minden ilyen halál közelebb visz a saját szüleim halálához. 

felnőtt életemben ma másodjára élem át apukám gyászát. nem emlékeztem, hogy ez ennyire elsöprő, amikor nagypapám meghalt, egy orvosis vizsgaidőszak kellős közepén voltam, tele önös szorongással, és igazán csak a temetés pillanatában döbbentem rá, hogy mekkora fájdalmat érez. 

gy. nélkül apa nem az lenne szakmailag, férfiilag, aki. gyerekkoromból is emlékszem a huncut mosolyára, hogy mindig kész volt bókolni, mindig fess volt, az irodájában pedig egy csomó lovas festmény lógott meg lószobrok mindenhol - nagyon előkelő volt az egész. azzal viszont csak pár éve, apa esküvőjén szembesültem, hogy mennyi mindent vett át tőle, hogy vannak gesztusai és mondatai, amik kiköpött gy.. ahogy álltak ott egymás mellett, tulajdonképpen megható volt.

az utolsó emlékem talán tavaszi, romjaiban is csajozik, feltétlenül együtt kell elindulnunk az irodából, észreveszi a körmeim, megdicséri a kabátom. egy bácsi, aki még mindig fess, még mindig bókol, még mindig előkelő. megölelem, mielőtt leszállok a villamosról. 

mutatta á. ezt a zenét, és azóta megy körbe-körbe a fejemben. hogyha szólsz, úgy szólj, hogy értselek. a pluszba bejött szombati ügyelet olyan szinten leszívta a maradék energiáimat, hogy mára kivettem egy szabadnapot, és elképesztő mennyiségű pénzt szórtam el mindenféle luxyságokra. az van, hogy nagyon szeretek pénzt költeni, bemenni a designerboltba, bemenni a könyvesboltba, venni egy ezredik extravagáns bögrét, környezettudatos gyertyákat, karácsonyt az ikeából. 

gondolkodtam persze azon is, jó pszichiáterként, hogy miért ennyire euforikus ez nekem. biztos, hogy benne van a gyerek- és kamaszkori depriváció, hogy amikor már bőven jómódúak lettünk, akkor is mindig volt bennem egy félelem, hogy ne okozzak gondot a vágyaimmal a szüleimnek. van abban valami egyértelmű hatalom, hogy én ezt megtehetem. megengedhetem magamnak, és meg is engedem. másfelől, ebben a maiban egyértelműen ott van az is, hogy szívem szerint bedobnám néha a gyeplőt, de úgy tényleg be. egyszerűen kikapcsolni a telefont, nem felkelni reggel, és felváltva táncolni és festeni egész nap. annyira sok a korlát, ami körbevesz, és most annyira szükségem lenne egy kis féktelenségre. 

annyira nehéz most dönteni. nyüszögjek, hogy mi mindentől megfoszt most ez a járvány, ami feltölt, nincsenek baráti vacsik, nincsenek utazások, nem lesz hálaadás-buli, nem jutok el futni, mert a kijárási tilalom kezdetekor még dolgozom a napok nagy részében, és novemberben nem lesz szabad hétvégém, mert be kell ugranom megint ügyelni egy covid-os kolléganőm helyett szombaton, és hetek óta nem aludtam a bioritmusom szerint megint, és egész egyszerűen kimerültem. a munkahelyemen alig csinálom, amit egyébként csinálni szeretek, ügyeletekben gyakorlatilag alig van pszichiáteri döntésekre szükség, hanem nem is tudom, operatív meg emberi-morális döntések tömkelegét kell meghozni. ha jobban belegondolok, most először szorongok szakorvosként, és nem jó ez az érzés.

viszont mégsem akarok nyüszögni, mert minden nap átsétálok reggel a hídon, és vagy a vakká tevő köd nyűgöz le vagy a gyönyörű városom. és két napja süt nap, és még maszkban is ugrándozva megyek. és van egy fiú, aki főz nekem vacsit és nagyon-nagyon szokatlan módon kedves és elérhető, és szerintem nagyon szeretne engem. és van újra szobám a kórházban, és pévécé ide vagy oda, megint otthonos lett, csomó kép és növényke, és büszke vagyok arra, hogy mások is otthon érzik magukat nálam (annyira, hogy semmi kedvük visszaköltözni a saját szobájukba). és a magánrendelés percek alatt betelt és nagyon szeretem még mindig. és fel tudtam mondani egy újabb helyen anélkül, hogy önostoroznék. és a sématerápia szerelem első látásra, és legfeljebb azon nyüszöghetek, hogy miért nem évekkel ezelőtt vágtam bele, de inkább belevágok most ezerrel, jelentkeztem a következő modulra és csomó szupervíziós időpontra ehhez a nőhöz, aki egyszerre okos és szép és autentikus, és egy kicsit ő akarok lenni.

de egy kicsit én is szeretnék lenni, mert életemben először fenntartás nélkül fogadom el, hogy másnak én vagyok ez a nő, aki egyszerre okos és szép és autentikus, és akinek engedi, hogy változtasson rajta, és ennél klasszabb dolgot el se tudok képzelni. 

hogyan kell lelassulni. 

folyamatosan küzdök magammal, kiborít a mobiltelefon, az állandó készenlétben állás elvárása, mégis, mintha elfelejtettem volna nélküle élni. ez a fényképezőgépem, ez a térképem, ezzel mérem a kilométereimet. hétvégén, az éjszakákat leszámítva, alig 2-3 órákra sikerült repülő-üzemmódra váltanom. mondjuk legközelebb veszünk papíralapú turistatérképet, az sokat segített volna most is.

a mátra gyönyörű, erről is beszélgettünk n.-val, hogy valahogy kimaradt az életünkből magyarország. de hogy családdal se mentünk soha, mintha ciki lett volna bármi pozitívat kötni a magyarságunkhoz, vagy mintha attól már pejoratív értelemben vett nagymagyarokká váltunk volna, ha random elautózunk egy-egy szombati felfedezőútra. fel se merült, hogy előbb a hazánkat kéne megismerni, mielőtt külföldi nyaralásokra vágyunk. örülök, hogy ezen még bőven van időm változtatni.

a szülinapom ismét csodás volt, a n.-nál tökéletesebb testvér szerintem csakis fikció lehet. igaz, a rúdtánctól olyan szintű kékfoltjaim vannak megint, hogy búvárruhában kéne úszni mennem ma, ráadásul az izomláztól csillagokat látok öltözködés közben is, de annyira megérte. (ráadásul szerintem életemben először nem csengett tánc közben anyukám rettenetesen rosszul időzített mondata a fülemben, amikor rajtakapott a tükör előtt táncolni, lehettem vagy 15 éves, miszerint "úristen, te ugyanolyan bénán mozogsz, mint én!". úgy tűnik, a 33-at kellett hozzá betölteni, hogy felül tudja írni a sok másféle vélemény, a saját érzésem, és egyszerűen a pillanat öröme.)

hónapok óta nem éreztem magam ennyire könnyűnek, mint az elmúlt egy hétben. 

szóval, azt mondom, bőven van még mit tanulnom magamról.