim átalakulása nehéz, ezt is kár lenne tagadni, és talán - á. születésén túl - ez a változás és az ehhez való alkalmazkodás az, ami a leginkább meghatározza számomra 2022-t.

ez az év megtanított arra, hogy semmi nincs kőbe vésve. sem a nagyvilág általunk megszokott játékszabályai, sem a mikrokozmoszom építőkockái. hogy én magam nem vagyok kőbe vésve.

nagyon kíváncsi vagyok 2023-ra. az a furcsa érzésem van, hogy most dől el igazán, hogy milyen felnőtt leszek a hátralévő életemben. kicsit izgulok.

ma nem annyira vagyok magamra büszke. egy jó ideje már mindig arra használtam a blogot, hogy a jó dolgokat örökítsem meg inkább, most meg jön elő a régi-régi impulzus, hogy milyen jó is írásban szuttyogni. az elmúlt két éjszakán megint többször kelt á., ami már nagyon régen (legalább egy hónapja, de van az több is) nem történt meg, és ez teljesen kikészített. annyira, hogy ma délelőtt semmi, de semmi türelmem nem volt, és haragudtam magamra, amiért semmi türelmem nincs, és haragudtam á.-ra, amiért öt percet sincs el egyedül, és a haragom miatt meg aztán végképp haragudtam magamra. a dolog úgy végződött, hogy hangosan bömböltem, miközben á. a kendőből pislogott kifelé. aztán elfogyott belőlem a feszültség, á. meg elaludt (amin persze megint elkezdtem bőgni, hogy hogy lehetek ennyire gonosz ezzel a cuki babával, aki egyszerűen csak fáradt volt és kifejezte az igényeit). 

szóval nem mondom, hogy életem napja a mai. miközben minden egyes negatív gondolatom miatt oltári bűntudatot érzek, amiért nem értékelem a szerencsémet, és eltékozlom ezeket a kizárólag-boldogságra-hivatott pillanatokat. amiért nem elegek á. tündércuki reggeli mosolyai ahhoz, hogy átvészeljem a nehezebb órákat. 

és persze, tudom. a bűntudat és az összes többi nyűg is az út része. de attól még tudom nagyon szégyellni magam miatta. pláne, hogy szombaton megtartottuk a szokásos thanksgiving bulinkat is, és akkor bezzeg három cetli kellett, annyi mindenért lehetek hálás, és akkor most hol van belőlem ez a rengeteg hála.

azt hiszem, meg kell tanulnom megengedni magamnak a nempozitív állapotokat. ironikus, hogy évekig dolgoztam azon (terápiában és egyedül), hogy alapvetően pozitív, jelenben élő  és hálateli legyek, és most éppen ez, amit abszolút fejlődésként éltem meg, ez nehezíti meg a negatív hangulataim elfogadását. 

(baromi nehéz a közepúton maradnom, na.)

azt hiszem, a nemalvás (a gyerekkoromtól regnáló elalvási nehézségemnek annyira nem tesz jót a mostani hektikus alvás, fogalmazzunk így), a hormonok és a rettenetes hírek (b. egyik barátnőjénél egy sima derékfájásból áttétes daganat lett seperc alatt) nem a legjobb kombó. nyilván a kisbabák tíz csapása közül az épp aktuálisba senki nem fog belehalni, de valahogy hatalmasra fölénk nőtt, sötét felhőnek látok most egy egyszerű pelenkakiütést is. micsoda képzavar, fogjuk ezt is a mommy brainre. 

szóval egyszerre gondolom azt, hogy sekélyes p...a vagyok, amiért nem bírok ki némi nehézséget, amikor valaki, egy másik ország másik városában épp magatehetetlenül haldoklik, és egyszerre gondolom azt, hogy na tessék, tényleg történnek rossz dolgok, akkor jogosan látok elefántot egy kiütésbe / köhintésbe / satöbbibe. 

néha úgy érzem, teljesen eláraszt annak a tudata, hogy mennyire különböző élethelyzetek léteznek egy adott időpillanatban. például ez a haldoklás most. például, hogy amikor mi v. első, á.-nal együtt töltött szülinapját ünnepeltük, meghalt a nagybátyám. tíz éve nem állt szóba a családunkkal (hosszú történet, aminek a lényege a pénz, és amiben ő volt a vesztes fél), de valahogy sose hittem igazán, hogy ez így marad. 

akárhogy is, az ő rajza volt a legszebb a gyerekkori emlékkönyvemben. pumba az oroszlánkirályból. 

tegnap volt 2 hónapos á., amit azzal ünnepeltünk, hogy hazajöhettünk a kórházból. nem egészen 24 órát töltöttünk ott (az enyhe hurutja mellé hőemelkedése volt, amit 3 hónapos kor alatt nagyon komolyan vesznek, megspékelve azzal, hogy az én orvos mivoltom miatt mindent még komolyabban vesznek, így bent kellett maradni megfigyelésre), de olyan volt belépni a házba, mintha hetekkel ezelőtt jártam volna itt utoljára, és mindent hihetetlenül gyönyörűnek meg tisztának láttam. azon egy percig nem aggódtam, hogy á.-nak valóban baja van/lesz, mégis, teljesen maga alá temetett a pánik (1. nem lesz tejem a pániktól, 2. emiatt á. fogyni fog, és nem engednek haza, 3. elkapunk valami fertőzést bent). döbbenetes ez a működés, párhuzamosan fut bennem a racionális és az irracionális szál. instruálok, pakolok, gyereket nyugtatok, humorizálok a nővérekkel, meanwhile legszívesebben leguggolnék az egyik sarokban és csak szoronganék csukott szemmel. 

hihetetlen szerencsésnek érzem magam, amiért ez csak egy intermezzo volt az életünkben. (és hihetetlen nehéz lehet, amikor igazán beteg a gyereked.)

ma megvolt az első nagyobb vendégségünk, annyira cuki volt á., mindenkit levett a lábáról. nyilván. a héten minden nap szociáliskodunk amúgy, az a terv, már az előző héten is volt csomó programunk, ami segít nekem beláthatóbb szakaszokra osztani a mindennapokat. 

és közben egyre jobban értem, miért szívás elsőszülöttnek lenni, már most fel tudok sorolni ezer dolgot, amit a következőnél másképp fogok csinálni. például az első pillanattól magamra fogom kötni, sétákhoz és itthon, nem csak egyszer-egyszer. az az érzésem, hogy mindketten kisimultunk, amióta így telnek a napjaink, és éjjel ugyanúgy le tudjuk tenni az ágyába aludni (mintha nem is ugyanaz a gyerek lenne nappal és éjszaka). egyre jobban szeretem, úgy értem, a hatalmas hormonsokkos felelősségérzésen és csak-ő-van-a-fejemben érzésen kívül egyre jobban körvonalazódik bennem, hogy ő az én kisfiam, az egyedi és megismételhetetlen. kezdem látni a vonásait, kezdem érteni a sírásait. elmondhatatlanul szeretem, amikor kaja után fetreng rajtam, mesélem neki a hülyeségeimet, ő pedig vigyorog. vagy ahogy húsz percen keresztül bámulja teljes bűvöletben azt a nyomorult kiságyforgót. vagy ahogy szuszog a kendőben, és teljes testével rámsimul. és kezdem megszeretni a napjaink ritmusát, nem is tudom, ezek a monoton ismétlődő rituálék kinek adnak nagyobb kapaszkodót, á.-nak vagy nekem. 

azért annak nagyon örülök, hogy akkor lett gyerekem, amikor már szeretem smink nélkül is az arcomat. és annak is, hogy minden szűrővizsgálat csillagos negatív lett a héten, így bőven jut időm agonizálni a mindennapos semmiségeken. sosem gondoltam, hogy ilyen leszek (gyarapszik eleget? refluxos vagy csak a levegő bántja vagy valami igazán komoly fájdalma van? azért sír, mert éhes? azért sír, mert túl sokat evett? van elég tejem? oké, talán van, de elég jó minőségű?), de igyekszem nem haragudni magamra emiatt (sem). meg amiatt sem, amikor hajnalban cseppet sem látom cukinak az ivadékunkat, vagy amikor napokon át egy okot sem tudok felidézni, hogy miért is akartam anno gyereket. 

és persze minden hullámvölgyet követ egy csomolungma, és hiába volt pokoli a csütörtök éjszaka, tegnap életem egyik legszebb sétáját tettem vele. ahogy szuszogott a mellkasomon, éreztem a teste melegét és sütött ránk a nap, na ebből kérek szépen még sokmilliót.