az elmúlt két-három nap random emberi interakciói kicsit visszatöltötték belém a hitet, amire, bevallom, bőven szükségem volt, mert az elmúlt pár hétben némileg besokalltam. valószínűleg, amióta itthon vagyok (és még akkor is óhatatlanul kevesebb impulzus ér, ha minden nap mászkálunk a városban á.-nal - és még meg is szólítanak nénik-bácsik -, barátnőzök, hétvégi családi programozunk és magánrendelek heti két délelőttöt), érzékenyebb is vagyok arra, hogy egyszerűen nem és nem fogok mindent szó nélkül lenyelni. anno a terápiám egy jelentős része is arról szólt, hogy leessen, mennyit érvénytelenítettek különböző módokon a szüleim (nyilván most is csinálják, csak rájuk már immunisabb vagyok), és mennyire mélyen belémrögzült működésmód, hogy 1. magamban keressem a hibát, a túlérzékenységet, a "hisztit", ahogy apukám mondaná, 2. felmentsem a másikat, amiért nem mentalizál, nem veszi figyelembe az én érzéseim, adott esetben egyszerűen "használ". 

a konkrét esemény az volt, hogy valaki szakmai szívességet kért írásban, egy privát platformon, amire relatív azonnal válaszoltam, ami eszembe jutott megoldási lehetőség. erre aztán nem érkezett semmilyen reakció, én pedig napokig agyaltam, hogy oké-e, hogy nekem ez nem oké (= böki az igazságérzetem, bosszant), illetve hogy ha az érzéseimnek egy tízes skálán maximum négyes az erőssége, akkor mégis miért kattogok azon, hogy szeretném az illető tudomására juttatni, hogy nem vagyok komfortos a helyzettel. az ijesztő egyébként az volt, hogy milyen szinten próbáltam magam lebeszélni a saját érzéseim jogosságáról, és magyaráztam a másik fél bizonyítványát (leginkább azzal, hogy hát biztos azért nem köszönte meg, mert valódi segítséget nem tudtam neki nyújtani, pont azért, mert stayed home mum vagyok jelenleg, nem pedig dolgozó nő). a végén igaziból annyira mérges lettem a saját ruminálásomra, hogy ez adott lendületet, hogy megírjam neki, úgy gondolom, illett volna egy köszönömöt válaszolni, és személy szerint nem vagyok komfortos a velem szembeni viselkedésével. egyfelől, örülök, hogy megtettem, mert onnantól, hogy úgymond kiálltam az érzéseimért, el is múlt minden kellemetlen gondolatom. másrészt, nem örülök, mert az igazi kiábrándultságot a válasza váltotta ki, miszerint megköszönte az "osztást". és azt hiszem, ebből van elegem. hogy mintha elfelejtettük volna egyszerűen tudni beismerni, ha hibáztunk, ha elmulasztottunk valamit (mondjuk egy jogosan elvárt, konvencionális udvariassági gesztust, a másik megtisztelését, amit számomra ez a köszönöm jelent). és nem szeretnék olyan világban élni, ahol egyre kevesebb ember tud csak úgy bocsánatot kérni viszonttámadás, cinizmus vagy védekező-magyarázkodás nélkül. én azt igyekszem tanítani á.-nak, hogy felvállalható, ha elrontottunk valamit. baromira nem vagyok tökéletes anyuka, szóval van is bőven lehetőségem a példamutatásra, amikor egyszerűen artikulálom, hogy rosszul reagáltam (mondjuk kiabáltam, elveszítettem a türelmem). semmi mást nem mondok, csak hogy bocsánatot kérek/sajnálom, nem volt rendben, ahogy viselkedtem, és igyekszem legközelebb jobban csinálni. és nem csak azért nem kezdem el neki magyarázni, hogy egyébként az ájulás határán voltam épp, amikor megint kellett neki valami, én pedig csak le szerettem volna ülni a kanapéra, mert nincs még két éves, hanem azért, mert azt szeretném, hogy iksz év múlva ő is tudná vállalni a felelősséget az - egyébként teljesen emberi és oké és shit happens-típusú - hibázásaiért. 

(és egyébként olyan világban sem szeretnék élni, ahol egy ilyen viszontreakció után elkezdek agonizálni,  hogy akkor túl magasra teszem-e a lécet, amiért normalitásként és elvárásként gondolok az ilyen és ehhez hasonló minimál-gesztusokra. nem szeretnék lemondani arról, hogy erre alapként tekinthessek, és elvárjam magammal és másokkal szemben.)

ez a sztori egyébként valószínűleg rárakódott a blogszféra előző posztomban említett jelenségeire, amik miatt szintén furcsán keserű lett a szájízem. nem tudom, mennyire számítok "öreg" bloggernek azzal, hogy 2010 óta blogolok, mindenesetre mintha azok a típusú blogok, amiknek hatására kedvet kaptam ehhez a műfajhoz, szinte teljesen kikoptak volna. nem mondom, hogy mind irodalmi értékű volt, de valahogy közvetítettek számomra értéket azzal, hogy betekintést engedtek az életükbe, vágyaikba, ízlésükbe. és simán lehet, hogy csak totálisan vak voltam erre, de nem emlékszem egyetlen, a mostaniakhoz hasonló komment-viharzásra sem. és tényleg szeretnék erről a témáról írni rendesen, csak lassan fürdésidő van, szóval ezt most megint el kell napolnom. az viszont biztos, hogy az egyik nagy tanulság, amit levontam az az, hogy kicsit faddikt módon működöm, ha blogolvasásról van szó (például nem állok le az evidensen negatív hatás ellenére sem). úgyhogy most - tisztelet a kivételeknek - tartani fogok egy tudatos detoxot.