nos, az történt, hogy a hétvégém szabad óráiban elmerültem a blog-nosztalgiában, és elkezdtem lementegetni a nagyonrégi bejegyzéseket, hogy ne feltétlenül az interneten legyen nyomuk. nem az akkori önmagamat, pláne nem az akkori (itt most elsősorban a tíz-tizenöt éves bejegyzésekről beszélek) érzéseimet szeretném letagadni, de az biztos, hogy egynéhány poszt előtt nem ártott volna némi önkritikát gyakorolnom (mennyi pátosz, atyaég, mennyi modorosság!). persze, huszonhárom évesen, amikor kezdtem ezt a blogot, én még tényleg elképesztően hebrencs és sarkos kamasz voltam. egyfelől koravén, másfelől viszont rettenetesen éretlen. ahogy r. barátnőm fogalmazott vasárnap a telefonban, szerinte én vagyok az a barátnője, aki a legtöbbet fejlődött a megismerkedésünk - ötödév - óta. ami egyértelműen bók, ugyanakkor mégiscsak benne van, hogy bőven volt honnan fejlődnöm. örülök, hogy sikerült.

szóval nosztalgiáztam és pironkodtam, közben egy-két dolgot v.-ral is megosztottam - így két gyerek után már úgysem szabadul egykönnyen - eléggé nagyokat röhögtünk rajtam. ezzel együtt szuper hétvége volt, eljutottam masszázsra meg a belvárosba egy gyors bevásárlókörútra - m.-ékhoz megyünk holnap a fiúkkal, és szerettem volna ajándékkártyákat szerezni nekik házavató gyanánt -, és volt nálunk v. pap nagybátyja, akit j. teljesen levett a lábáról (nem csodálom, mondjuk, hihetetlenül cuki baba, engem is nap, mint nap levesz a lábamról).

valahogy most mindkét gyerekemmel töksok flow-pillanatot tudok megélni, ami nagyon jó érzés. talán a hirtelen tavasznak is köszönhető, de remélem, hogy van benne némi részem nekem is.

 és most jut eszembe, hogy milyen régen voltak már a jódolgok:

- nem lettem náthás a fiúkkal együtt, de ők is enyhén megúszták, és á. olyan együttműködő már az "orr-rendnek" elnevezett szeánszunkban,

- j. megkapta az utolsó oltásokat a héten, úgyhogy egy éves koráig most béke van ezen a fronton,

- argentínába nem megyünk ugyan (v. munkahelyén komolyabb para van, és nem kockáztattuk, hogy dél-amerikából kelljen interjúznia meg ezen feszülnie), viszont vettünk regjegyet májusra göteborgba, ahonnan aztán egy hosszabb norvég utat tervezünk, á. már most be van zsongva (és persze én is),

- sikerült teljes mértékben átállítanom á. elalvását az általam preferált forgatókönyvre, így minden este van időm és agyam olvasni (most épp isabel allende van soron megint, kicsit limonádé, de legalább kikapcsol),

- medve és madár, ami ugyan gyerekkönyv, de annyira cukik a karakterek, és annyira kedvesen szól a barátságról, hogy hálás vagyok, amiért á. állandóan ezt kéri,

- életemben először nem nyírtam ki az orchideát, hanem bimbózik! ráadásul ez az első anyák napi ajándékom, amit tavaly vett v. és á., úgyhogy tényleg a fellegekben járok, amikor csak ránézek,

- január eleje óta minden nap csinálom azt a rövid hasizom gyakorlatot (a történelmi hűség kedvéért: kétszer kihagytam, mindkétszer pocsék éjszaka után aludtam inkább a fiúkkal),

- j. egyre aktívabban vesz részt az életünkben, és á. egyre kedvesebb vele, visz neki játékokat, megsimizi, visszarakja a szájába a cumit, amitől totálisan elalélok.

az ezer dologból az egyik, amire megtanít az anyaság, az egészen biztosan a késleltetés művészete. én alapvetően olyan vagyok, hogy amit lehet, azt szeretek halogatás nélkül megcsinálni (úgyis mindig van a listán olyan, ami nem csak tőlem függ vagy segítségre van benne szükségem vagy hosszasabb utánajárást igényel stb.). ehhez képest most január elseje óta tart az aktuális projektem (régi, gagyi műanyag karácsonyfadíszek felpimpelése körömlakkokkal), mivel minden nap legfeljebb a délutáni alvásidő alatt foglalkozom vele pár percet, aztán ugrok is a következő teendőre. két éve szerintem még inkább neki sem álltam volna ilyen körülmények mellett, most pedig így is élvezem, és ez, bevallom, óriási előrelépés a személyiségfejlődésemben. 

egyébként meg már csak két dísz van hátra a hétből. 

amúgy rájöttem, hogy én egész életemben úgy tanultam, ahogy a kisgyerekek: rengeteg ismétléssel. van némi hajlamom a fotografikus memóriára, de azért azt nem úgy kell elképzelni - nálam legalábbis -, hogy egyszer látok valamit, és kész, be van fényképezve az agyamba. mindig is két, de inkább három alkalommal néztem át egy-egy vizsgára az anyagot, ha tehettem. és mindig megvoltak az asszociációs láncok: a nehezebben megjegyezhető dolgokat igyekeztem valamihez (akár hangzási asszociációhoz) kötni, és olyan izgalmas most tapasztalni, hogy ez á.-nál is mennyire működik. egyfelől kriminális, hogy a keresési előzményeim között szinte kizárólag olyanok szerepelnek, hogy az xy busz/villamos megállói, másfelől annyira meghitt valahogy ez az együtt tanulás. tegnap persze még én voltam az, aki hamarabb megtanultam az ominózus 15-ös busz megállóit, de a nap végére már ő is majdnem az összeset tudta. és szerintem nem kell sok, hogy túlszárnyaljon. szóval most a sporttelep megállóra mindketten úgy asszociálunk, hogy "az előző megállóknál nem szállt fel senki, de ott felszállt egy focista.".

a másik, ami döbbenetes, hogy mennyire érdeklik á.-t a számok és a betűk, és így nem egészen két és fél évesen, a tömegközlekedés rajongásának köszönhetően egy csomó számot felismer az alakja alapján (először azt hittem, hogy csak véletlen, de aztán pár hete már konzekvensen mindig jól mondja, hogy 105-ös vagy 210-es busz jön, és minden egyéb, gyakrabban látott járatot is helyesen mond). külön szerencse, hogy én meg grafomán vagyok, ráadásul kifejezetten imádok szépen írni, úgyhogy tegnap a délutáni ébredés után vagy fél óráig számokat rajzoltam, miközben j. meg a ceruzákat próbálta megszerezni. 

ettől függetlenül tegnap ránk is lecsapott a blue monday - fogjuk most akkor erre a hipertudományos jelenségre azt a több órás vergődést, amibe nagyjából párhuzamosan mindkét gyerek (és az anyjuk) belelovalta magát. remélem, a blue thuesdayt még semmilyen brit tudós nem találta fel, mert akkor felmondok.

ezt nevezem én effektív napnak! még félkilenc sincs, és már a második mosás megy, túl vagyunk a reggelin és kész az ebéd, minden gyerek orra kiszívva, és még a 15-ös busz 29 megállóját is memorizáltam. (tegnap azzal mentünk újlipótba családi reggelizni, onnan az új szerelem.)

amúgy tök szuper volt a hétvége, pénteken á. a nagyinál aludt, így be tudtam fejezni az összes párhuzamosan futó fotóalbum aktualizálását, és szombat délelőtt még egy gyors brunchra is futotta a közelben hármasban. bár az nagyon durva, hogy újra szembesülök azzal, mennyire kevés a gyerekbarát kávézó-reggeliző budapesten. és gyerekbarát alatt most nem azt értem, hogy legyen csillivilli gyereksarok (az se lenne rossz, persze, de alapvetően megszoktam/megszoktuk, hogy bevonjuk á.-t a felnőtt tevékenységekbe, nem pedig mindenáron lefoglaljuk valamivel), csak mondjuk legyen egy pelenkázó vagy egy nyugis(abb) sarok szoptatni. de nem nyígok, mert a bagel viszont isteni volt mindkét helyen, és jól esett végre nem a játszóterezős farmereim valamelyikét felvennem.

amúgy magam sem értem, mi van velem, de az elmúlt héten teljesen rákaptam a sütés-főzésre. semmi újévi fogadalom, pláne újévi lendület nincs ebben (nem is értem, ki találta ki ez utóbbi fogalmát, mégis miből lehetne a tél közepén lendületet meríteni?), egyszerűen csak elkezdtem felélni a mélyhűtő tartalmát, hogy aztán le tudjuk olvasztani a közeljövőben. és igen, ebből a bejegyzésből egyben az is kiderül, hogy eddig zömében nem főztem, sosem szerepelt a prioritásaim között. amíg dolgoztam sajnáltam rá azt a kevés szabadidőmet, amióta meg gyereke(i)m van(nak), azóta meg aztán végképp no go volt, hogy a konyhában töltsem az ún. anyai énidőmet. persze, amikor elkezdtük á. hozzátáplálását, nagy erőkkel beszereztem mindent, sürögtem-forogtam, csak aztán hamar kiderült, hogy imádja az üveges bébiételeket, és lássuk be, sokkal stresszmentesebb lett onnantól az életünk. 

na szóval, egy tökjó alapanyagokkal dolgozó, egészséges helyről rendeljük a kaját, viszont most ráébredtem, hogy sokkal jobban ízlik a saját főztöm (a legfinomabb a mogyoróvajas banánkenyér lett, meg a tepsis tejszínes krumpli, és persze a megunhatatlan sajtos-tejfölös csirke - igazi comfort food nekem). félreértés ne essék, ezt a magam részéről nem tartom valódi kunsztnak, szeretem a fűszereket, szeretek enni, nagy baj akkor nem lehet. 

a “gond” inkább az, hogy akkor innentől kénytelen leszek főzni (?).

fú. szép dolog a tél, és főleg szép, hogy egészen megbarátkoztam vele (amiben egészen biztosan segít, hogy megtanultam rétegesen öltözködni, és a funkcionalitás javára részben elengedtem az esztétikumot), de azért ez a pár nap tavasz most nagyon jól esik. ma voltunk először ringatón j.-nal, ami azért különösen különleges (micsoda szókincs, hah), mert két éve ilyenkor voltam á.-nal is az ő első foglalkozásán. ég és föld a lelkiállapotom, az anyai önbizalmam az akkorival összehasonlítva, amivel, bevallom, nehéz azért szembesülnöm. és pláne nehéz nem kattognom azon, hogy á. nehézségeiből minek vagyok én az okozója, pusztán azért, mert ő az első gyerekem (nyugi, ebben a témában azért, amikor józanon gondolkodom, szokott segíteni, ha szétnézek az általam ismert elsőszülöttek között, és rögtön kiderül, hogy egészen más kihívásokkal küzdenek az ő szüleik, mint amiket én á. nehézségeinek aposztrofálok).

j. különben elképesztően élvezte, tátott szájjal figyelt mindent, egy hangja nem volt. én pedig teljesen feloldódtam a közös éneklésben, nagyon szeretem. titokban még mindig nem tettem le arról, hogy egyszer majd lesz időm, keresek valami jó amatőr kórust, és újra becsempészem az életembe ezt a - számomra -semmihez sem fogható élményt. 

különben meg irtó büszke vagyok magamra, mert szombat óta minden nap megcsinálok egy tíz perces hasizom-workoutot. anno munka előtt nyomtam minden reggel, és hetek alatt elkezdett látszani az eredmény, persze, meglátjuk mi lesz így két terhesség után. mindenesetre ez már trend, örülök neki nagyon. és hálás vagyok a két fiúnak, hogy ideiglenesen van egy olyan órája a napnak, amikor mindketten alszanak.

a ma este időutazása: sütni a serpenyőben a csirkét provance-i fűszerkeverékkel, olívaolajjal, mint valamikor, valahol, egy egészen másik életben. pohár rosé a kezemben, közben szól a spotify, és épp - az első éjszakai szoptatásig - nem vagyok felelős senkiért. persze, közben megtörténik az örök anya-paradoxon: ebben a szusszanásnyi időben is á.-ról nézegetek képeket (igaziból mindig hiányzik, ha nincs itt, és úgy szeretném tudni, hogy hogyan éli meg ezeket a máshol alvásokat amellett, hogy a kalandozás-részét nyilván nagyon élvezi, és mindig szeretne újra menni). aztán beugrik valami, amit már nem tudom kinek a blogján olvastam arról, hogy a mai gyerekek miket fognak mesélni a majdani terápiáikban rólunk. nem emlékszem a pontos posztra, de arra igen, hogy volt egy olyasmi pontja, hogy állandóan arról ventillált, hogy milyen nehéz neki  / mennyi lemondással jár számára a szülőség. és amire még inkább emlékeszem, az az a rossz érzés, ami most újból megtalált, amiért kifejezetten nosztalgikusan gondoltam a lakásomban megsütött millió provence-i csirkemellre. és amiért én is rengetegszer mesélek az általam anyaként megélt nehézségekről, a blogon egészen biztosan többet, mint amennyit a jóról. feltételezem, hogy a poszt írójának ez nem volt szándéka, de valahogy azt éreztem tőle, hogy az, hogy felvállalom és beismerem a nehézségeket, ez gond, ez trauma a gyerekeimnek. félreértés ne essék, a terápiájukra teszek félre pénzt (mármint teszek félre nekik pénzt á. születése óta, amire félig viccesen szoktam mondani, hogy majd ebből tudják finanszírozni a terápiájukat), és pszi-emberként picit remélem is, hogy szeretnének majd terápiába járni, de nem tudom, hogy tényleg baj-e, hogy nem csak habos-babos időszakként tálalom ezeket az első éveket. 

viszont ennek kapcsán arra is rájöttem, hogy tényleg relatíve keveset írok a klassz részéről. hogy még mindig van bennem egy félelem azzal kapcsolatban, hogy megbántok másokat a boldogságommal. azzal, hogy nekem van gyerekem, nem is egy. azzal, hogy a gyerekeim jól fejlődnek, és ugyan j.-ról még nem tudok nyilatkozni, de á. egyértelműen egy nagyon okos, nagyon kíváncsi kisfiú, elképesztő memóriával és szókinccsel, fantasztikus humorral, logikával, kreativitással, érzékenységgel a szépre. közben meg ez egy baromság. és ahogy korábban, mondjuk az utazásaim vagy egyéb szuper élményeim kapcsán eszembe sem jutott ezen agonizálni, most sem kéne. aki kicsekkolt az életemből az anyává válásom okán, annak más baja (is) volt, és igazán befejezhetném a parázást.  

úgyhogy befejezem. és töredelmesen bevallom, hogy ma minden percet éveztem. a közös főzést, a sétát, a beszélgetést arról, hogy én jobban szeretek sétálni, mint buszozni, de á. szerint amikor "a mami kicsi volt, ő is egy megállóra is buszra szállt". még az altatást is élveztem. meg j. mosolyát (vagy éppen sértettségében legörbülő száját), amikor meglát. ahogy elkezd kalimpálni, mintha legalábbis repülni szeretne. tényleg nagyon nehéz őt nem folyamatosan puszilgatni.