a ma este időutazása: sütni a serpenyőben a csirkét provance-i fűszerkeverékkel, olívaolajjal, mint valamikor, valahol, egy egészen másik életben. pohár rosé a kezemben, közben szól a spotify, és épp - az első éjszakai szoptatásig - nem vagyok felelős senkiért. persze, közben megtörténik az örök anya-paradoxon: ebben a szusszanásnyi időben is á.-ról nézegetek képeket (igaziból mindig hiányzik, ha nincs itt, és úgy szeretném tudni, hogy hogyan éli meg ezeket a máshol alvásokat amellett, hogy a kalandozás-részét nyilván nagyon élvezi, és mindig szeretne újra menni). aztán beugrik valami, amit már nem tudom kinek a blogján olvastam arról, hogy a mai gyerekek miket fognak mesélni a majdani terápiáikban rólunk. nem emlékszem a pontos posztra, de arra igen, hogy volt egy olyasmi pontja, hogy állandóan arról ventillált, hogy milyen nehéz neki / mennyi lemondással jár számára a szülőség. és amire még inkább emlékeszem, az az a rossz érzés, ami most újból megtalált, amiért kifejezetten nosztalgikusan gondoltam a lakásomban megsütött millió provence-i csirkemellre. és amiért én is rengetegszer mesélek az általam anyaként megélt nehézségekről, a blogon egészen biztosan többet, mint amennyit a jóról. feltételezem, hogy a poszt írójának ez nem volt szándéka, de valahogy azt éreztem tőle, hogy az, hogy felvállalom és beismerem a nehézségeket, ez gond, ez trauma a gyerekeimnek. félreértés ne essék, a terápiájukra teszek félre pénzt (mármint teszek félre nekik pénzt á. születése óta, amire félig viccesen szoktam mondani, hogy majd ebből tudják finanszírozni a terápiájukat), és pszi-emberként picit remélem is, hogy szeretnének majd terápiába járni, de nem tudom, hogy tényleg baj-e, hogy nem csak habos-babos időszakként tálalom ezeket az első éveket.
viszont ennek kapcsán arra is rájöttem, hogy tényleg relatíve keveset írok a klassz részéről. hogy még mindig van bennem egy félelem azzal kapcsolatban, hogy megbántok másokat a boldogságommal. azzal, hogy nekem van gyerekem, nem is egy. azzal, hogy a gyerekeim jól fejlődnek, és ugyan j.-ról még nem tudok nyilatkozni, de á. egyértelműen egy nagyon okos, nagyon kíváncsi kisfiú, elképesztő memóriával és szókinccsel, fantasztikus humorral, logikával, kreativitással, érzékenységgel a szépre. közben meg ez egy baromság. és ahogy korábban, mondjuk az utazásaim vagy egyéb szuper élményeim kapcsán eszembe sem jutott ezen agonizálni, most sem kéne. aki kicsekkolt az életemből az anyává válásom okán, annak más baja (is) volt, és igazán befejezhetném a parázást.
úgyhogy befejezem. és töredelmesen bevallom, hogy ma minden percet éveztem. a közös főzést, a sétát, a beszélgetést arról, hogy én jobban szeretek sétálni, mint buszozni, de á. szerint amikor "a mami kicsi volt, ő is egy megállóra is buszra szállt". még az altatást is élveztem. meg j. mosolyát (vagy éppen sértettségében legörbülő száját), amikor meglát. ahogy elkezd kalimpálni, mintha legalábbis repülni szeretne. tényleg nagyon nehéz őt nem folyamatosan puszilgatni.
