kedvet kaptam én is megörökíteni j.-t picit jobban itt, a naplóírási terveim egyelőre úgyis zátonyra futottak. hiába élhető már hónapok óta az esti rutinunk, mindig inkább olvasok vagy sorozatozok, miután á.-t ágyba dugtam. 

szerencsésnek érzem magam, amiért mi is abba a táborba tartozunk, ahol a nehezebb első babát egy majdnem reklámba illően könnyen kezelhető második követte. persze, biztosan szerepet játszanak az évek meg a rutin, de higgyétek el, nem lettem sokkal türelmesebb vagy kevésbé ingerlékeny, legfeljebb csak más dolgokon robbanok most, mint két éve. és természetesen j. sem alussza át az éjszakát hat hetes kora óta, mint állítólag néhány csodababa*, de sokkal többet hagy minket pihenni, és továbbra sem győzök elég hálás lenni azért, hogy napközben simán és hosszan elalszik a babakocsiban (ma például a tornájáról hazafelé a buszon dőlt ki, ami á.-nál többszörös mission impossible lett volna). 

pár hetes kora óta egyértelmű, hogy a legjobban az emberek, az emberi arcok érdeklik. najó, meg bármilyen fa - a déli hosszú alvása után, ha kipihenten ébred, akár húsz percig is elnézegeti a fűzfánk ágait a babakocsiból. hatalmas szemei vannak, hihetetlenül hosszú szempillákkal, és nem volt még olyan, akit ne vett volna meg kilóra azzal, ahogy rávigyorgott (ilyenkor ráadásul huncut gödröcskéi is lesznek, ami nekem mindig a gyengém volt). ahogy egyre ügyesebben bánik a testével, egyre hosszabb időre tudják lekötni a tárgyak - nyilván a legizgalmasabbak soha nem a gyerekjátékok, hanem az órám, a telefonom tokja vagy az üres tejesdoboz. meg persze a bátyja játékai. újabban ütögetni és kopácsolni szokott hosszadalmasan, és elképesztően büszke magára, amikor rájön, hogy ő kelti ezeket a hangokat. ha izgalomba jön, nagyon vicces kisállat-hangokat ad ki, különben viszont sokszor szinte teljesen csendben szemlélődik. 

a gurgulázó nevetése az egyik legcsodálatosabb dolog a világon - újabban a leghangosabban akkor hallatja, amikor á. esténként "kukucsol" (azaz őrülten rohangászik az előszoba és a nappali között, időnként megállva j. arcától két milliméterre, hogy "kukucs, j.!") vagy az egyik testkontaktos mondókát játssza vele.  

születésétől kezdve imád fürdeni, ami óriási különbség á.-hoz képest, aki csak azután barátkozott meg a vízzel, hogy tudott ülni a kádban. j. ehhez képest már akkor boldogan kalimpál, ha v. megnyitja a kád csapját. az elmúlt szűk hónapban a második kedvenc napirendi pontja pedig az evés lett, fogalmazzunk úgy, hogy gyorsan ráérzett az ízekre, miközben továbbra is lelkesen szopizik. utóbbi kapcsán szuper élmény számomra, hogy funkcionálisan használja a testemet, tíz perc alatt lezavarja a kajálást, aztán már csak ábrándosan tekintget rám. nagyon cuki, ahogy az ölemben fekve keresi a szemkontaktust - és azonnal szétterül a szokásos mosoly az arcán, amint találkozik a pillantásunk. 

hálás vagyok, hogy tényleg semmin, de semmin nem kell aggódni: korának megfelelően alszik, gyarapszik, fejlődik a mozgása (mégha eléggé sajátságos is az a kúszás-forma, amit művel, mint egy kis hernyó, dugja fel a popsiját), értelmes, hihetetlenül érdeklődő és barátságos. hálás vagyok, hogy ennyire könnyű őt szeretni. 

sokat szoktam gondolkodni azon a teljesen meddő kérdésen, hogy mennyivel kap kevesebbet egy másodszülött. és valóban, a mérleg egyik nyelvén ott van, hogy nagyon sokszor á.-t részesítem előnyben, az ő szükségleteit elégítem ki hamarabb, az ő érzésvilágát priorizálom, vele töltök mindenképpen mindennap minőségi időt kettesben (és ezt gyakorlatilag j. 2 napos kora óta tartjuk, amióta hazajöttünk a kórházból). és hát értelemszerűen jóóóval kevesebb osztatlan figyelmet kap j., mint anno a bátyja (nem beszélve a nagyszülői hype-ról, ami a család első unokájának járt). ugyanakkor j. azonnal egy már létező anyát kapott (úgy értem, á. mellett lettem anya, és biztosan van, akinek rögtön megy, de nekem hónapokig tartott, mire megérkeztem teljes szívvel az új szerepembe), aki sokkal jobban ott tud vele lenni a jelenben, kevesebbet bizonytalankodik, lazább. azt pedig látni, ahogy a bátyjára néz - gyakorlatilag azóta, hogy tudja fókuszálni a tekintetét -, egyszerre szívszorító és szívmelengető. nem kérdés, hogy j.-nak mindig lesz egy legkedvencebb embere a földön, és nagyon szurkolok, hogy idővel legalább olyan jó barátokká és szövetségesekké váljanak, mint amilyenek mi vagyunk n.-val. (majd a pár évtized jól megérdemelt tesóharca után.)

*: én mondjuk egy ilyen babát sem ismerek, csak a valakinek a valakijének a gyerekéről hallottam már efféle sztorikat.