dugulás elhárítva, hálaadásnapi menü kitalálva, adventi kalandlista váza megírva (azóta á. még két tételt kitalált hozzá, pedig még nem is tud a létezéséről). ma viszont annyira nincs írhatékom, úgyhogy inkább megyek, és kihasználom a nagyi-időt arra, hogy egy-két dolgot kipipálhassak az aktuális to do-listemről.
annyira, de annyira szeretek pipálni.
amúgy tegnap nem akartam a jó dolgok listáját elrontani holmi puffogásokkal, de míg n. egy jókora beázásra érkezett haza, addig nálunk meg dugulás van a mosogatónál. nagyon remélem, hogy v. mihamarabb tud szerelőt hívni (ezeket a házzal kapcsolatos dolgokat a mentális egészségem érdekében rá testáltam, és sajna házilag nem sikerült megoldani), mert egyrészt eléggé macerás így két gyerek mellett a konyha és fürdőszoba között grasszálni a mosogatnivalóval, másrészt szombaton hálaadás. ami nagyon sok főzés, és ennek megfelelő mennyiségű mosogatás.
viszont bréking nyúz: á. egy hónap után most először átaludta végre újra az éjszakát asszisztencia nélkül. és tudom-tudom, ez nem elvárás egy kicsi gyerektől, mi se alszunk végig, nekünk is kell sokszor asszisztencia (csak másféle), de akkor is olyan nagyon jól esett csak j.-t szoptatni kelni háromszor.
most épp amúgy a n. által hozott ezer játékkal játszik, szintén asszisztencia nélkül, úgyhogy gyorsan megrendeltem apukámék nevében az aprócska mikulás-ajándékokat, és válaszoltam pár emailre. j. közben a mellkasomon szuszog, idill.
mai jók:
- megvolt j. első buszozása (eddig igyekeztem kerülni vele a bkv-t, de most pont őt vittem mozgásfejlődés felmérésre, szóval mégsem hagyhattam itthon), jó volt picit a belvárosban csatangolni,
- áttértem a csatos hordozóra, ami azért sokkal könnyebben használható, mint a kendő (azért ez kicsit szomorú is, mert ez egyben a legkisbabább korszak végét jelenti, és ha nem lesz harmadik gyerekünk, akkor nagy valószínűséggel nem fogok soha többet kendőben hordozni, ami pedig - számomra - a legbensőségesebb hordozási forma),
- voltam manuálterápián, és ugyan hónapok óta krónikus fájdalommal élek, ma valahogy bizakodóbb vagyok,
- n. hazajött argentinából, és ma átjött meglátogatni minket, á. iszonyúan (akarom mondani, új szóhasználata szerint irdatlanul) örült neki, és hát nyilván én is,
- egy óra helyett ma csak szűk fél óra volt á. esti altatása, így ma sem buktam a blogvembert.
ma pedig folytatódott a shopping-túra: délelőtt a westendben voltunk á.-nal. eredetileg egyedül szerettem volna menni, de amikor meséltem szombaton a másnapi programot, rögtön mondta, hogy ő is jön (elsősorban a metrózás miatt, i guess). szerencsére igaziból nem shoppingoltunk, hanem a kreatív hobby boltba rendelt ujjfestékeket mentem átvenni, kitaláltam ugyanis, hogy gyártunk karácsonyi képeslapokat a rokonoknak, találtam tök cukikat pinteresten. najó, még a pupába berángattam szegény gyermeket szempillaspirálért, de aztán elég is volt a plázázásból.
hazafelé mindkettőnknek volt egy meltdownja - még mindig nem tudom kellően kezelni az ő kiakadásait, és kellett nekem is jó pár perc az ő leolvadásának a közepén, hogy elfogadjam, most ez van (az elején sima dacoskodásnak indult, amit az esetek többségében konstruktívan kezelek, a végére pedig leesett, hogy itt egy közös cél van, a lenyugvás, és kész). érdekes, hogy korábban paráztam attól, hogy majd milyen lesz, amikor a nyílt utcán ordít a gyerekem, mennyire fogom szégyellni magam stb., ehhez képest azt sem tudom, hány ember ment el közben mellettünk. ez azért valahol felszabadító.
és igen, voltunk az ikeában! majdnem mindent meg is kaptunk a listámról, egy-két képkeret persze még mindig hiányzik, és döbbenetes módon hiánycikk a mala-filctollkészlet (jó, a budaörsiben kapható), ami pedig á. nagy kedvence. j. egy hihetetlenül kíváncsi kisbaba, szóval alig aludt valamit, inkább nézegetett kifelé a kendőből. ma különben átfordult teljesen akaratlagosan, a hátáról a hasára és fordítva is, nem emlékszem, hogy á. ezeket ilyen hamar ilyen tudatosan csinálta volna. este pedig elképesztő hangosan kacagott valami hülye hangeffekten, amivel szórakoztattam, amíg v. engedte neki a fürdővizet. annyira szeretetreméltő kisbaba, szeretek vele időt tölteni.
tegnap délután végül még egy hóember-építésre is futotta a teraszon, sikerült összetalicskáznom valahogy egy mini-hóembernyi havat. én építettem, á. kereste a szemeknek való kavicsokat, aztán rombolt. nagy lelkesen még a zöldségeshez is elszaladtunk répaorrért, ha másnap megint esne a hó, ami ugyan végül elmaradt, de legalább á. nyers répát előreggelizett ma.
viszont a hét híre egyértelműen az, hogy megvan az örökbefogadott gyerekházunk, méghozzá hernádszentandráson. ami azért kedves egybeesés, mert nagyon közel van ahhoz a zempléni kéktúra szakaszhoz, ami az első komolyabb, több napos kéktúránk volt anno v.-ral, és ahol először beszélgettünk a gyerek-témáról borozgatás és biliárdozás közben (régi szép idők!). szóval az a terv, hogy leutazunk családilag egy hosszú hétvégére, túrázunk és visszük, amit csak tudunk. szerencsére olyan nincslistája van az intézménynek, ami relatív kevés utánajárással teljesíthető (pelenka, mosószer, öblítő, nedves törlőkendő) vagy valóban csak szét kell kicsit nézni itthon (gyerekruhák, felnőttruhák). játékból meg nem álltam meg, és vettem nekik az ikeában fasín- és mozdonykészletet - ez is á. örök kedvence, és szerintem minden gyereknek jár, hogy építhessen vonatpályát.
most pedig megyek, és amíg nem ébred j. az első kajálásra, addig írok listát a téli tematikájú dalokból, mert az jutott eszembe, hogy kinyomtatom és összefűzöm a szövegeket, hogy legyen belőle egy kis füzet, mit kidekorálhatunk a gyermekkel együtt (meg hogy ne a telefonomon kelljen nézni, ha valami nem jut eszembe).
már tavaly is élveztem á.-nal a havazást, és egészen új perspektívába helyezve láttam az egyébként általam nem annyira kedvelt telet, na de idén! azt leszámítva, hogy j. éjszaka kicsit megzakkant a közelgő hóeséstől (a védőnőnk mondta egyszer, hogy ezen ne csodálkozzak, ők a rendelőben a babák sírásának a milyenségéből tudják, hogy hamarosan hó lesz), ez a hajnali havazás egy igazi ajándék! persze, így a fővárosban rögtön megindult az olvadás, de azért még tudtunk egyet hócsatázni a kertben (főleg én kellett, hogy dobáljam á.-t, aki állt egy helyben és vigyorgott), és megszülettek á. első sk. hóangyalai is. elég gyorsan ráérzett az ízére, úgyhogy most van egy egész szárnyas hóhadseregünk.
ja, és aki izgult volna a témában: szerintem holnap délelőtt nagymamai segítséggel eljutunk az ikeába! szóval idén nekem már novemberben karácsony lesz.
ma délután eljutottam a kedvenc ékszertervezőm új, egyben első saját műhelyének-showroomjának a megnyitójára (ha nem is a fő eseményre, de legalább a nyitónapok végére). a 45 perces békávé út alatt pedig végre minden üzenetre válaszoltam értelmesen, hetek óta először valóban belefeledkezve az írásba. akik láttak, biztos full mobilfüggőnek néztek, de hát tényleg aranyat ért minden egyedül töltött perc.
ráadásul azt mondta f., hogy decemberben tart gyűrűkészítő workshopot, gyorsan be is jelentkeztem rá n. és a magam nevében. a hét másik szuper híre, hogy i. pedig volt itt tegnap babaruhákért, és az a terve, hogy idén újraéleszti a karácsony előtti könyvklubos bonbonkészítés hagyományát!
szóval szerintem j. lesz decemberben a legelfoglaltabb négy hónapos kisbaba (pláne, hogy most jut eszembe, hogy még masszázsra is megyek vele, awwwww.)
szembejött instán egy poszt pont arról, hogy mennyire hasznos a naplózás, és ilyenkor mindig leesik, hogy amúgy van nekem egy csomó klassz eszközöm arra, hogy lecsillapítsam a nehéz érzéseimet (futás, festés, írás), csak momentán ezek nem elérhetőek.
amúgy nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elhatároztam, hogy naplót fogok vezetni. kilenc éves voltam, éppen túl anna frank naplójának a kiolvasásán, amikor kaptam egy nagyon kis alakú, lakattal lezárható füzetet szülinapomra. rögtön tudtam, hogy ebből napló lesz, és anna frank mintájára az első dolgom volt elnevezni. évekig rebekának címeztem a hipertartalmas bejegyzéseimet (“kedves rebeka! ma voltam az iskolában, és kaptam két ötöst. na megyek játszani!”), aztán gimi alatt változott a női nevek terén az ízlésem, és rebekát lecseréltem adélra. tizenhárom évesen, amikor a házba költöztünk, még biztosan neki írtam, aztán egy ponton felnőttem csökkent a modorosságom, az egyetemi évektől pedig a füzetekről word dokumentumra váltottam. olyan mennyiséget írtam 2007-től kezdve, hogy hetek kellenének végigolvasni, de nagyon sok érzelmi viharon segített át ez a grafománia.
nem tudom, jobb anyuka tudnék-e lenni, ha lenne napi fél órám naplózni. nem tudom, nem lehetne-e megtalálni ezt a fél órát minden nap. (most azt érzem, nem, vagy csak olyan áron, hogy akkor nem lesz itthon kaja meg nem megyek el manuálterápiára meg nem lesz családi fotóalbum meg megszűnik az összes maradék szociális kapcsolatom. de talán a következő projektem az kéne, hogy legyen, hogy kidolgozok magamnak egy effektívebb heti rutint, randomkodás helyett külön dedikált idővel az online bevásárlásra, az online kreatív ötletelésre stb.. így leírva nem is tűnik annyira mission impossible-nak.
délután végre értelmezhető hosszúságút sikerült aludnom, először, amióta beteg vagyok (eddig vagy nem tudtam a magam vagy á. betegsége miatt aludni akkor sem, vagy húsz perc után ébresztett egy köhögőroham). ez már tényleg a fény az alagút végén!
holnap anyukám elviszi délután á.-t egy kicsit, mindkettőnknek jót fog tenni, a héten eléggé egymás agyára mentünk szerintem így, hogy elmaradt a szokásos külön töltött idő. tudom én, hogy idegrendszeri érés meg hogy ilyenkor elsősorban neki nem jó, de nagyon durván triggerel ez a semmisejó-állapot, amiben mostanában van - teljesen bekapcsol tőle a nem vagyok elég jó-sémám. ha csak napi néhányszor zajlik ilyen típusú interakció, azt tudom a helyén kezelni, de amikor nonstop ez van, akkor egész egyszerűen menekülhetnékem támad. és ennek a fajta kölcsönös triggereltségnek csakis a külön töltött, mindkettőnk számára minőségi idő az ellenszere, úgy érzem. ha nem velem vagy az apjával van, ő is könnyebben átkapcsol a dacolásból, én pedig tudok kicsit töltődni, hogy legyen miből adnom aztán újra.
ráadásul anyukám azt ígérte, hogy keres nekem otthon felnőtt puzzle-t, ugyanis ahogy beszéltünk á. kirakós-mániájáról, rájöttem, hogy akár párhuzamosan is nyomhatnánk vagy együtt, ahogy egyre ügyesebb lesz. szülinapomra kaptam ugye v.-tól meg tőle egy minket ábrázoló, 128 darabos puzzle-t, amit úgyis minden nap kirakat velem, és hát én is nagyon élvezem, teljesen bele tudok feledkezni. titokban azt remélem, hogy anyukámnál van az az óriási világpuzzle, amit gyerekként egymilliószor kiraktam, annyira izgalmasnak találtam a különböző népeket ábrázoló képeit. de igaziból bármi megfelel, remélem, segít egy kicsit mindfulnessebbnek lennem. (a dolog egyetlen szépséghibája, hogy nincs nagyon olyan hely a házban, ahol tartósan ott hagyhatnék egy félkész puzzle-t, szóval csak maximum 200 darabosok jönnek szóba. de legalább máris van egy wannabe-hobbim a nyugdíjas éveimre.)
ma már tettem rúzst, mielőtt á.-nal elindultunk a zöldséges-patika körre. szóval javulok (remélem, a bennem tábort verő vírusok is így gondolják). á. egyértelműen jobban van, bár a köhögés őt is nagyon zavarja éjszaka, így aludni továbbra sem sokat tudunk. de az energiaszintje, kedve kezd a régi lenni, ma például már messziről lelkesen kiabálta az egyik bolt kirakatát látva, hogy "az ott szalámi!", én meg vigyorogva magyaráztam a szintén vigyorgó járókelőknek, hogy szereti a gyermek a szalámit, na.
annyira szerettem volna a hétvégén már menni valahova, de szerintem ezt még bőven el kell engednem. helyette megpróbálok időt szakítani egy kis terápiás rendrakásra itt-ott a házban. (sose gondoltam volna, hogy a gyerekek előtti életemből ez például hiányozni fog: hogy bármikor szelektálhassak-szortírozhassak egy jót, amikor a lelkemnek szüksége van rá.)
hát, nem ez életünk hete. viszont a gyerekes lét furcsamód megszerettette velem ezt a szutykos novembert is. annyira cuki á. az új overálljában, és annyira izgi számára a világ sötétben, hogy valahogy eszembe sem jut azon agonizálni, hogy jaj, de rövidek a napok, jaj, de szürke az ég.
azt pedig még nem is örökítettem meg az utókornak nagymama-önmagamnak, hogy mennyire szeret az én nagy-kisfiam kirakósozni. de úgy képzeljétek, hogy ilyen három éveseknek való puzzle-kat rak ki emlékezetből, most már saját, kreatív sorrendeket kitalálva. elképesztő vizuális memóriája van (szóval talán mégis örökölt valamit tőlem is?), és élvezi tiszta szívéből, látszik rajta. a teknős-figurából ún. “fura állatokat” is ki szokott rakni, ezek teljesen a saját fantáziájának a szüleményei, és általában tényleg hasonlítanak valamiféle élőlényre. annyira büszke vagyok rá, mégha sokszor azt is érzem, hogy a zseniségének túlfejlettségének picit túl nagy ára van (és inkább ne érdekelnék a betűk, csak aludna nélkülem, rendesen).
ami ma jó:
- megjött anyukám új autójába á. gyerekülése, amit eredetileg ő akart megvenni, de aztán rájöttem, hogy én akarom megvenni (így se lehet viszonozni azt a sokat, amennyit segít nekünk),
- az utolsó erőmmel még előhívattam j. 3 hónapos koráig bezárólag a képeket, és most alig várom, hogy folytathassam a párhuzamosan futó ötezer fotóalbumot,
- délelőtt á.-nak és nekem is volt ereje ugrálni picit a trambulinon,
- említett gyermek imádja az új, állatmintás téli overállját (érdemes volt órákat böngészni a vinteden!), úgyhogy még az öltözésből sem volt dráma,
- szerintem picit mintha kevesebbet köhögnék.
vasárnap hajnal óta á. is beteg, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy két nap alatt összesen két órát sikerült aludnom, mert vagy a lázasan vergődő gyereket próbálom álomba nyugtatni, vagy a saját köhögésem nem enged nyugodni. j. az egyetlen, aki úgy tűnik, szerencsésen megússza - éljenek az anyatej-antitestek! ebből a szempontból örülök, hogy én lettem először beteg, mert ő így a kezdetektől kapja az általam termelt ellenanyagokat.
mivel semmi kedvem részletezni, mi és hogyan nehéz most, nézzük inkább azt, ami jó:
- gyönyörű színes adventi gyertyáink lesznek, ma érkeztek meg a szivárvány minden színében - ahogy ez egy színimádó kétéveshez passzol,
- találtam egy csomó örökölt téli sapkát á.-nak, úgyhogy azt mégsem kell venni,
- szombaton egy csomót haladtam az intermezzóval, és annyira izgulok, hogy minden szereplő számára hepiend legyen,
- új levelet és hajtást hoz az orchideám - és ha ez így marad, ő lesz az első orchidea, akit nem ölök meg egy éven belül (nem mellesleg, ez az első anyák napi virágom v.-tól á.-tól, amit idén májusban kaptam),
- a gyömbértea íze.
na, és erre a "többezer játék"-témára rácsatlakozva megint, rá kellett döbbennem, hogy az anyaság nekem meg többezerszeresére* növelte a szociális érzékenységemet. ami, ha full őszinte vagyok, korábban eléggé alacsony szinten volt, amennyiben eltekintünk a hivatásomtól. a magánéletemben mindenesetre nem különösebben foglalkoztattak a nagyobb, társadalmi kérdések - persze, elborzadni el tudtam, de ritkán jutottam el a cselekvő fázisig. amióta szülő lettem, egyértelműen jobban érdekel minden, ami a gyerekeim jövőjére kihathat, gyerekekkel kapcsolatos szervezeteknek adom az adóm egy százalékát, illetve sokkal nehezebben tolerálom mások szenvedését (ebben mondjuk korábban sem voltam jó). és egyszerűen ugyan sokkal kevesebb agysejtem időm van, mégis képtelen vagyok passzív maradni. tetszett ez a foxpostos adománygyűjtés, mert gyorsan elérhető volt, de egyértelműen nem elégített ki. és mire nem jó az instagram, most szembejött ott ez a csoda. az elnevezés is szimpatikus (örökbe fogadok egy ovit, annyira kedves szerintem), a koncepció pedig pláne. én gyerekház-örökbefogadónak jelentkeztem értelemszerűen, egyelőre ezt a korosztályt (0-3 év) ismerem, és számukra tudok akár itthon találni további jóságokat**. ha jól értettem, a csomagot személyesen is elvihetjük, ez pedig á.-nak olyan élmény lenne talán, ami talán valami mélyebb szinten vésődik be a lelkébe, mint ha csak elmegyünk az automatához együtt feladni egy cipősdobozt.
*: jó, nyilván túlzok, csak tetszik így ez a mondat, kellően színpadias.
**: addig meg utaltam nekik, mert amíg a valóban bőkezű CSED-et kapom, legalább értelmes dolgokra szórjam el a pénzem.
úristen, amúgy tudjátok mi a legújabb drámám? a fehérzaj, amit időnként benyomok j.-nak az elalvást megsegítendő, teljesen elrontotta a spotify-algoritmusomat. weekly discovery címén tegnap mindenféle rendkívül chill és monoton zajokat zenéket dobott fel, az előadók között pedig olyanok szerepeltek, mint hypnobirthing oasis, earth meditation és calm. gyorsan hallgattam is tegnap inkább egy kis lady gagát, nem is tudtam, hogy van relatív új albuma - igaz, annyira nem tetszett végül. viszont az anahit, úristen. annyi erő van ezekben a dalokban, esküszöm, még az immunrendszerem is magasabb fokozatra kapcsolt.
a nagyinál alvás végül megtörtént, csodával határos módon továbbra is csak én vagyok beteg. drága elsőszülöttem természetesen ottbezzeg átaludta az éjszakát, most meg vígan játszik a többezer játék egyikével, amikkel anyukám felszerelte a háztartását. úgyhogy én megyek is addig, és ellopom a gyerekek inhalátorát egy körre.
nem mondom, hogy könnyű úgy gyógyulni, hogy tegnap tizenegy percet kellett dekkolnunk a pataknál a sarkon, csak hogy láthassuk az adott koraesti idősáv egyetlen új villamosát (caf urbos, akit érdekel esetleg a téma). hihetetlen, hogy az egyébként maximum egy-két perces türelmű kisfiam mikre nem képes, ha kellően motivált. újabban a patak körüli futópályán is szoktunk futni, és szuperügyes benne á.. meséltem neki ma, hogy tulajdonképpen már a hasamban is futóversenyre járt, amikor még kis morzsa volt meg avokádó*, szóval semmin nem csodálkozom. várom a tavaszt, hogy én is újra futhassak rendesen, csak valamikor addig még időt kéne szakítanom arra, hogy egy medencefenék specialistával konzultáljak a biztonság kedvéért.
a nem túl fényes éjszaka után különben azzal vigasztaltam magunkat, hogy feltettem a bakelit-lejátszóra az egyik örök kedvencet: vivaldi négy évszakját. eszembe jutott ugyanis, hogy á.-nal mennyivel több zenét hallgattunk babakorában - eleve volt a hasfájós sírás elleni egy órás tánc-session minden este, napközben pedig rengeteg komolyzene, na meg a kedvenc szomorú zenéim, amikor már nagyon fáradt voltam és jól esett kicsit sírnom. most viszont annyira állandó(nak érzem) a zajt, j. pedig egyáltalán nem hasfájós, nagyon könnyű lekötni a figyelmét még este is, hogy nagyon ritkán jut eszembe bármilyen zenét berakni. úgyhogy most szeretnék erre tudatosabban figyelni, mondjuk reggelenként mindig hallgatni valami szépet a háttérben. talán mindannyiunk idegrendszerének segítene.
*: mostanában gyakran kérdezi, hogy ő mikor volt kis morzsa, mert j.-ról mondtam neki korábban, hogy nemrég még csak kis morzsa volt. az avokádó meg az egyik kedvence, és a két terhességem alatt készült gyümölcsfotók között mindig meg kell neki keresni.
amilyen gyorsan letarolt a nyavalya, olyan gyorsan változnak is a tünetek, úgyhogy a tegnapi egész napos láz után éjszaka máris beléptem a taknyos-köhögős fázisba. most a fő aggodalmam, hogy á. ne kapja el (persze j. sem, neki kedden jön ugyanis az újabb oltás), mert be van ígérve szombatra a nagyinál alvás. nem is tudom, ő vagy mi várjuk-e jobban. én a hét elején már fodrászról és fotóalbum-ragasztgatásról álmodoztam, meg hogy végre haladok majd pár oldalt a sally rooney-regénnyel.
ma azért már kimentem ugrálni a kertbe (ennyit a betegség luxusáról valóban), tudniillik á. valahogy v.-ral nem akart sem tegnap, sem ma elindulni a játszótérre. szerintem egyébként aggódik értem, meglepően könnyedén elfogadta azt is, hogy nem együtt fürdünk, és nem ehet a tányéromból, pedig ezek a nem-ek egyébként kisebb-nagyobb balhékba szoktak torkollni. magyaráztam neki a betegségről, hogy ha esetleg tényleg ijesztő lenne számára a szokatlanul gyenge állapotom, akkor jobban megértse, ne szorongjon. úgy láttam, nagyjából átmentek az üzenetek, ma már kevésbé bújt reggel, azt ismételgetve, hogy a "mami most beteg. mikor nem lesz beteg?".
még mielőtt beütött volna a krach, nézegettem a naptáramban a gyerekekkel kapcsolatos kötelező időpontokat, és leesett, hogy december 1-je már advent lesz. és ugyan mantrázom magamnak, hogy nem idén leszek a legszuperebb adventezős anyuka, azért szeretnék egy-két apróságot becsempészni a mindennapjainkba. meg így visszagondolva olyan szomorú, hogy nekünk otthon nem igazán voltak családi hagyományaink, kicsit olyan hiány ez, mint a magyarországi kirándulások teljes kimaradása az életünkből. szóval nyilván volt adventi koszorúnk, de arra nem emlékszem, hogy valaha is leültünk volna együtt négyen meggyújtani a gyertyát, tartani egy lassabb ebédet-vacsorát, közben beszélgetni az ünnepről, bármiről. úgyhogy feltett szándékom ezen változtatni, de ehhez először is szeretnék idénre valami félig-meddig diy adventi gyertya-installációt, aminek az elkészítésében akár még á. is tud segíteni.
valami ilyesmire gondoltam, csak színes gyertyákkal, mert ráadásul így a következő kiránduláskor a fenyőgally-gyűjtés is tud egy közös projekt lenni, üvegcséim meg vannak itthon elfekvőben:
amúgy már csak azért is nagyon remélem, hogy a tesóm és az argentin pasija együtt maradnak (amellett, hogy én is szeretnék unokaöcsiket/húgokat), mert most eléggé komolyan gondolom, hogy január-februárban mi is kirepülünk vele a következő tripjére. nem hiszem, hogy egy ilyen utazásnak lenne jobb időzítése, á. már elég nagy ahhoz, hogy jobban meg lehessen vele beszélni, hogy mi vár rá, de még nem jár közösségbe, j. viszont még elég pici lesz év elején is, épphogy beinduló mozgásfejlődéssel.
tudom, meglehetősen éles a kontraszt aközött, hogy á.-nal belföldön is alig mentünk az első évében, és csak másfél éves korában vállalkoztam az első külföldi útra, meg egy tizensok órás repülőút között két pici gyerekkel. mégis, valahogy bennem az van, hogy míg az egy gyereket kizárólag a magam kedvére rángattam volna ide-oda, és nekem ez sehogy se érte volna meg, addig most ez már nem csak rólunk, felnőttekről szól, hanem á.-ról is. akit egyre inkább érdekel a tágabb világ (jó, persze továbbra is izgalmas neki minden nap elmenni a közeli patakpartra vagy nézni a buszokat a trambulinból), és akinek egyre explicitebben hiányzik a nagynénje egy ilyen hosszú távollét alatt. és tényleg azt hiszem, hogy könnyebb lenne (lesz) egy 5-6 hónapos babával mindez, mint egy már aktívan mozgó kis ingerkeresővel.
szóval, drukkoljunk mind az argentin-magyar vegyesnek!
más gyerekének is van arra egy hetedik érzéke, hogy kizárólag akkor van jól el egyedül váratlanul hosszú ideig, amikor direkt nem kezd bele az illető szülő semmi hosszadalmasabb, hasznos dologba? ellenben amikor - látva, hogy a gyermek teljesen belefeledkezett, kivételesen aktív asszisztencia nélkül egy játékba - elkezdene valamibe ő is belefeledkezni (mondok egy nagyot: rossmannos rendelés), azonnal megjelenik a csemete, hogy “másszunk fel a mamihegyre?” (nem fiktív példa)?
hétköznapjaim két cirkalmas körkérdésben.
különben pont azzal az egy darab, az enyéimmel hasonló korú kisgyerekes anyuka barátnőmmel értekeztünk a múltkor arról, hogy mennyire esélytelenek vagyunk újabban elintézni bármit. korábban á. alvásidejében gondoltam át a soron következő bevásárlásokat mondjuk, vagy akkor végeztem hosszabb kutatómunkát (ajándékok, ruhák stb.). ennek ugye most eléggé lőttek, mert j. ennek az idősávnak egy részében ébren van, aztán mire őt is elaltatom, nagyjából agyilag zokni vagyok, és még az se jut eszembe, hogy amúgy írtam előre listát a lopott másodperceimben, amit akár elő is vehetnék. a másik opcióm az éjszaka-hajnal lenne, olyankor viszont vagy szintén agyhalott vagyok, vagy túl zaklatott a nehéz éjjel miatt, netán dacoskodom a világgal - nehogymár még olyankor is hasznos legyek!
ha elő kell vennem mégis valamiért a mobilom úgy, hogy á. látja, mindig elmondom az okát, de néha még így sem tolerálja (érdekelni különösebben nem érdekli, fotókat néha megnézhet rajta ő is, meg kép nélkül hallgattuk már különféle állatok hangját). és tudom, emiatt sokan megköveznének, de néha visszasírom azt az időszakot - kizárólag ebből a szempontból -, amikor még maratoni szoptatásokat tartottam, és közben volt időm napközben szociális életet élni, éjszaka pedig netflixezni. j. szoptatásai alatt fel sem merül a telefonozás, ő teljesen funkcionálisan, étkezésre használ, sőt, ha végzett, még kicsit mérges is tud lenni, hogy jön a tej. á. viszont egy-másfél órát fixen csüngött rajtam (ami az első 3-4 hónapban a nap nagy részét le is fedte), és hát, a köztes időben sem nagyon szeretett nélkülem lenni. és továbbra is azt gondolom, hogy a korábbi életvitelemhez képest az egy brutális ingermegvonás volt, tulajdonképpen egy teljesen természetellenes létforma számomra, és ha nem lett volna telefonom, akkor valószínüleg megkattantam volna kicsit. félre értés ne essék, szerintem is el lehet merülni a kisbabánk tekintetében öt percre, tízre, tizenötre, de az egy óra - számomra - nem valószerű. (pláne, hogy á. amúgy ezt a mutatványt általában csukott szemmel csinálta, eleinte jól meg is tévesztve engem azzal, hogy juhúú, elaludt.)
hogy mit akartam ebből az egészből kihozni? talán csak annyit, hogy rohadt nehéz ez az idei blogvember, mégis nagyon jól esik, hogy kisajtolok magamból időt magamra.
annyiszor kelt már mindkét gyerek, hogy teljesen kiment az álom a szememből, de így legalább van esélyem megírni a mai blogvember-adagot. vagy legalább elkezdeni, hátha közben elálmosodom mégis. szép volt ma (tegnap) az erdő, de a legjobb számomra kivételesen nem ez volt most, hanem találkozni v. egy barátnőjével, akinek 10 hónapos a kisfia, és nyilván csupa anyuka-témát tárgyaltunk meg. örülök nagyon a megmaradt nem-anyuka barátnőimnek, annak, hogy velük viszont csupa nemanyuka-témában szoktunk értekezni, ugyanakkor nagy szükségem lenne olyanokra, akik ugyanabban vannak, mint én, mint mi. és most itt nem futó udvariassági diskurzusokról beszélek a játszótéren, hanem valódi barátságokról.
minden extravertáltságom ellenére nem vagyok egy nagy barát-halmozó, épp ellenkezőleg. mondhatunk válogatósnak is. á. létezése óta lényegében egyetlen barátnőm lett, m., akivel ráadásul a második terhességünket már majdnem szinkronban toltuk végig, szóval tényleg nagyon egy cipőben járunk. csakhogy ők most elköltöznek, és ugyan szinte minden nap megírjuk egymásnak a sirámainkat + örömeinket, egyikünknek sem erre lenne szüksége. sajnos az említett, ma megismert barátnő is solymáron lakik, pedig tényleg tökre megvolt a flow köztünk. viszont az elmúlt két hétben, amióta á. újra hajlandó elhagyni az otthonunkat (előtte volt egy furcsa epizód, feltételezem egyfajta szeparációs szorongásos hullám, amikor sehova nem akart menni, vagy ha igen, akkor is cipeltette magát. amivel nem elvi bajom van, sőt, tök szívesen felveszem, csak egyszerűen nem bírja a vállam-derekam a jelen, krónikusan fájó állapotában), az egyik játszótéren találkoztam egy korombeli és nagyon értelmes nővel. kölcsönösen megörültünk egymásnak, azóta többször dumáltunk is. egyelőre visszafogtam magam, és nem hívtam meg őket a kertünkbe bandázni, nehogy teljesen elijesszem, de szerintem hamarosan eljutunk erre a szintre. izgulok, jobban, mint az utolsó párkeresős időszakom bármelyik randija előtt.
természetesen máris buktam a blogvembert, de mintha tavaly is csak 2-án kezdtem volna, és egyébként is a tegnap a szülinapom, szóval még a szokásosnál is elnézőbb vagyok magammal. épp egyik gyerekem sem igényel, de a hajnali szoptatás után már esélytelen vagyok visszaaludni - mi másra használhatnám ezt az időt, ha nem blogolásra?
éveken át visszafogtam magam, mert valamiért azt gondoltam, hogy nem illik felnőttkorban már, de én nagyon szeretem a szülinapomat. egész héten vártam, és nagyon remélem, hogy á.-ra át tudom majd ragasztani ezt a lelkesedést, pontosabban a lelkesedés szabadságát (j. már most lelkes kisbabának tűnik, ha lehet ilyet mondani, szóval érte nem aggódom). n. hozott hatalmas csillogó állatos lufikat (á. egy gepárdot szánt nekem állítólag, így az az egyik, az a tipikus “annyira csúnya, hogy már szép”-kategória), meg ilyen aranyszínű csodafüggönyt, amit felaggattunk a nappali és a folyosó közé. el tudjátok képzelni, mennyire volt eksztázisban a kétéves.
hogy melyik volt a nap legjobb része, nem tudnám megmondani. a közös puzzle-rakás kora reggel, még pizsamában, a dunaparti kacsaetetés, vagy amikor hirtelen átéreztem, hogy minden, napi szintű mélypontom dacára ez a lehető legcsodásabb élet, amit élhetek. n. pedig olyan levelet írt az ajándékom mellé, hogy ha eszembe jut is, sírok.
és igen, az elmúlt éjszaka után is meg fogom magamnak engedni az önsajnálatot, de ez teljesen összefér azzal a biztos tudással, hogy nekem a legjobb most.
