sétáltam lefelé a szanatórium utcán, hosszú ideig utoljára tettem meg ezt az utat, legelőször pedig éppen két éve és egy hónapja. nem bánom, hogy vége, de azért máris elfogott némi nosztalgia, ahogy csókot dobtam a cuki fekete kutyának a sarki háznál, és eszembe jutott a kép, amit m. lőtt rólam, ahogy sétálok az út közepén, balatoni nyár budakeszin, ezt a címet adtuk neki.

az erdő gyönyörű volt, egy hete mindent hó borított, most rügyezés mindenfelé. szeretnék így lenni a bőrömben, mint ma délelőtt. szeretnék egyáltalán nem aggódni. szeretném, ha a kórházamban emailek kaotikus hada helyett értelmes párbeszédet lehetne folytatni. 

elképesztően hiányoznak az érintések. eddig is tudtam, hogy touchy-touchy vagyok (ezt a kifejezést az egyik izlandi sráctól tanultam novemberben), de most jövök rá, hogy mekkora érzelmi töltést jelent valójában az, hogy naponta minimum két nővért megölelgetek (+ a főnővér), megsimogatom az azt igénylő betegeimet, heti szinten megölelem a kedvenc kollégáimat az alapítványnál, az ex-másodállásomban, és akkor még nem beszéltem a családomról és a barátaimról. az egyetlen mázlim, hogy van op., aki még nálam (!!!) is bújósabb, és ha együtt vagyunk, akkor folyamatos a testkontakt. két humanoid vizsla, azok vagyunk. (egyébként a hétvégén azt találta mondani, hogy velem szeretne élni. úgyhogy járvány ide vagy oda, időnként felröppenek a föld fölé pár méterrel, és csak vigyorgok bele a világba.)

amúgy r. mesélte, hogy az ő olasz pasija is hasonló megvonási tünetekben szenved, úgyhogy a múltkor már azt mondta neki, hogy ha ennek vége lesz, kimegy az utcára, és az első szembejövőt tíz percen keresztül fogja ölelni.

irtó jó lenne ennél az ölelésnél tartani.

ha lehet egyszerre aggódni, és teljesen nyugodtnak lenni, akkor bennem ez történik. a ki(jjebb) ürült városban való biciklis-üzemmódot egyelőre nagyon élvezem, sokkal többet mozgok (és sokkal többet énekelek közterületen), mint egyébként szoktam. a kezeimet allergiásra fertőtlenítettem az elmúlt héten, leginkább a betegeim érdekében, remélem, a hétvégén még nyitva lesznek a boltok, hogy szerezhessek jóféle kézkrémet. elkezdtem olvasni, a híreket viszont kerülni. 

minden felborult, és mégis vannak a hétköznapok.

például a betegem, aki ma ment haza, és aki azt mondt búcsúzásánál, hogy az elejétől azt érezte, hogy bennem megbízhat, és ezért olyat is megosztott velem, amit korábban más orvosával nem.

például a másik betegem, akinél szelídebb teremtést nem hiszem, hogy ismertem valaha, és aki minden nap egy lépéssel közelebb van a szívem közepéhez. ha ránézek, egy jövőt látok, amitől rettegek, és ami arra késztet, hogy bármi áron adjak valamit, ami még eljut hozzá, amit még ért. a vírus kevés pozitív hozománya közé tartozik, hogy most - egyelőre - van időm megtenni, hogy leviszem a kertbe sétálni, orosz komolyzenét hallgatunk a szobámban, aztán beszélgetünk róla, cikkeket olvasok fel a neten apukájáról, vagy csak hagyom, hogy ott üljön a kanapén, amíg én zárót írok másnak. annyira szomorú az elveszettsége, annyira-annyira szeretném eltűntetni. ha sokat vagyunk együtt, egész sok tiszta pillanatát is sikerül elkapnom, olyankor elképesztő humora és empátiája van. simán kineveti saját magát és kinevet engem is, kitalálja, hogy melyik pannónia utcai étterembe menjünk el borozni, és a szerelmemről kérdezget. "nem kell beszarni, nem megyek sehova." - mondta szerdán, amikor kérdeztem, hogy ellesz-e egyedül, amíg el kell szaladnom, mert nem akartam hirtelen kitessékelni a szobámból, annyira cukin befészkelte magát. egyszerre szeretném, hogy tényleg maradjon és elengedni. 

egyértelműen rettenetesen elfogult vagyok vele, de nem hiszem, hogy láttam bárkit ilyen átéléssel hallgatni rachmaninovot, és itt van a szemem előtt az arca, az a mély öröm és figyelem, és ha ezt meg tudom adni csak pár percre is valakinek, akkor biztos vagyok benne, hogy ez a dolgom. 

megint csomót gondolkodom azon, hogy bár jó pszichiáternek tartanak, és jó is annak lenni, mégis, valami egészen mást kéne csinálnom hosszú távon. vagy egyszerűen csak tényleg itt lenne az ideje az anyaságnak?

(a legjobbkor kezdek el ezen kattogni, világjárvány idején, nemsokára kijárási tilalomban.)

nagyon érdekes figyelni másokat, magamat, hogy vagyunk ebben a helyzetben. miért és mennyire húzom fel magam azokon, akik halmozzák a lisztet-rizst-tésztát, a mittudoménmit kéne még halmozni. a bosszúság után jön a dilemma, beálljak-e én is a sorba, ha másért nem is, hogy mielőtt a pánikolók tényleg lefosztanak mindent, legyen legalább itthon egy csomag tésztám. de tényleg ezért akarok-e vásárolni? vagy mégis félek, csak nem tudok róla?

amikor olvastam a rendeletet, hogy orvosként nem hagyhatom el az országot, hirtelen ráült valami a mellkasomra. klausztrofóbia, azt hiszem. az áprilisi portói repjegyek mennek a kukába, mondjuk ezen  nem nehéz túllendülni. de hogy ha akarnék se tudnék menni, szokatlan érzés, ma már ez is múlóban. jó volt tegnap éjjel az ex-mentős taxissal beszélgetni erről. jó érzés hinni abban, hogy én helyett együtt-ben fogunk majd gondolkodni. jó, hogy orvos vagyok, és ha oda jutnánk (ahova remélem, hogy nem fogunk jutni), akkor mindenképpen lesz alkalmam részt venni abban, amiben kell.

annyira sokszor érzem úgy, hogy zéró energiám van az ún. hasznos dolgokra. ide tartozik a blogírás, időnként a különböző szervezések, a takarítás, a hetem átgondolása, a tananyagolvasás a képzésre, a válaszemailek, a bevásárlás (kivéve tej és kávékapszula). ha ezt így átgondolom, rájövök, hogy annyira fáradt voltam az elmúlt egy évben, hogy gyakorlatilag szinte minden átsorolódott a hasznosdolgok-kategóriába. 

ez egyáltalán nem tetszik.

viszont februárban léptem egy jópár jónagy lépést. például felmondtam a másodállós ügyeletemben, úgyhogy a márciusi négy nap lesz utolsó, áprilistól pedig elkezdek official magánrendelni. lett takarítónőm, és ezáltal tisztaság a lakásban. vettem lámpákat, és ha holnap képes leszek felhívni a villanyszerelőt, akkor 5 év után hamarosan nem a csupasz égőkre fogok felnézni a mennyezetre. 

szóval nagyon remélem, hogy nemsokára a saját dolgaimra is annyi energiám lesz, mint amennyit más emberek jóllétére fordítok. 

azért írok pár olyat is, ami viszont tetszik.

mondjuk kezdem pugliával, ahonnan ma jöttünk haza a férfival, akivel polignano a mare szikláin ülve a hullámokat hallgatni egészen pontosan olyan volt, mint amilyennek kamaszkoromban a szerelmet képzeltem, és akivel szerintem igazán le tudnám élni az életem. egyáltalán nem értem, hogy van az, hogy mindenről lehet vele beszélni, de ha egyszer mindenről lehet. és megengedett minden hangulatom, és kimondja a mondataimat, és kimondom a mondatait. és megáll bari sétálóutcája közepén, és azt mondja szeret, és megáll a lungomarén, és azt mondja szeret, és megáll lecce óvárosában, és azt mondja, szeret, és megáll a szüleitől örökölt lakás konyhájában, tiszta cif a kezem, és azt mondja, szeret.

és volt még egy szuper buli is, apukám jóvoltából az újpesti házban, annyira örültek a kollégáim, hogy még ötvenszer több mosogatást és pakolást is megért volna. 

és nem utolsó sorban, elmentem masszőrhöz, akinek köszönhetően a szakvizsga óta először tudok fájdalom nélkül megcsinálni egy teljes nyakkörzést. 

az ő koncertjükre pedig majdnem annyira elmennék, mint ludovicót hallgatni olaszországban: