valamiért eltávolodtam az írástól teljesen, bár konkrét okot nehezen fogalmazok meg - talán nem is az írástól, hanem attól távolodtam el, hogy mások életéről olvasgassak az interneten. valamiért nem mozgat meg mostanság annyira, hogy anélkül lássak bele bárki mindennapjaiba, hogy párbeszédet lehetne a történésekről folytatni, és így valahogy a saját mindennapjaim megosztása sem tűnik olyan vonzónak. 

sok volt a kreatív projekt is így a tavasz végére-nyár elejére (na, nehogy nagyszabású dolgokat képzeljen el bárki, szülinapi tortákról és ajándékokról beszélek leginkább, meg némi kertészkedésről), és még több a letehetetlen regény, ami szintén egyre jobban elsodort a blogvilágtól. meglátjuk, hogyan fog ez azután alakulni, hogy a munkába való visszaállásom után még több valódi szociális interakcióm lesz. 

utóbbi tekintetében különben most sem panaszkodhatom, egész sok barátnőmmel tudok egész sokszor találkozni (ami pár havonta egy-egy alkalmat jelent, de ha őszinte vagyok, a gyerekek előtt sem volt többre kapacitásom), csomó családi programunk van (sőt, most hétvégén több is volt a kelleténél), és nagyon sokat ad az olvasslipót-közösség is, amit tavaly ilyenkor, amikor először hallottam róluk, és fordult meg a fejemben a csatlakozás gondolata, messze nem hittem volna. például most foglaltam le külön szállást a bükkben, hogy családilag tudjunk menni az őszi "olvasótáborba". 

az elmúlt időszak legnagyobb híre azonban nem ez, hanem hogy az á.-nal együtt, saját kezűleg összetákolt és kifestett madárodúnkba beköltöztek költeni a cinkék! (valamint tegnap az ásványbörzén megfogunk közösen egy gigantikus kígyót - á. nagyon vágyott rá, ő meg is ölelgette, én meg összeszedtem az összes anyukás szupererőmet, és kibírtam, mert úgy normálisan lehetőleg látni sem szeretem a hüllőket.)

ezek pedig a pénteki cseresznyeszedés pillanatképei zebegényből. hihetetlen lelkesek voltak a fiúk, hoztunk is haza öt tonnányi gyümölcsöt - megyek is magozni a délutáni sütéshez, jut eszembe.

jelentem, visszatértem az elmúlt fél évben bevett olvasási szokásaimhoz, annyi különbséggel, hogy regények mellett olvastam egy kind of szakmába illő könyvet: susan forward anyák, akik nem tudnak szeretni című írását. voltak részei, amiket kijegyzeteltem, mert bár a szemléletét sok mindenben követem (például soha nem hittem, terapeutaként sem, hogy márpedig minden, szülőktől elszenvedett bántást meg kell bocsátani a továbblépéshez, és abban is egyetértek vele, hogy sajnos van olyan, hogy a kapcsolat megszakítása az egyetlen módja annak, hogy önmagunkat válasszuk egy mérgező szülő-gyerek kapcsolatban), egy-két tökjó gyakorlati tippet is adott ahhoz, hogy hogyan érdemes a súlyosan nárcisztikus és/vagy bántalmazó szülőkkel való megbirkózásban jól kísérni a klienseket. 

az emeletes ágy csodálatos, eddig akárkinek mutattam, gyerekparadicsomként hivatkozott rá - és azt hiszem, kár lenne szerénykedni, tényleg az is. egyelőre az új matracokkal még szívunk, így az együtt-altatást nem tudtuk elkezdeni, de á. az első pillanattól fogva élvezi az emeletet, és j.-nak is nagyon tetszik a lenti "kukkó". egyre több szót mond különben, cukibbnál cukibb hangsúlyozásokkal. arra mondjuk nem jöttünk rá, vajon azt, hogy "mámááááá", miért vadállati ordítással, míg azt, hogy "ápá" miért ilyen kis édibédi elvékonyult hangon mondja. bár én azt gyanítom, egyszerűen csak a mi kettőnk habitusa közti különbözőségre utal a maga diszkrét módján. 

aztán még olyan hírek is vannak, hogy a leonora reggeli fényben-regény miatt totálisan felébredt bennem a régi, festészetimádó és kiállításokra járó énem, úgyhogy hirtelen felindulásból leszerveztem, hogy egy júniusi hétvégén elugorjunk párizsba v.-ral (ennyit arról, hogy nem megyünk a nyáron külföldre), ugyanis ott van még a nyár közepéig kiállítása. kettesben! anyukám nagyon cuki volt, egyrészt, szó nélkül vállalta a bébiszitterkedést a két gyerekre, másrészt rögtön mondta, hogy "és akkor innentől ezt évente legalább kétszer meg kell csinálni". remélhetőleg az ominózus hétvége után sem fog mást gondolni.

egy kicsit még mindig emésztgetem, hogy húszéves választópolgári pályafutásom óta most először kormánypárti szavazó vagyok, miközben nagyon lelkesen követem a potenciális egészségügyi miniszter gondolatait, ötleteit - annyira szuper lenne elkezdeni talpraállítani az állami ellátást. ha minden igaz, október közepétől újra dolgozom is, ma ráadásul kiderült, hogy az elmúlt években sokat rugalmasodott a rendszer (tudom, ilyen kifejezés nincs), így kábé bármilyen részállásos megoldásra nyitott az osztályvezetőm. nagyon-nagyon lelkesek, hogy jövök, én pedig minden alkalommal igyekszem lehűteni a kedélyeket, annyira izgulok, hogy túl nagy reményeik vannak felém, amiknek kétgyerekes anyaként, bő négy év kihagyással a hátam mögött egyszerűen nem fogok tudni megfelelni. 

az utóbbi másfél hétben szinte ügyintézős szárnyakat kaptam: úgy tűnik, sikerült találnom új albérlőket (egy helyes fiatal párt, ahol a lány orvosin fog államvizsgázni hamarosan), beadtam a jelentkezésemet a szeptemberben induló irodalomterápiás képzésre, v.-t pedig elrángattam a szombati ebédrandi után az ikeába, úgyhogy felkerült a falakra néhány újabb print, és egy fokkal rendezettebben néznek ki a teraszon nevelgetett mindenféle virágkezdemények is. éééés pénteken szereli össze az asztalosunk az emeletes ágyat a gyerekszobában - egyelőre egészen biztosan izgatottabb vagyok miatta, mint á., de nagyon remélem, hogy ő is fogja szeretni, és sok meghitt kuckózás lesz majd az emeleten. ezzel egyidőben pedig folytatódhat a nyaraló upgrade, elmondhatatlanul várom, hogy nyáron ott töltsünk majd hosszabb időt, és még otthonosabbá varázsoljuk. 

durva különben, hogy áprilisban mennyire keveset olvastam, ami egyértelműen a választáshoz köthető - egyszerűen képtelen voltam leállni az utolsó pár hétben a politikai tartalmak fogyasztásával. most nagyon tudatosan igyekszem belőni a középutat, mert különben meg nagyon is jó érzés tájékozottnak lenni, csak mégjobb lenne, ha ez nem a szépirodalom rovására menne.

rémséges, ahogy szalad az idő, és mostanában semmilyen fórumon semmilyen megörökítésre nem volt kapacitásom. pedig annyi a klassz dolog, kezdjük eleve a hihetetlen történet az óriás körtéről című mesével, ami a közös új kedvencünk á.-nal, és ami nem egy antibiotikum-bevételt mentett meg a teljes anarchiába fulladástól. a palántáink nőnek, ültettünk krumplit is pluszban, voltam máltán, á.-nal a kastner kommunityben (szereztem végre városligetes miksha-pulcsit), j.-val babalátogatóban és reggelizni újlipótvárosban, egyedül babalátogatóban, padelezni n.-val többször, a zuglói japánkertben a kiscsaláddal, szóval tényleg zajlik az élet. a húsvét előtti napokban átalakultunk kreatív műhellyé, a fiúk elképesztő lelkesen festegettek, á. pedig eljutott abba a korba, hogy teljesen önálló ötletei vannak, amiket teljesen önállóan meg is valósít. minden alkalommal meghatódom, amikor látom, ahogy teljes koncentrációban ül az asztalnál, és az sem zavar, hogy utána az egész nappalit csillámtalanítani kell. 

és persze vannak a kevésbé klassz dolgok is. amiből valami már a hátunk mögött van (durva ovis vírus, ami fülgyulladást okozott mindenkinél, úgyhogy átestünk a gyerekek első antibiotikum-szedésén), és van, ami még bőven kihat a mindennapokra (diagnosztizált nyaki gerincsérv nálam, amivel végre egy nagyon kompetens és profi manuálterapeuta-gyógytornászhoz járok, és pár hét után máris érzek javulást, csak azért még sosem volt igaziból semmi bajom, ez az egész pedig nagyon is emlékeztet a múlandóságomra). 

és vannak az ügyintézések, mint például j. bölcsis jelentkezése (tegnap sikerült!), a lakásom újbóli kiadása (jövő héten jönnek páran megnézni), a nyaraló komolyabb rendbe tétele és lomtalanítása (szombaton elvileg elpasszolok egy szekrényt, ami kezdetnek nem is rossz). 

és van a választás, ami miatt annyira izgulok, hogy még egy eredményváró buliba is elmegyünk v.-ral (n. őrzi közben a gyerekek álmát itthon), mert hetek óta azt érzem, hogy bárhogyan is lesz, jobb szeretném azt közösségi élményként átélni. 

még nagyon friss a lelkesedésem a tegnapi irodalmi sessionért a fabrikban, és persze bővült megint a könyvlistám ezer kötettel, amiből párat gyorsan meg is rendeltem lefekvés előtt. mondjuk kortárs magyar írónőkre költeni talán a jobbféle impulzusvásárlások közé tartozik. a felolvasások utáni beszélgetésben mondta valaki a háromból (gurubi ágnes, halász rita, mécs anna), hogy a női autofikciót általában nem veszik annyira komolyan, mint a férfit. mármint, hogy egy nőnél könnyebben levon az irodalmi értékéből, ha kiderül, hogy vastagon saját élményekből táplálkozik. nem tudom, hogy ez így van-e, viszont magamba nézve arra jutottam, hogy egy női írónál az én fantáziámat legalábbis sokkal jobban izgatja, hogy mennyit írt bele az adott regénybe önmagából, és mennyi a totális fikció. a nőknek sokkal inkább utánaolvasok, keresem a párhuzamokat - és örülök, ha találok. igaz, azon még sosem agonizáltam, hogy akkor ezek a könyvek szépirodalom-e, knausgård autofikció folyamának az elolvasására ugyanakkor egyelőre nem szántam rá magam, annyira tartok tőle, hogy felcseszném magam azon a nárcisztikus feljogosítottságon, amivel az egész környezetét lemezteleníti a nyilvánosság előtt. 

na de, a tegnap tényleg szuper volt, és aztán szuper volt az is, hogy feltöltődve értem haza az esti rutin közepén, és így - a héten először - nem kaptam ideggörcsöt á. fogmosás körüli balhéjaitól. apró és közepesen apró örömök.

elkapott minket is a vírus, ami, úgy hallom, sokakat mostanában - több, mint két hete nem kecmergünk ki belőle családilag. nem mondom, hogy nem bosszankodom és sajnálom magam miatta naponta sokszor, de közben annyira klassz dolgok is vannak. mint például, hogy itt a tavasz, és tegnap elkezdtük végre a kerti munkákat: vetettünk borsót, á. két balkonládát teleszórt a vadvirágom kertész leszek-magkeverékével, ma pedig folytatjuk a paradicsomokkal, és a szabadföldes vadvirágmag-vetéssel. a hétvégéim tele vannak szuperebbnél szuperebb programokkal, előző szombaton például az olvasslipót előtt á. eljött velem a lenzistúdiós workshopra, ahol végül nem csak én fejeztem be a képkeretemet, hanem ő is festett egyet. mutatok róla fotót*, mert elképesztő büszke vagyok rá, hogy három és fél évesen ilyen színérzéke van, és tényleg nem avatkoztam bele a folyamatába, csak a keret  szélein oszlattam én el a festéket meg az ecsetválasztásban segítettem. ma a dot for you worshopjára megyek, holnap pedig a fabrikban lesz nőnapi irodalmi esemény. meg á. kérésére sütni is fogunk, azt hiszem, ránk is fér némi lassulós-matatós kapcsolódás ezután a némileg fostalicska időszak után. 

*: a körtét szintén ő kérte bele, már itthon, amikor kérdeztük, milyen képet szeretne majd belerakni. az alapját ő festette, aztán én megrajzoltam a körvonalat, és - a főnöki utasítás szerint - a lila csíkokat. 

safe travel.

régóta nem voltunk már szerves részei egymás életének, utoljára akkor találkoztunk, amikor á. volt nagyjából ennyi idős, mint most j.. és nem hetek, hanem másfél hónap telt el azóta, hogy beszéltünk telefonon. úgy alakult évek óta, hogy karácsonykor mindig felhívtál, aztán utána egy darabig tartott a kölcsönös lelkesedés, amíg el nem vittek mindkettőnket a saját hétköznapjaink. most is arról egyezkedtünk január elején, hogy ha meggyógyulsz a valamilyen vírusból, és épp itthon vagy, bemutatom neked j.-t is. ha kérted, küldtem neked a cuki képeket meg videókat, te pedig nem győztél lelkesedni a gyerekeimért. ilyen voltál, azt hiszem, mindenkivel: adakozó, szenvedélyes. 

nem voltál fiatal, mégsem tudtam rád másképp gondolni, mint ragyogó, karizmatikus nőként, akiről egy időben legszívesebben le sem vettem a szemem. akinek a támogatása, bizalma éveken át adott elképzelhetetlen lendületet. nemcsak a családállítás alapelveire tanítottál meg, hanem arra is, hogy tényleg hihetek magamban. nemcsak a tudásodat adtad át önzetlenül, hanem etettél a főztödből, gondoskodtál rólam, ha kértem, ha nem. a te kabátodban barangoltam be veronát és lyont, ahová hirtelen felindulásból utaztunk el j.-val, és akkoriban hiúságból épp nem volt normális téli kabátom. drukkoltál a szigorlataimkor, drukkoltál, amikor bekerültem a legyen ön is milliomosba, és segítettél aztán elkölteni a nyeremény egy részét csodaszép ruhákra. az a kiruccanás kettesben sokáig szerepelt a kedvenc napjaim között.

sose sikerült meggyőzni téged arról, hogy messze nem vagyok akkora durranás, mint amekkorának te tartasz - ez már örökre így marad. ahogy te is megmaradsz csodálatom tárgyának, bármennyire is utáltad ezt, mondván, hogy a piedesztál csak arra jó, hogy jól le lehessen esni róla. hát, te az enyémről már biztosan nem fogsz.

szóval, ahogy te búcsúztál mindig: legyél jól, mari. és puszik.

azt azért nem mondom, hogy dolgozó nőnek érzem magam, de szinte majdnem. eljöttem ugyanis a fabrikba, hogy egy kis effektivitást csiholjak ki magamból - például meg akartam írni a motivációs levelet az irodalomterápiás képzésre, legalábbis egy első verziót, meg szállásokat keresni máltára, meg utánanézni a bölcsődei jelentkezésnek. közben szembesültem azzal, hogy alapszintű fogalmak hiányoznak a szótáramból, úgymint europass szakmai önéletrajz. látszik, hogy tényleg gyakorlatilag sose kellett állásra jelentkeznem, hanem csak úgy lettek a munkahelyeim. szóval meg is van a csütörtök délelőtti programom (bár, feltételezem, mindent meg lehetne iratni a chatgpt-vel, de egyszerűen még mindig nem visz rá a használatára a lélek). 

amikor nem fontoskodom vagy gyártok farsangi jelmezt, akkor pedig han kangot olvasok újra. nem válunk szét a nemrég magyarul kiadott könyvének a címe, és megint széthullik benne egy női szereplő, és megint ki tudja, hol van a határ valóság és (rém)álom között, úgyhogy ajánlani már nem is merem, tényleg kell hozzá egyfajta mindset és elhatározás. izgalmas egybeesés, hogy a regény külső és belső tájain folyamatosan havazik. még egy ok, hogy megpróbáljam pozitívan átkeretezni ezt a februári budapesti hóesést. 

amióta elengedtem a délutáni alvást á.-nál (és többségében az ovis alvásidő alatt sem alszik), azóta van, hogy öt perc alatt kidől este, szóval ugrottak a jó kis bogbejegyzős fél óráim. félreértés ne essék, egyáltalán nem bánom, viszont így nehezebb megtalálnom az időt az írásra. 

főleg, hogy megint rengeteget, de tényleg rengeteget olvasok, szerintem kamaszkoromban faltam utoljára így a könyveket. tegnap sigrid nunez egy életen át című regényét olvastam ki, ami tulajdonképpen egy gyönyörűségesen megírt gondolatfolyam életről és halálról. elképesztően választékosan és kedvesen ír arról, hogy milyen a barátnőjének haldokolnia, hogy milyen neki mellette lenni, engem pedig a gyerekek születése óta sokkal jobban foglalkoztat a halál témája, mint korábban (ez a harmadik regényem pár hónapon belül, ami a haldoklás-gyász élethelyzetét boncolgatja). ha jobban belegondolok, hívhatom ezt akár halálfélelemnek is, ami nyilván egy univerzális félelem, csak az időnk zömében - jó esetben - nem éljük át aktívan, mert úgy elég nehéz lenne élni. viszont nekem most éppenséggel segítenek ezek a könyvek abban, hogy konkrétabban meg tudjam fogalmazni, mi tölt el szorongással, hogy aztán pont a konkrét kimondás húzza ki a szorongásom méregfogát.

de hogy egy kicsit könnyedebb vizekre evezzek: megkaptuk az első adag ovis képet az óvónőktől pénteken (még a szülőin megszavaztatták velünk, hogy csinálhatnak-e képeket a gyerekekről a foglalkozások közben). többször is végignéztük őket á.-nal, aki türelmesen ismételgette, hogy ki kicsoda a sapkában tökegyforma kisfiúk közül. meg mesélt néhány dolgot a benti életükről, ami különben nem jellemző rá (ami tök normális, nem is szoktam forszírozni a direkt kérdéseket, mégis, jól esik belelátni picit a nélkülünk töltött hétköznapjaiba). tegnap meg valami szappanbuborékos plakátot készítettek az egészséghét alkalmából, amin megmutatta, hogy melyik buborékokat csinálta ő ("azokat a nagyobbakat"), és hát awwwwww. mostanában j.-val is egyre nagytesósabb, amit ki is használok rendesen, például hogy rávegyem a kicsit, hogy vegye be az immunotrofina-szirupot (most épp az az egyik immunerősítő csodaszer, amiben mágikusan hiszek), vagy hogy játékot kreáljunk a j. által egyébként ordítva gyűlölt hajszárításból. annyira jó érzés látni őket, hogy együtt szaladnak felém.

januárra egyelőre nem tudtam áthozni a november-decemberi blogolós lelkesedést - mentségemre, hogy a téli szünet alatt annyira felgyűltek a kis vágyaim-projektjeim, hogy az első ovihetet gyakorlatilag el is nyelték, a jó értelemben. 

évösszegzésen, bevallom, idén nem törtem a fejem, sőt, másokét sem olvastam el. kicsit sok volt talán a már december közepétől mindenhonnan ránk ömlő “ez nem évértékelés”-típusú évértékelős poszt. félreértés ne essék, volt idő, hogy én is csináltam, és jól is esett csinálnom (bár a year compass-féle vonal mellett sosem voltam képes elköteleződni, titkon, azt hiszem, félelmetes volt mindig, hogy ennyire tudatosan gondoljam át a terveimet és köteleződjek el mellettük). csak amióta kuka a memóriám, és nem is írok annyit, hogy a bejegyzésekhez vissza lehessen nyúlni, azóta picit értelmét vesztette számomra maga a műfaj, illetve amire én használtam. plusz azt is gondolom (remélem), hogy a mindennapjaimnak sokkal inkább részét képezi az az attitűd, ami miatt anno jól jött a nagyobb lélegzetű visszatekintés. sokkal többször állok meg csak úgy, elismerni, hogy milyen jó dolgok történnek velem, (f)elismerni, hogy mennyi mindenért lehetek hálás. és mivel jelenleg a teljesítményaspektus minimálisan sincs jelen az életemben (legfeljebb, ha a fotóalbumokról beszélünk), ezen a fronton sem tudok számot vetni. szóval 2025 számomra egyszerűen az az év, amikor végig négyen voltunk egy (kis)család, és amikor a házunk végre igazán otthonos lett.

közben két regényt olvasok párhuzamosan, az egyik a bánat egy tollas állat, amit muszáj volt ma kinyitnom, a másik pedig updike nyúlcipője. előbbi kapcsán biztos vagyok benne, hogy (1) újra el akarok majd kezdeni íri, (2) többször kell majd elolvasnom, hogy igazán lecsapódjon bennem. utóbbi pedig kész nosztalgia-vonat: ilyen könyveket kamaszként olvastam, amikor a szüleim könyvtárát pusztítgattam, teljesen más sztori, de tisztára zabhegyező-hangulatom lett párszor, így az első száz oldalon. nem is értem, hogy hogy nem került eddig a kezembe. egy részét ráadásul úgy olvastam, hogy közben á. mellettem játszott, és néha megkért, hogy olvassam hangosan a "felnőtt mesét". és hát, ilyet apukánk csinált velünk, hogy az öreg halász meg a tengert meg a láthatatlan embert felolvasta - egészen megható volt valami hasonlót átélni a saját kisfiammal. (majdnem annyira, mint ugyanarról a dombról leszánkózni együtt, ahonnan gyerekként n.-val mi is száguldoztunk.)

annyira giccses szavakkal tudnám csak leírni, milyen érzés látni, ahogy a gyereked örül, de úgy igazán, minden porcikájával örül a hónak. ma szánkóval ment oviba, hétvégén pedig vagy egy órát tapostuk a havat a normafáról lefelé sétálva (ezt kérte “kalandnak”). reggelente odaül a kis székével a teraszhoz, és nézi és kommentálja, mit lepett el a fehérség. nem fér a szívembe ezen a látványon kívül semmi. 

miközben j. egyre többször és egyre tudatosabban utánozza őt (na, nem a beszédben, továbbra is bősz activityzésekben vagyunk), annyira édes. most eleve olyan időszakban van, hogy nagyon megéli a saját fontosságát: minden egyes tüsszentése után körbehordozza rajtunk a tekintetét, és büszkén zsebeli be az elismerő pillantásokat. 

miközben szuper könyveket olvasok és tervezek olvasni. m.-tól ilyen éves olvasástervező naplóféleséget kaptam karácsonyra, és kivételesen nem csak álmodoztam róla, hanem valóban elkezdtem kitölteni. 

miközben túl vagyok a januári decluttering nagy részén, ami mindig elképesztő örömmel és energiával tölt el. idén egész kevés kacat gyűlt össze, igaz, ebben tuti segített az a két adomány-kör évközben, amikre nagyon tudatosan készültem. a garázsban még vágynék egy komolyabb szanálásra, de az v. nélkül (na, meg két méteres hóban) esélytelen. legalább megvan, hogy mit kérek a húsvéti nyúltól.

jaj, de szeretlek, karácsony. 

annak dacára, hogy v.-on kívül mindenkiből dől a takony, és hiába vagyunk totál mértékletesek, nyilván túl sok inger éri a fiúkat - ennek megfelelő viselkedéses következményekkel.

szóval a szokásos hétköznapi bosszúságok mellett van milliónyi cukiság, kezdve azzal, hogy á. idén várta először tudatosan a szentestét. már reggel úgy kelt, hogy ő most nagyon izgatott, ami extra lendületet adott a készülődéshez. teleraktam gyertyákkal a lakást (mindig bevásárolok a karácsony utáni leértékelésekkor, és a következő évben tiszta boldog vagyok, amikor megtalálom a szinte ki sem csomagolt holmikat), a fánk idén is duci és meseszép lett, aztán már csak azt vártuk, hogy megérkezzen mindenki (n.-ék egész napra elvitték á.-t, és főztek meg kalandoztak, hogy meglegyen a varázslat). azt leszámítva, hogy nulla darab értelmes (vagy bármilyen) családi fotót sikerült készíteni, szuper volt az egész este, és szuperek a napok azóta is. á. megkapta élete első legóját, én pedig két kirakóst, úgyhogy eltűnök egy-egy órára játszani - az egyiket tegnap befejeztem, a másik egy fokkal keményebb dió, de talán elég lesz rá a téli szünet.

tegnap délután megcsináltuk a régóta vágyott híd-túrát is: a megyeri hídtól kezdve átautóztunk az összes budapesti hídon - brúnó után szabadon -, gyönyörűek voltak a város fényei, és nem várt mellékhatásként rájöttünk v.-ral, hogy egész jól ismerjük a várost (mármint hogy melyik hídra hogyan kell felhajtani a rakpartról, ami, emlékszem, gyerekként tiszta magic volt, hogy apukám képes rá). este b.-ékkal vacsizom, akik itthon vannak az ünnepekre bécsből, majd jól beorrsprayzem magam (úristen, ezt vajon hogyan lehetne értelmesen leírni?), hogy érezzem is a marokkói ízeket.

újra itthon, ami azt jelenti, hogy most már tényleg mindjárt karácsony! van egy olyan érzésem, hogy sajnálni fogom, ha elmúlik az ünnep, az idei rákészülés pár nap kivételével olyan hangulatos volt.

a repülőút hazafelé kifejezetten zökkenőmentes volt - ehhez n. és b. jelenléte, valamint egy zacskónyi húsgolyó járult hozzá -, á. pedig már reggel örült, hogy büdi napot tarthat ma. 

holnap elvileg ablakokat dekorálunk, kéne fát szerezni, és szívesen csomagolnék ajándékokat is. az emberek kezdik megkapni a képeslapjainkat, és hát, elmondhatatlanul jó érzés, hogy örülnek nekik. tényleg nem bánnám, ha még legalább két hétig tarthatna ez a várakozás.

basel csodálatos, mondjuk ezeket a képeket colmarban lőttem ma, ahol tényleg filmbe illő módon tolják túl a karácsonyt (nem kívánom további képekkel borzolni a kedélyeket, de több száz fenyőfán több ezer mackót láttunk ma, ültünk full karácsonyi tematikájú “hullámvasút kukacon” és dodzsemen, szóval tényleg nem aprózzák el). de visszatérve baselre, nem csak a villamosimádó kisfiúk, hanem designos cukiságokat imádó felnőtt nők mennyországa is. még szerencse, hogy maximum egy hátizsáknyival több cuccal mehetünk hazafelé (á.-nak is jár egy hátizsák, amit idefelé nem használtunk fel). 

persze, közben jönnek-mennek a melt downok, ugyanakkor nem győzöm magam emlékeztetni, milyen elképesztően kiváltságosak vagyunk. hogy csak úgy elugrunk két országgal arrébb két gyerekkel, és kvázi duplán karácsonyozunk. szembejött a napokban egy-két benyomás az internet világából, ami miatt úgy érzem, baromi könnyű erről elfeledkezni, és pálcát törni egymás felett. szóval én most épp nagyon tudom, hogy nagyon-nagyon jó dolgunk van, és hogy hiába adakoztam az elmúlt hónapokban legalább négyféle helyen és módon, még mindig bőven tudnék mit adni anélkül, hogy attól nekem nehezebb lenne.

ennél kicsit felszínesebb téma: irtó boldog vagyok, hogy a hjem til julből csomó szót és kifejezést értettem idén, pedig csak játszani járok a duolingóra.

fú, kemény nap volt ez a bankszámlámnak. mondtam is v.-nak este, hogy lassan ideje lenne abbahagynom, hogy úgy teszek, mint akinek van pénze. 

csak hát a fabrikban is olyan csodás könyveket tettek ki a polcra - á.-nak is azonnal megtetszett az ø kiadótól a ha szembejön egy medve -, és aztán a makers marketen is annyira, de annyira sok gyönyörű holmi volt, hogy még így is visszafogtam magam. szereztem pár karácsonyi képeslapot, szóval az a terv, hogy ha kidől a gyermek, akkor még megírom az szmk-s jókívánságokat az óvónőknek, aztán kidőlök én is. 

a postázandó képeslapok többsége feladva, néha úgy érzem, egészen jól állok, aztán ránézek a naptárra, és realizálom, hogy tíz nap van karácsonyig. holnapra méteres to do listet kéne írnom, mert a bébiszitter kedd helyett kivételesen így tud jönni, úgyhogy ezek lesznek az utolsó szabad óráim. valószínűleg a bőröndbe is be kéne pakolni - szerdán viszonylag korán indulunk, tizenegyre már baselben leszünk!

élvezem az ünnepi pörgést, valahonnan idén energiám is van hozzá (valószínűleg számit, hogy nem vagyok terhes, és nem szoptatok napi tízszer. meg talán az sem mindegy, hogy mivel a gyerekeken kívül senkivel nem ajándékozunk kvázi kötelezően, és a menüsorból sem csinálunk túl nagy ügyet, így lehet lazán venni az egészet). meg is mutatom a képeslapjainkat, egész cukik lettek:

akkorát buliztunk tegnap a kórházi kollégákkal karácsonyi vacsora címszó alatt, hogy tisztára csordultig a szívem. jól esett újra a csapat részének lenni, táncolni, és látni, hogy bár komoly parák vannak intézeti szinten, az osztály gerince az osztályvezető-váltás ellenére is intakt. szeretem p.-t (főorvos) és a.-t (főnővér), szerintem sokkal jobb páros együtt, mint ahogy azt sejtették előtte. bónuszként b.-ék (szocioterapeuta) készülnek a karácsonyi műsorra a betegekkel, úgyhogy bekapcsolódtam az énekpróbába, és hát, úristen. utoljára ugyanígy vele énekeltem többszólamban, szintén karácsonykor, miközben á. már magabiztosan növögetett a pocakomban, és nekem az olyan core memory, hogy a zsigereimben érzem a mai napig azt a bizsergést, akárhányszor a hallelujah vagy a feliz navidad felhangzik. rég voltam ennyire felszabadult, mint tegnap, pedig valójában anyaként is csomószor vagyok igazán jelen a játékokban és kalandokban. mégis, azért kicsit más felnőttek között és felnőttnek lenni.

előző nap pedig az arbonica decor megálmodója, a szárazvirág csokraim megalkotója hívott el egy offline eseményre. tíz-tizenkét nagyon különböző lánnyal-nővel kezdtünk el ismerkedni, izgalmas volt, meghitt, különleges. többször jutott eszembe közben a cikk, amit m. küldött át nemrég a női barátságok erejéről, és arról, hogy a mai online, elidegenedett világban talán ez tud lenni a jövő.

na, de további áradozások helyett megyek, es elkezdem a hjem til jul új évadát, mert á. már vagy negyed órája hortyog, csak itt ragadtam írni.

ja, és ha valakit érdekel: holnap a fabrikban mikrokiadói könyvvásár van a kávézó szülinapi eseménysorozata részeként! á.-t belelkesítettem, hogy lesz croissant, úgyhogy elvileg mi is benézünk. 

hihetetlen felszabadító volt kirakni ezt a lelki puzzle-t, egyszerűen tényleg elmúlt szinte az összes negatív érzésem “csak”  azáltal, hogy visszataláltam a gyerekkori forrásukhoz. úgyhogy ma újra flowban folytattam a gyerekekkel megkezdett - mondjuk úgy, hogy elődolgozták a papírokat - képeslap-projektet. messze még a vége, de már körvonalazódik, hogy hogyan lesz a mindenféle kisfiú-pacákból karácsonyi kép.

j. alvásideje alatt még a porcelángyurmát is kipróbáltam: működik a recept, már csak az a kérdés, hogy valóban benne ragadnak-e majd tartósan a mindenféle tujalevelek és gyöngyök, ahogy én azt elképzelem. két nap múlva kiderül, mutatok majd képet, ha lesz miről.

így legyen lottó ötösöm, mert valóban nem csak a három és fél évesek kisördöge, hanem az újabb takonyvírus is bújkált á.-ban. a péntek még csak-csak lezajlott, megette élete első mikulás csokiját, volt mikulásbuszozni az apjával, amíg itthon is tüsténkedett az ősz szakállú fószer, de a hétvége már eléggé vállalhatatlan hangulatban telt. egy ponton talán inkább az én részemről, to be honest, meglehetősen kiakaszt ugyanis az a követelőző hangnem, amit a nyűgösködő, és egyébként mindenki mással halálosan udvarias gyerekem tol ilyenkor. volt pár pont, hogy szívem szerint az összes adventi borítékot széttéptem volna, pukkadjon meg mindenki, aztán mára kicsit összeszedtem magam.

ebben segített persze, hogy mivel az orrfolyáson kívül tünete nincs á.-nak, ment ma oviba, úgyhogy csaptunk egy lassú délelőttöt j.-val. ujjfestékeztünk, meggyújtottuk a második gyertyát - igen, tegnap erre sem voltam hajlandó -, az alvásidejében pedig kicsit kieresztettem a szomorúságomat. az elmúlt években rá kellett ébrednem, hogy tombol bennem egy irgalmatlan düh, amivel soha korábban nem szembesültem, arra viszont csak nem olyan régen jöttem rá, hogy a düh alatt majdnem mindig rejtőzik egy mély szomorúság. ha nem is kellemes, de mindenképpen jó volt megérteni, mi fájt ebben a mostani hétvégében. 

ezek az átkozott millenial gyerekkori hiányok, azok.

voltam ma masszázson, mostanában egészen gyakran eljutok, és érzem is a testemen, hogy sokkal-sokkal jobban van, mint az elmúlt pár évben bármikor. mondjuk ma valamiért a hazaút nagy részében cipeltette magát á., amiért nem volt kifejezetten hálás a vállam - nagyon remélem, hogy csak simán fáradt az őszi szünet óta töretlen oviba járástól, és nem valami nyavalya készül kitörni rajta.

a délután hátralevő része az ördögűzés és szupercukiskodás végletei közötti ingadozással telt: sütöttünk kekszet a mikulásnak (hozzánk holnap este fog érkezni), festegettünk két kiborulás között, meg kiválasztottuk, hogy ki milyen színű borítékban kapja majd meg a karácsonyi képeslapját. remélem, sikerül a hétvégén belelkesíteni mindenkit az alkotásra.

készen vannak az utolsó korongok is, épp időben, mert lassan kezdhetjük festeni a karácsonyi képeslapokat, vadásztam délután pár ujjfestékes ötletet pinteresten, és szerintem lesz pár, amibe j.-t is be tudom vonni.

közben megérkeztek a libristóról rendelt angol nyelvű gyerekkönyvek, amiket nagyon valószínű, hogy főlrg magamnak vettem, a 100 dogs címűt egyértelműen. sírva nevetek, annyira cuki szövegek vannak benne. kicsit olyan érzésem van, hogy idén decemberben tényleg minden nap karácsony.

az ünnepre hangolódás jegyében valamelyik álmatlan éjszakán a hjem til jul című norvég netflix-csodát is elkezdtem visszanézni, miután láttam, hogy hamarosan jön az új évad (és semmire nem emlékszem a másodikból). nagyon szeretem továbbra is a norvég nyelvet, és a főszereplő csaj személyiségét. közben pedig döbbenetes időutazás belegondolni, hogy amikor az első részeket láttam, azt hiszem, 2019-ben (vagy 20-ban?), picit voltam csak idősebb a karakterénél, hozzá hasonlóan balfaszkodtam a férfiakkal kerestem az igazit, most pedig van egy valódi társam és két gyerekem. akiknek nagyon ízlett ma az adventi popcorn.