arra mondjuk figyelmeztethetett volna a kettő darab valaha terhes barátnőm közül az egyik, hogy frontérzékeny öreg néni lesz belőlem, mindent írjak fel azonnal, ami eszembe jut és fontosnak tűnik, különben arrivederci, hasznos gondolatok. valamelyik nap a telefonnal a kezemben terelődött el a figyelmem, és legközelebb egy nap múlva jutott eszembe, hogy ja, én mintha fel akartam volna valamikor hívni a háziorvost. úgyhogy most rendszeresítettem egy füzetet, ami tele van praktikus, a végtelenségig bővíthető listákkal.

közben azért valahogy csak megírtam az esetdogákat, már csak meg kell védeni az egyiket két hét múlva, aztán átevickélni az adminisztratív útvesztőkön, és már mehetek is szakvizsgázni. egyszermajd.

ja, meg lett egy házunk. bérelt, de majdnem annyira tökéletes otthon lesz, mint ahol én felnőttem. szóval szükségem lesz a praktikus listákra, az fix.

repülnek a hetek, az elmúlt években mindig a munkára fogtam, de most nem tudom másra, csak a harminc feletti élet bermudaháromszögére. napok óta sokat foglalkoztat valami, nem az én történetem, nem írhatom meg, de akárhányszor rágondolok, szembesít egy olyan tulajdonsággal, amire mindennél jobban felnézek, azt hiszem. ki hogyan kezeli egy veszteség félelmét, kiből mit hoz ki a gyász. nem igazán van a fejemben konkrét terv arra vonatkozólag, hogy mit szeretnék átadni a kisfiamnak, de a nagyvonalúságban, remélem, példát tudok majd neki mutatni én is. egyelőre mondjuk ott tartok, hogy eldöntöttem a babakocsi színét (okéoké, v. döntötte el, én csak az előzetes szűrőfunkciót töltöttem be) meg mindjárt eldöntöm a játszószőnyeg tematikáját is (vagyis megkérem v.-t, hogy válasszon a kettőből). teljesen kikészít a helyzet, amikor két, alig különböző dolog közül kell választani, komolyan mondom, az összes ügyeleti vagy terápiás döntésemet gyorsabban és magabiztosabban hoztam meg, még kezdő rezidens koromban is. 

amióta terhes vagyok, irtó élénkek az álmaim, csomószor a fél életem szereplőgárdája felvonul bennük. a héten többször álmodtam j.-val meg e.-vel, ráadásul mindig valami terápiás közegben. most éjjel például családállításon voltunk m.-nál egy gyönyörű hegyvidéki placcon, ahonnan aztán végig tolatva kellett legurulnom a kocsival. h.-val is többször összefutottam már, mintha legalább az álmaimban fel szeretne oldódni az összes valaha átélt női konfliktusom, amit cipelek. még jó, hogy nincs sok belőlük, mert már csak kilenc hét. 

hétfőn elrángattam magammal n.-t a CAKÓ-ba, szerintem öt éve biztosan csorgatom a nyálam azokra a ruhákra, de lehet, hogy van az több is (attól függ, mikor fedeztük fel a törökmézet, mert akkor sétáltam fel először a margit utcán). ilyenkor mindig elvarázsolódom egy picit, annyira más ez a világ, régen mindig azt gondoltam, hogy a kislábujjamat sincs jogom betenni. kicsit ugyanaz az érzés, mint az oohmydeer-fannival, aki hasonlóan kreatív és vendégszerető karakter, mint kinga (bár egyértelműen kevésbé extravertált). lenyűgözöttségemnek köszönhetően természetesen nem egy, hanem két ruhát vettem (n. szintén), egyet pedig megelőlegezetten kölcsönkapok - csak úgy - a jövő heti fotózásra. szívem szerint az összes szabásból és színből vennék, de szerencsére terhesen azért nem mindegyik illeszkedik, és már elfelejtettem, hogy nézek ki lapos hassal. 

nem tudom, el fog-e valaha múlni, hogy ennyire imádom a letisztult ruhákat, és ennyire kihat a viselésük a közérzetemre. most mindenesetre teljesen indokolatlan módon a mályva csodát fogom felvenni, és életemben először valódi lelkesedéssel ülök a volán mögé, hogy levezessek a nyaralóba.

bár nagyon igyekszem nem "csak" terhes nő lenni, azért eléggé meghatározza a mindennapjaim a tény, hogy növekszik bennem egy kisfiú. például egyszerűen imádom a testem (sic!). a gyerekvállalásnak erről a részéről mindig álmodoztam, de azt sose gondoltam volna, hogy most fogom a legszexibbnek érezni magam, ever in my life. ma lou doillon-t játszottam, aki amellett, hogy charlotte gainsbourg húga és szuperjó énekes, kicsit terhesebb, mint én. és kicsit más stílusban, de ugyanúgy közszemlére teszi hasát, mint mondjuk rihanna, és egyszerűen gyönyörű. szívem szerint nonstop így mászkálnék én is, de igyekszem tekintettel lenni a második kerület nyugdíjasaira, úgyhogy visszafogom magam.

egyébként a gömbölyödésem végképp rávilágít a testképzavarom súlyosságára, ami az elmúlt években  már nem járt gyakorlati következményekkel (aka nemevés és önutálat), de biztos, ami biztos alapon ott lapult a sötétben. a telefonomon megtartottam pár tükörszelfit a 17-18. hétről, amikor azt gondoltam, hogy most aztán már igazán ordenáré vaskos vagyok, ugye, és hát, konkrétan még ott sincs hasam. jó lenne erre később is emlékezni.

különben olyan sok minden nem történik, az elmúlt hetekben behoztam a kötelezettségeim terén egy hónap alatt kialakult ügyintézős-lemaradásokat, összeállt a fejemben, hogy milyen kellékek szükségesek egy újszülötthöz (omg! omg!), kocogtam egy utolsót az ultrabalatonon, ami csodálatos volt, vezettem sokat, kiolvastam pár emlékezetes (jack, lány, nő, többiek, halálról és életről) és pár kevésbé emlékezetes (szerelmem, coney island, erről nem beszélünk) könyvet, ledaráltam az anatomy of a scandalt (kétszer, és másodjára már el is tudtam a saját történeteimtől vonatkoztatni), találkoztam egy csomó barátommal, és leginkább aktívan élveztem azt, hogy nem dolgozom. néha ingerenciám támad mentegetőzni, miszerint én tényleg nagyon szeretem a munkám (de tényleg), mert hát hogy élvezhetem akkor annyira a hiányát. egyelőre azért nagyságrendekkel kisebb az emiatt érzett bűntudat, mint a felszabadultság.

minden tudatos erőfeszítésem ellenére mintha csak fokozódott volna az elmúlt években az időjárás-függőségem. négy napja vagyok lausanne-ban, és már a tegnapi napsütéses hóesés is ugrásszerűen javított a közérzetemen, nem beszélve a délutáni szikrázó tópartról. ma pedig igazi tavasz van, látszódik az összes hegycsúcs a balkonról, és nyílnak a nárciszok az utak mentén.

és még mindig menthetetlenül odáig vagyok a másfél-két generációval idősebb emberek társaságáért, vélhetően ezt sem fogom kinőni, csak amikor már végérvényesen én leszek az idősebb generáció. a legjobb inspirációk ezek a találkozások, ráadásul most egy új életcél-ötletet is kaptam, ez a nő ugyanis hivatásos pótnagymama. van itt egy konkrét szervezet, akik segítenek összehozni a nagymama- és unokakeresőket, lehet jelentkezni mindkét oldalról, és utána megtalálják a hozzád legjobban passzoló matchet. persze, lehet, hogy az egész ötlet spanyolviasz, bár egyelőre csak szórványos hirdetéseket találtam magyar nyelven, szóval talán mégiscsak van benne fantázia. engem mindenesetre szíven talált, mindig kerestem a pótnagymamáimat, egészen pici koromtól kezdve különböző cuki fondorlatokat bevetve annak érdekében, hogy megnyerjem magamnak az aktuális kiszemeltemet. és régi, zsigeri meggyőződésem az is, hogy mindenkinek, akit megtaláltam, hozzám hasonló hiánya volt abban a ragaszkodásban és feltétel nélküliségben, amit kölcsönösen adtunk egymásnak. 

szóval, szokásomhoz híven, évtizedes ugrások a jövőben és túláradó lelkesedés. meg kell mondjam, egyelőre nem hiányzik a munka.

kb. két hete kezdtem el megfogalmazni egy bejegyzést arról, hogy sosem gondoltam volna, hogy ha valaha kisbabám lesz, az egy határvonalat fog jelenteni. nem az életszakaszaim között (az azért világos volt), hanem hogy a világ női hirtelen mintha két részből állnának: akiknek lesz/van gyerekük, és akiknek nincs. mindenki viszonyul valahogy, és sosem vettem észre ezt a határvonalat, amíg a másik csapatba tartoztam, talán mert én nem éltem meg se így, se úgy az odatartozást.

aztán elvittek az események és a visszakapott energiám, az utolsó munkahónap, a lopott wellness, életem első kerékcseréje, a majdnem-házvásárlás, a végre-tavasz. és persze maga az idő is segített abban, hogy reális méretűvé zsugorodjanak a megbántott kérdőjelek a fejemben. igaz, e. elvesztésének a súlya nem hiszem, hogy reális méretűvé tud zsugorodni a közeljövőben, de egyre halkabbak azok a hiába-igaz mondatok a fejemben, amiket még gondolni is utálok, mert kicsinyesek, és mert azon úgyse változtatnának, amin minden porcikám változtatni szeretne. újabb lecke arról, hogy ugyan továbbra is nehezen viselem a kontrollvesztést, de már elaborálom magamban a feloldatlan feszültségeket, és ez jó.

a kisfiam pedig egyre valóságosabb, apám szülinapja óta érzem a ficánkolásait, és nem hiszem, hogy az apró lökései keltette érzéshullámokra vannak kimondható szavak. olvasom most neki knausgard őszét, valahogy egyelőre jobban rááll erre a szívem, mint a mesekönyvekre, pedig azokból is beszereztem már párat. minden reggel megosztom vele a napi terveket, este pedig megbeszéljük, hogy mi történt konkrétan aznap, és ha egy terápiás ülésem keményebbre sikerül, utána arról is mesélek neki. vajon ő hogyan éli meg az én élményeim, annyira kíváncsi lennék.

mostanában, évek óta először, nem érzem elégnek a hálát, amire képes vagyok.

most, hogy múlófélben vannak a rosszullétek, valami másra kéne fogni a lustaságomat - arra gondoltam, elnevezhetném befelé figyelésnek. a befelé figyeléshez nyilván, hogy mozdulatlannak kell lenni. 

egyébként valóban voltam még az előző hétvégén egy elmélyülős mala-műhelyen zs.-val, lett szép tavasz-színű malám mindenféle kedves jelentéssel, szeretem hordani. vicces volt látni a versengő önmagam, akit az elején mindenáron érdekelt, hogy a többiek gyorsabban csomóznak nála, kinek hány gyöngy maradt a tálcáján stb.. mondjuk gyorsan elmúlt, és aztán már tényleg csak csomóztam.

a körmeim is tavasz-színűek, és a levegőben is érezni már a világosságot, viszont ezzel a széllel idén nehezen barátkozom meg. a béka feneke alá lökdösi a vérnyomásom, úgyhogy most újra engedélyezek magamnak egy délutáni kávét, remélve, hogy kivédi az ájulásközeli állapotokat. 

és közben persze nem csak a terhesség történik, hanem kaptam egy búcsúlevelet, amivel kapcsolatban nagyon sokféle érzés kavarog bennem. többek közt egyféle nem mondhatom el senkinek (kivéve a szupervízoromnak)-érzés, ezért döntöttem a megosztás mellett. 

egy olyan lány írta, akit egyszer kezeltem pár hétig, két és fél éve a kórházban, felelősnek tehát kvázi egyáltalán nem kéne magam érezni, mégis, az első gondolatom az volt, hogy tudtam-e volna jobban csinálni, vagy amikor legközelebb bekerült és én pont szabin voltam, magamra kellett-e volna vállalni a visszaérkezésem után, át kellett volna-e hágnom érte az íratlan osztályos szabályokat, a szokásjogot. aztán a hetek alatt, amíg vártam, hogy az édesapja eljuttassa hozzám a levelet, váltakozott bennem a félelem és a várakozás, kicsit jó lett volna, ha elkeveredik a postán, de túl is akartam esni rajta. mit fogok olvasni, elképzelni nem tudtam, és most kaptam egy kedves hála-irományt arról, hogy milyen sokat jelentett neki a törődésem, a figyelmem. otthon érezte magát a kórházban nekem köszönhetően. de a való világban nem tudok boldogulni. arra emlékszem, hogy akkoriban még egyszer sem kísérelt meg öngyilkosságot, gondolatai viszont kora kamaszkora óta voltak. arra emlékszem, hogy hihetetlen elszántsággal ragaszkodott az ürességéhez, a jövőnélküliségéhez, az örömök és várnivalók nélküli világhoz. arra emlékszem, hogy azt éreztem, annyira haragszik (nem valakire, mert az jobb lett volna, hanem egyszerűen tárgy nélkülien, bele az életbe), hogy mintha nem is állt volna másból, mint abból a visszafojtott dühből. arra emlékszem, hittem benne, hogy ha eljut egy jó pszichoterápiára, előbb-utóbb a gyógyulni vágyást tudja majd választani a haraggal szemben. a haraggal szemben, amit, mint annyira sokan, ő is reflektálatlanul, titkos utakon fordított önmaga ellen. előttem van a direkt-sokat sejtető félmosolya, a válasz helyett felvont válla, a lesütött szemei - ellenállásának apró jelei, ami után mégis válaszolt, mégis megmutatta a rajzait, mégis biztos voltam benne, hogy vágyik a kapcsolódásra. mellékelt most is egy rajzot, a hátán precízen jelölve, hogy egy nagyobb kép melyik szeletét tartom a kezemben. egy-egy darabka belőlem. emlék. - írja. nekem pedig újra és újra eszembe jut, hogy bárcsak ne így akart volna örök nyomot hagyni a világban. bárcsak előtte írt volna. 

és tudom, hogy oltári nagy klisé, de megint arcul csap a felismerés, hogy ugyanaz az időpillanat mennyire mást jelent mindenkinek. ő az utolsó simításokat végzi, mielőtt befejezné az életet. én az első kósza érzéseket figyelem, ahogy megfogalmazódik bennem, hogy szerintem gyerekem lesz.