most éjjel már legalább háromszor másfél órát aludtam, úgyhogy épp látom a fényt az alagút végén - írtam volna tegnap, aztán ma meg nagyjából semmit, mert kizárólag rajtam aludt j., és csak egy etapban működött a fekve szoptatás. a kétgyerekes életet egyelőre leginkább egy versenysporthoz tudnám hasonlítani: állandó összpontosítás és logisztika, megfeszített mentális és fizikai jelenlét, és jó sok utolsó erőbedobásos hajrá a végjátékban (aka esti rutin). az viszont nagyon felszabadító, hogy magabiztos vagyok a szoptatásban, nem szorongok azon, hogy éhes marad a gyerekem, és összességében jóval kevesebbet aggódom, mint két évvel ezelőtt. és egyelőre, köszönhetően a szuper résztvevő családomnak is, amióta hazajöttünk a kórházból mindennap tudtam hosszabban (értsd, másfél-két órákat) kettesben lenni á.-nal. v.-ral pedig kitaláltuk azt az esti rutint, ami á.-számára nagyrészt változatlan (tehát velem fürdik, és én kezdek el neki mesélni - annyi különbséggel, hogy most a hálószobában fetrengünk, hogy ne villanyoltás után akarjon átjönni hozzánk).

j. irtó cuki kisbaba, á. pedig a vártnál sokkal kevésbé durva reakciókat ad az új helyzetre, mint amitől tartottam. szándékosan durva például csak kétszer volt a legelején, csomószor inkább puszit akarna adni j.-nak vagy részt venni abban, amit mi csinálunk (= szoptatás). persze, eléggé túl van pörögve és gyakorlatilag folyamatosan feszegeti a határokat, szabályokat, de ebben is látok már a két hét alatt csökkenő tendenciát, és igyekszem a kisgyerekes lét jelmondatát mantrázni: semmi nem tart örökké.

ma pedig megejtettük az első sétát négyesben, mivel á. palacsintát szeretne sütni holnap, és hiányzott egy-két hozzávaló. és kijött végre az egyik kedvenc sorozatom következő évada, úgyhogy szinte öröm lesz a maratoni éjszakai szoptatás! 

 jó dolgok azóta, hogy a legutóbb írtam a jó dolgokról (amit most vissza kéne néznem, de telefonról blogolok, úgyhogy ettől megkímélem inkább magam):

- az utolsó kirándulás a börzsönyben, de arról írtam is külön,

- veresegyházi medvepark,

- trambulinon ugrálás, 

- rengeteg kedves barát és kolléga, akik tudják fejből á. szülinapját, és felköszöntöttek minket,

- az utolsó könyvrendelés, amiért még pont el tudtam menni,

- szentesi éva új könyve,

- éjféli száguldás a kórházba á. szülinapjának a végén, 

- a legcsodálatosabb szülésélmény - aminek a fokmérője számomra: félhomály, béke, egy kád forró víz, nulla háton fekvés, mindez kórházban, biztonságban,

- j. a karjaimban, akivel a kötelező 48 óra után haza is jöhettünk,

- á., aki azonnal hozzámsimult, ahogy megérkeztünk, és akit nagyon érdekel a tesója,

- mindenki, aki velünk izgult és örül. 

végül hosszas belső vívódás után (elképesztően döntésképtelen vagyok az utóbbi egy-két hétben, amit - tudom, uncsi - csakis a terheshormonokkal tudok magyarázni, mert amúgy alapvetően gyorsan és könnyen döntök, kivéve, ha mondjuk két szín közül kell kiválasztani egy babakocsit vagy cipőt) végül megtartottuk á. szülinapi buliját tegnap. elvégre naptár hiányában nem fogja kikérni magának, hogy márpedig ő előre nem ünnepel, én pedig tényleg annyira döbbenetesen fitt vagyok fizikailag, amióta nincs 35-40 fok, hogy kár lett volna veszni hagyni a hétvégét. a torta idén mindenkinek ízlett (persze egy családtagom sem állta meg, hogy felemlegesse á. epikus fintorgását a tavalyi szuperegészséges-cukormentes-direkt egyéveseknek való torta első falatja után, de ezen igaziból már v. sem lepődik meg), és szerencsére az egyik fő ajándéknak - a trambulinnak - is örült az ünnepelt (és nem csak a nagynénje meg az anyja került eksztázisba). 

de egyébként nem is élménybeszámolni szerettem volna, hanem arról írni, hogy mostanában csomót gondolkodtam ezen a neurodiverz-neurotipikus-szenzoros témán. több blogba futottam ugyanis bele mostanában, ahol van érintettség, és bár ezeket a történeteket, megjelenési formákat olvasva az első reakcióm egyértelműen az volt, hogy ezek a gyerekek jelentős mértékben különböznek az én fiamtól, később mégis elbizonytalanodtam. nem feltétlenül abban, hogy á. neurotipikus-e (mert továbbra is azt gondolom, hogy amennyire egy gyerek lehet az a mai világban, annyira ő az), inkább abban, hogy hol is van a határ a szenzoros túlérzékenység (integrációs zavar) és a természetes, aktuális életkornak megfelelő félelmek, szorongások között. hol van a határ az evoluciósan tökre érthető testkontaktos alvás vágya és az alvásprobléma között. hol van a határ az életkornak megfelelő válogatósság és az akár mélyebb problémát jelző szelektív evés között. mert ahogy egyre többet olvasok erről vagy hallgatok podcastokat, annál jobban elmosódik a különbség - kivéve persze a szélsőséges, egyértelmű eseteket. és ezzel most egyáltalán nem arra szeretnék célozni, hogy ezeket a problémákat túldiagnosztizáltnak gondolom, sőt. viszont számomra szorongáskeltő most, hogy ennyire keskeny a határ, és persze, pszichiáterként pláne tudom, hogy spektrumszemlélet, de valahogy ez a rendkívül széles spektrum is inkább csak nyomaszt aktuálisan. hiszen ez azt is jelenti, hogy egy éppenhogycsak a szenzoros-spektrumba illő megnyilvánulást simán elkönyvelek én okésnak, mert mondjuk számomra okés, nem okoz az életünkben zökkenőt, ne adj isten, én is ilyen voltam piciként (és magamat igazán nem tartom semmiféle spektrumba illőnek sem), vagy csak mélységesen tudok az adott rekacióval empatizálni stb. stb.

persze, azért gyorsan kitöltöttem egy validnak tűnő tesztet, és abban is biztos vagyok, hogy ha nem mindjárt szülnék, ami miatt a következő hónapokat nem merem tervezni, akkor az egyértelműen negatív eredmény ellenére bejelentkeznék egy szenzoros terapeutához. szóval a tanulság ebből a sztoriból leginkább az, hogy mennyire könnyen bele tudok pörögni tényleg bármilyen kételybe, ami á.-nal kapcsolatos, és hogy minden hasznossága ellenére mennyire jó, hogy amikor formában vagyok, akkor azért kordában tudom tartani ezt az állandó és brutális, aggodalmaskodó monitorozási hajlamom.

mondjuk azt nem tudom, mikor leszek megint valóban formában, mert az fix, hogy nem a negyedik trimeszter alatt. 

mondanám, hogy már el is felejtettem két év alatt, de inkább csak nem gondoltam rá aktívan, mármint arra, hogy mennyire nehéz ez a várakozás a végén. a héten volt az utolsó rendelőintézetes protokoll-vizsgálat, és ha a kiírt dátumig nem érkezik meg j., akkor kezdődik ugyanaz a kálvária, ami anno is volt a terminustúllépést követően. szóval kedden egy totális mélyponton voltam, valahogy teljesen belehergeltem magam abba, hogy megint szülésindítás lesz a vége, és hogy én azt mennyire nem akarom. teljesen világvége-hangulatban voltam, pokrócul bántam á.-nal, mert haragudtam, amiért nincs lehetőségem elvonulni pár órára sajnálni magam és bömbölni, közben meg szégyelltem, hogy ennyire kontrollvesztett vagyok. azóta enyhült a helyzet, igyekszem minden nap kontextusba helyezni az egészet: egészséges kisbabám van, aki jól érzi magát odabent, az egészségesen működő méhemben, és tulajdonképpen, ha nem lenne lebegne felettünk egy túlmedikalizált protokoll, akkor az egész várakozással ki lennék békülve. nyilván nem most a legkomfortosabb a testemben, de valójában ezeket a kényelmetlenségeket csupán megoldandó szituációkként élem meg, és a megszüntetésük érdekében sosem siettetném a kisfiamat. 

csak olyan jó lenne, ha engem se siettetnének. és úgy szeretnék egy olyan szülésélményt*, amiben filmbe illő módon itthon indulnak el a kontrakciók, és lehet együtt izgulni v.-ral meg a családdal, és pánikszerűen pakolászni még az utolsó pillanatban, meg ilyen kis hülyeségek, na. 

*: egyébként meg tényleg telhetetlen vagyok, mert valójában a konkrét szülésélményem elsőre is szuper volt. azt a plusz egy kórházi éjszakát és apró fizikai beavatkozást leszámítva minden ment a maga útján, békén hagytak minket a szülőszobán, az effektív vajúdás két és fél óra volt, és utána a kezünkben tarthattuk á.-t. (és mégis van egy hiányérzetem.)