azért annak nagyon örülök, hogy akkor lett gyerekem, amikor már szeretem smink nélkül is az arcomat. és annak is, hogy minden szűrővizsgálat csillagos negatív lett a héten, így bőven jut időm agonizálni a mindennapos semmiségeken. sosem gondoltam, hogy ilyen leszek (gyarapszik eleget? refluxos vagy csak a levegő bántja vagy valami igazán komoly fájdalma van? azért sír, mert éhes? azért sír, mert túl sokat evett? van elég tejem? oké, talán van, de elég jó minőségű?), de igyekszem nem haragudni magamra emiatt (sem). meg amiatt sem, amikor hajnalban cseppet sem látom cukinak az ivadékunkat, vagy amikor napokon át egy okot sem tudok felidézni, hogy miért is akartam anno gyereket. 

és persze minden hullámvölgyet követ egy csomolungma, és hiába volt pokoli a csütörtök éjszaka, tegnap életem egyik legszebb sétáját tettem vele. ahogy szuszogott a mellkasomon, éreztem a teste melegét és sütött ránk a nap, na ebből kérek szépen még sokmilliót. 

ez a ma esti látogatás a zártosztályon* felért egy komplett wellnesshétvégével, ilyet se hittem volna egy-egy szombati ügyeletben, hogy valaha leírok. az elmúlt napokban kicsit agonizáltam azon, hogy mintha fényévekre lennék a korábbi életemtől, amikor még kompetensnek éreztem magam, de amíg elsőre eltalálom a megfelelő kulcsot és a betegek is megismernek, addig nagy baj nem lehet.

és annyira jó volt várni, hogy hazaérjek, és halljam lássam á.-t, ezt az érzést muszáj lesz minél többször megadnom magamnak, magunknak, úgy érzem, segítene a nehezebb etapok átvészelésében. 

egyébként meg egyre többet vigyorog, világosan különbséget tesz köztünk, követ a tekintetével, háromnegyed órákat is elnézelődik nyugiban, és a védőnő szerint a korához képest nagyon fixál a tárgyakra. egyszóval, á. a világ legokosabb majdnem-hathetese.

*nem ütött még be semmilyen posztpartum dolog, csak vérvételre szaladtam be.

pár napja kitaláltam, hogy mi lenne, ha a fürdés előtti nehezebb időszakot táncolással töltenénk, és azt hiszem, az eddigi kedvenc rituálénkat adtam magunknak. egyelőre lehetetlen, régi slágerekre táncolunk á.-nal, aztán majd pár év múlva reklamál. szerintem az van, hogy én annyira belelazulok a zenékbe, hogy ettől nyugszik meg ő is, a legdurvább sírásoknak is elvágólagosan végeszakadt eddig minden alkalommal. persze, nyilván képtelenség egész nap zenbe maradni, tudva, hogy a kisbabámra is hat a feszültségem, de egyre többször sikerül. és már a babakocsizási kísérleteinknél is csak minden kétszáz méter után nézem meg, hogy vajon alszik-e, vagy kezdjem el az eszeveszett ringatást, mert mindjárt eltörik a mécses. 

kár, hogy sosem fog kiderülni, mi zajlott ezekben a hetekben á. fejében. 

és egyébként nagyon sokat segít, hogy az utóbbi években már nem csak cukormázasan lehet beszélni a gyermekágyas időszakról. biztos vagyok benne, hogy sok múlik a babák (és anyák) temperamentumán, és abban is, hogy valakinek főleg a csodaszépsége marad meg. mert csodaszépség is akad bőven, á. cuki kis hangjai, a grimaszai, a keze, ahogy taperol kajálás közben, az apró lábujjai, a gyönyörű füle, az egyelőre reflex-mosolyai, a napról napra tágabbra nyíltabb szemei. viszont ott vannak az egymás után múló órák is, amiknek a felében szoptatok, a másik felében pedig különböző módokon ringatok-nyugtatok-altatok, hogy aztán hátha legyen fél órám a következő szoptatásig úgy, hogy mindkét karom és kezem a rendelkezésemre áll. el sem tudom képzelni, milyen lehet ezt totálisan egyedül csinálni.

néha arra gondolok, a legtöbb dolog, amit hittem magamról - hogy erős vagyok, kitartó és van akaraterőm - az puszta képzelgés volt, légvár. néha megijedek, hogy cserbenhagy a testem, és soha nem leszek már önmagam. néha jól esne visszaugrani az időben, és elmenni egy baráti találkozóra, csak úgy inni egy fröccsöt. vagy lemenni most a balatonra n.-ékkal, akik ott vannak, ahol a tavalyi szülinapomat töltöttük. néha egyszerűen csak be akarom dugni a fülem és átaludni az éjszakát.

és néha sikerül fejbe kólintani magam, és drámázás helyett visszatérni a földre. a földre, ahol nincs négy hete, hogy szültem (ma kerek 24 napos á.), és képes vagyok órákon át sétálgatni és gugolgatni á.-val, és máris rám jönnek a nadrágjaim. ahol máris meg tudom különböztetni a kisfiam sírásait - mikor éhes, mikor diszkomfortos, és mikor dobta le az ékszíjat egyszerűen az előző két ok valamelyike miatt. ahol máris van egy hozzávetőleges rutinunk, és néha két kajálás között nem csak nyűglődés-elhárítás van, hanem érdeklődő nézelődés és dumálgatás is. ahol ha minden kötél szakad, legalább három embernek szólhatok, hogy szeretnék kicsekkolni egy órára. ahol pontosan tudom, hogy a türelem nem az erényem, és az ingerszegénység és itthon ülés nem a közegem, és egyszerűen ezeket el kell fogadni, mint a szülésnél a fájdalmat, go with the flow. és ahol azt is pontosan tudom, amit a kisfiamnak is szoktam mondogatni a hasfájások alatt, hogy egyszer minden elmúlik. 

nem hinném, hogy valaha úgy fogok visszaemlékezni az első hetekre, mint életem legszebb időszakára, ez nekem az egyetemnél sem jött be, ez a majd megszépül idővel, ezek a legjobb éveid-duma. az orvosit igenis végigkínlódtam, és a gyermekágyas időszak igenis nagyon nehéz. de ahogy az egyetemen átsegített a kép, hogy egyszer pszichiáter leszek, ezeken a heteken átsegít a kép, ahogy á. rám mosolyog (de tényleg rám), ahogy hintázunk a játszótéren vagy várat építünk neki a kertben vagy magyaráz az ovis napja történéseiről. 

és az is segít, hogy erről merek így írni.

így a 9. napon kezdem kapisgálni, miért és hogyan homályosul el a szülésélmény annyira, hogy a nők felhőtlen lelkesedéssel, teketóriázás nélkül tervezzék a kistesókat. á. egyszerűen csodálatos kisbaba (mint annyi tízezer másik kisbaba, i know), és attól tartok, mindent tankönyvszerűen csinál, beleértve a hasfájósságot. nem gondoltam volna, hogy éjjel az előző éjszakák 2-2,5 órás alvását fogom áhítani, ami után olyan kipihenten ébredek az első reggeli sírásra, mintha kialudtam volna a 8 órámat. nem gondoltam volna, hogy a kontrakciók fájdalma okozta kétségbeesést (amihez hasonlót soha nem éltem át korábban) pár nappal később ilyen szinten írja felül annak a kétségbeesése, amikor nem tudok segíteni a vigasztalhatatlan kisfiamon. és igen, a legtöbb, amit tehetek, hogy tudatom vele, hogy mellette vagyok, de van, hogy ez egyben az egyetlen is, amit tehetek, és ezt utálom. nagyon várom, hogy erre is a múlt rózsaszín ködén keresztül emlékezhessünk vissza.

a szülés egyébként tényleg olyan élmény, amit nehéz lenne szavakkal visszaadni. nem hiszem, hogy sikerült a totális eksztázisban szülés, amit a kriston-tréningen magyaráztak, de az biztos, hogy teljesen átengedtem magam az érzéseknek és a felét biztos, hogy módosult tudatállapotban töltöttem, így főleg v. őrzi a kollektív emlékeinket. aki egyébként hihetetlen ügyes és támogató volt, végig bent maradt velem (kivéve, amikor kiküldtem a szülésznőkhöz, hogy hozzon AZONNAL segítséget), átlélegezte velem az összes kontrakciót, és dicsért, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. erre azért emlékszem, meg arra, hogy szidtam j.-t, amiért azt mondta, hogy a fájások között van szünet, na hát, az nekem nem volt, csak csúcsok voltak és platók. cserébe viszont 2,5 óra után megfoghattam először csak á. hihetetlen hajkoronáját, ami erőt adott az utolsó toláshoz (v. szerint olyan hosszan nem is lehet levegőt kifújni, ahogy azt a tolások alatt csináltam). és aztán ott volt a mellkasomon az a kisfiú, aki előtte 9 hónapig lakott a méhemben, leírom, de még most is nehéz elhinni. 

azóta a ház anyatejtől ragad, rám ruhát egyelőre nem kell mosni, v. rohangászik az épp beszerzendőkért, anyukám minden nap főz ránk, n. pedig személyreszabott mondókákat gyárt á.-nak különböző témákban. egy darabig, azt hiszem, rajta kívül nehéz lesz témát találnom.

egyébként a szőrtelenséget (és frissen manikűrözött körmöket) félretéve is úgy érzem, hogy készen állok. csodával határos módon, és elsősorban a családom hiperaktivitásának köszönhetően berendeztük a házat, van kanapé, szoptatós fotel, életem legkingsize-abb ágya, és mindjárt kész az ikeás csodagardrób, amibe legalábbis a ruháim fele befér. iszonyú mázli, hogy van egy használható garázsunk, ahol anyukámmal a héten átlátható dobozokba pakoltuk az összes, a házba jelenleg nem behurcolt holmimat, így később könnyű lesz megtalálni mindent (pl. a kerámia-tárgyaim nagy részét vagy az egymillió képemet, amiket egyelőre - hatalmas önfegyelemmel - nem kezdtem el gátlástalanul kiaggatni az összes falra). a gyerekszoba pedig egyszerűen tökéletes, sem n., sem én nem gondoltuk volna, hogy ennyire fantasztikusan sikerül majd, pláne, amikor épp a projektorral és a remegő kezeinkkel bénáztunk, hogy a megrajzolt állatkák sziluettjeit valahogy a falra vetítsük. mindenesetre csodálatos lett, a fotelágyam szintén csodálatos, úgyhogy ha lenne ilyen opció, én is gyerek szeretnék lenni magunknál. de megelégszem azzal is, hogy a kisfiam anyukája lehetek.

jó lenne valahogy nagyon erősen megőrizni ezt a mostani időszakot. nem elsősorban a babavárás utolsó heteire (napjaira!!!) gondolok most, hanem arra, hogy mennyire sok mindent kapok a környezetemtől. a két kisgyerekes barátnőm kitesz tizenkettőt is, j. felutazott egy óriási zsák babaruhával hozzánk a héten, az elmúlt 9 hónapban az összes praktikus tanácsot tőle kértem és kaptam, l. a saját, lassan szintén utolsó trimeszteres terhessége (és meglévő kétévese) ellenére felajánlotta, hogy hoz nekünk sütit-bármit a gyermekágyas időszakban, és mindketten mondták, hogy jönnek már az első napokban is, ha nekem az lesz az igényem. a családom nélkül pedig, azt hiszem, valóban elsüllyedtem volna a bizonytalanság és káosz különféle bugyraiban, és nem tudtam volna igazi otthonba hazahozni a kisfiamat. minden szempontból támogattak és támogatnak, és tényleg csak remélni tudom, hogy lesz lehetőségem ezt valaha viszonozni. persze, mindkét szülőm az unokája miatt lelkes, de ezt a segítséget akkor is én kaptam. apukám nélkül nem lenne babakocsink, anyukám nélkül nem lenne ennyi übercuki babatakarónk és törülközőnk (és főleg, nem lenne minden polc felfúrva a helyére és patikarend a garázsban), b. nélkül nem lenne gardróbunk, és n. nélkül egészen biztosan nem lenne bálna és narvál a falon. és igen, nekem is összeszorul a szívem az inflációtól, az eurótól, a rezsitől és mindentől, és az is ijesztő, hogy v. mennyire nem látta át most ezt az egész helyzetet, és milyen sokszor éreztem magam emiatt egyedül annak dacára, hogy nagyon nyíltan kommunikáltam minden feladatot és szükségletet, beleértve az érzelmi szükségleteimet (és az ő részéről sem hiányzik sem a lelkesedés, sem az igyekezet), de mégis, ha globálisan nézem a képet, akkor mindsetem a hit és biztonságérzet. szóval, tényleg jöhetsz, kisfiam.

azt hiszem, itt az ideje, hogy minden nap megborotválkozzak a biztonság kedvéért. mégsem szülhetem szőrös lábakkal a világra a kisfiam.