nem akarok múlt időben gondolkodni rólad. 

ezt így biztos, hogy nem beszéltük meg. erről nem volt szó, hanem hogy elmegyünk együtt a loire völgyébe. hogy nevelgeted tovább a virágokat, amiket magam helyett mindig neked vettem meg, mert sehol máshol nem lehettek volna jobb helyen, mint nálad. mi lesz most a pöttyös levelű cukisággal, mi lesz a mini-orchideával, mi a vicces nevű pileával. mi lesz velem. 

erről nem volt szó, még tartozol egy karácsonyi ajándékkal. és el akartam hozzád cipelni a sárkányfát, hogy feltámaszd. bárcsak lenne feltámadás. de nem valamikor, hanem most. támadj fel. 

tiszta hülye voltam, azt kérdeztem a fiadtól, amikor ő vette fel helyetted a telefont, hogy tényleg? mármint, hogy tényleg meghaltál-e. tényleg, de még most se hiszem el. egyszerűen nem lehetséges, és pláne nem igazságos. most kéne jól lenned. most kéne arról beszélnünk, hogy mi volt tegnap a bőrgyógyásznál, ahová nagy nehezen szereztél időpontot, meg hogy porto után mikor találkozunk. 

mintha megsüketültem volna, tonnányi víz alól jönnek a hangok. és profán módon éhes vagyok, most tömöm a számba az ötödik szelet bundáskenyeret negyed óra leforgása alatt. fel akarlak hívni. megkérdezni, hogy ilyenkor mit kell csinálni. nem is mondtam soha, hogy mások előtt a pótnagyimnak aposztrofállak, miért nem mondtam. és most hirtelen azt se tudom, azt mondtam-e, hogy szeretlek. mi van, ha nem? mi van, ha azt hittem, az ölelések és a hozzádbújások helyettesítik, hogy kimondjam hangosan? nem létezik, hogy nem létezel. hívj fel. az is annyira profán, hogy ma reggel a mamma morta című dal tetszett a legjobban a maria callas-áriák közül. amikor a fiad hangját meghallottam, arra gondoltam, furcsa, de te biztos valahol vagy, másik szobában, milyen kedves, hogy felveszi neked. tényleg? - most ez visszhangzik a fejemben, a füleim még mindig eldugulva. nem akarom hallani, hogy meghaltál. vond vissza. 

én azt úgy képzeltem el, hogy nyáron minimum egy hosszú hétvégét nálad töltök a balatonon, ilyen nyugalomban amióta ismerjük egymást, először lettünk volna, séták az alkonyatban, mesék a teraszon, talán még a tóba is berángattalak volna.

most megpróbálok a szépekre emlékezni, csak ahhoz abba kéne hagyni a bőgést. teljesen le vagyok dermedve. 

én pont ma éreztem azt, hogy olyan nagyon helyén van minden. hogy olyan szépen vagyok az elengedéssel is, nagymamák és szerelmek. 

nagymamák és szerelmek. 

a szívemben találkozunk.