tökre szerettem volna blogot írni, mert kicsit mindig elkámpicsorodom, amikor látom, hogy mennyire nem írnak a többiek, ami után mindig emlékeztetem magam arra, hogy én sem vagyok különb. aztán most teljesen beszippantott julie otsuka könyve, aztán meg update-eltem magam választás-témakörben is, amiből egy bő félórás cikkolvasás lett (a főpolgármesteri programokat szerencsére még előző hétvégén elolvastam-átfutottam, de a vitát például még mindig nem tudtam megnézni). úgyhogy most remélem, hogy á. alszik még picit, és akkor lesz esélyem befejezni ezt a posztot*.

a héten elkezdtem csúcsra járatni az utolsó trimeszteres dekoncentráltságom, az egyik nap spontán kiesett a kedvenc poharam a kezemből, mert egyszerűen elfeledkeztem arról, hogy fogom. a különféle tematikájú to do listáimról (miket kell itthon csekkolni j. érkezéséig, miket kell venni j. érkezéséig, ebből miket tudok egyedül intézni, mikhez kell apai asszisztencia, miket kell egyébként elintézni még a szülés előtt, miket szeretnék még á.-nak venni-intézni a szülinapjára készülve - amikor, ugyebár, reményeim szerint már bőőőőőven gyerekágyas leszek stb.) konkrétan külön listát kell írnom, különben napokra elfeledkezem a létezésükről is. és egyáltalán nem szabad már multitaskingolással kísérleteznem, mert simán a város egy másik pontján lyukadok ki közben, mint ahová igyekszem. úgyhogy ezennel letettem mind a biciklit, mind a vezetést, mondtam is v.-nak, hogy innentől ő a hivatalos családi sofőrünk. amire lesz is szükség, mert eléggé sok júniusra a program még, néha mondjuk kicsit parázom, hogy hogyan fogom bírni ebben az őrült, nem-terheseknek való időjárásban. mondjuk nem panaszkodom, mert az egyik ilyen program az egy utolsó kis mininyaralás hármasban, végül csákberénybe megyünk az általam szelektált öt-hat szálláshely közül. azóta megtudtam, hogy külföldön már létezik egy olyan fancy fogalom is, hogy babymoon (last minute nászút a baba érkezése előtt) - nekem mindössze az volt a fantáziám, hogy szeretnék még valami természetközeli helyen eltölteni pár napot együtt, kirándulni, chillbe lenni, nem rohanós időt tölteni hármasban. 

a dekoncentráltság mellett különben a hormonok is kezdenek gyötörni, tegnap szerintem anyaságom mélypontját éltem át, amikor délelőtt egyszercsak úgy éreztem, hogy egyáltalán nem kapok levegőt az állandó rámcuppantságtól, és a homokozóban sem működött az utóbbi időben tapasztalt, akár tíz perces (minő luxus!!!) egyedül molyolás, és eldurrantam. félreértések elkerülése végett, teljes mértékben tudok magammal empatizálni, és azt is tudom, hogy ha többet aludtam volna éjjel, mint két és fél óra, már az segített volna abban, hogy jobban kezeljem az érzelmeimet (és á. érzelmeit), de ettől függetlenül nagyon-nagyon nehéz megbocsátanom magamnak az ilyen fajta, magamból kikelt, dühös viselkedést. ami ráadásul teljesen egyértelműen átragad á.-ra, még inkább rontva a kettőnk dinamikáját, és még inkább nehezítve, hogy szerezzek magamnak néhány percet arra, hogy lehiggadjak. rövidre zárva, délelőtt 11 körül együtt bőgtünk ordítva á. ágyán, összebújva. valószínűleg neki hamarabb segített, hogy belőlem legalább az addig visszatartott a feszültség-rész kiment, és rá tudtam hangolódni, én viszont még a bocsánatkérés után is folytattam a csendes könnyfolyatást. annyira félek ilyenkor, hogy a látszat ellenére hagyok benne, a kötődésében valami mély, visszavonhatatlan sebet, tökmindegy, hogy utána milyen nyíltan mondom el neki, hogy nem szabadott volna így kiabálnom vele, és mennyire szeretem akkor is, amikor épp mérges vagyok, és mindig. tudom, hogy ezek nem megúszható körök, pláne, hogy elindult a dac- és meltdown korszak az elmúlt pár hétben, szóval nem feltétlenül naponta, de hetente biztosan többször telítődöm én is, mert egyszerűen ennyi érzelmi krízist nem tudok kezelni (se az övéit, se a sajátjaimat). ráadásul az első durvább határfeszegetős-meltdownos nap közben rádöbbentem, hogy nekem ebben egy irtó nagy plusz fájdalmam is van, a saját gyerekkorom hiányai miatt. ugyanis már ovis koromból bőven vannak emlékeim arról, ahogy visszafogom magam, az érzéseim, hogy ne okozzak kellemetlenséget anyukámnak (a szégyenlősségemmel, félénkségemmel, szorongásaimmal vagy éppen a vágyaimmal). emlékszem a konkrét belső élményre, ahogy őt kímélem, őt nem akarom szégyenbe hozni. és most baromira fáj, hogy akkor is a saját szükségleteimet fojtottam el, és most is az én igényeim szorulnak háttérbe. 

szóval tudom, hogy ezek okék és vannak és lesznek, de akkor sem tudok az ilyen délelőttökkel oké lenni. persze, talán nem is kell, mert így még jobban ösztönözve érzem magam arra, hogy kitaláljak az ilyen és ehhez hasonló extrém helyzetekben is működő coping stratégiákat. mondjuk az elég ijesztő, hogy azt érzem, állandóan észnél és felkészültnek kell lenni, különben kicsúszik a kezemből az irányítás. és ilyenkor eléggé sokkol az a magabiztosság, amivel vállaltam még egy gyereket.

és most direkt nem fogom ideírni ellenpontként azt az ezer csodás pillanatot és élményt, amit átélek anyaként, mert utálom, hogy az általam ismert anyák többsége - engem beleértve - még mindig sokszor ezt csinálja, mintha mosakodnunk kéne a sz... napjainkért és gondolatainkért. pláne, hogy ugye mindebből nem látszik semmi. még a berealen sem (bár egyszer ott tuti el fog jönni az a pillanat, amikor a szétbőgött fejemmel fogok posztolni a nagy számok törvénye alapján). 

maradjunk annyiban, hogy tegnap kicsit sem ragyogtam. 

*: nem fejeztem be, de ezért kizárólag az írástempóm okolható.