az “amióta hazajöttünk, eseménymentes hétköznapokat tartok” annyira jól sikerül, hogy egy hét után a tegnap volt az első, amikor tényleg csak a könyvtárba ugrottunk el délután, és senkinek nem esett be semmi extra program. jó, ebben az is benne van, hogy belekezdtem egy régóta halogatott fogászati kezelésbe, és hát a nap minden szakában dugó van a városban, úgyhogy ezekből a sessionökből eddig mindkétszer fél napos program kerekedett. aztán voltunk még vácon j. barátnőméknél, ahol a két nagyfiú (9 és 6 évesek lesznek) annyira odáig volt az én kisebbik gyermekemért, hogy szinte azon tört ki a dráma, hogy nem adhatták neki az összes játékukat. pénteken á. nagy örömére négyes metróztunk, ugyanis idén végre hajlandó napszemüveget hordani (és nem csak szenvedni a napsütés miatt), úgyhogy rendeltem a fiókshopból cuki izipiziket. annyira jóképű bennük mellesleg, hogy az eszem megáll. aztán a szabadságtéren futkostunk a mozgásérzékelős szökőkútban, meg fagyiztunk apukám meghívására, klassz volt az is.

a pride-on életemben először vettem részt, nem tudom, máskor is ennyire kedves-e a hangulat, de most az volt, egy békés, sokszor megható, szolidáris vonulás némi lightos fesztivál-hangulattal megfűszerezve. régóta vágytam már kiállni egyes aktuális ügyek mellett, úgyhogy kihasználtam, hogy se terhes nem vagyok, se nem szoptatok két-három óránként. vasárnap pedig j. születése óta először együtt vacsiztunk l.-val - régi hagyományunk volt a havi egy közös anyuka-kimenő. annyira chilles volt előtte átsétálni a városligeten, mindig ráeszmélek, hogy mennyire szükségem lenne ezekre az időnyomás nélküli bóklászásokra.

a héten különben még egy régóta vágyott dologra sort szeretnék keríteni, ami a véradás (j. minimálisat szopizik csak, én meg tökjó erőben vagyok, több vitamint szedtem az elmúlt években, mint előtte összesen, és egészségesebben is eszem, mint korábban, szóval szerintem nincs nagyobb kockázata jelenleg, mint szoptatás nélkül lenne). tökre zavar, hogy alig van lehetőségem valami közhasznút cselekedni (lássuk be, hogy kórházi orvosként el voltam, úgymond, kényeztetve), ráadásul most egy közeli ismerősnek szüksége van irányított véradásra (eléggé horror a története, de elvileg egy hónap múlva meglesz csontvelő-transzplantáció, és hát egy ötéves kislánya van otthon, szóval sikerülnie kell és kész). remélem, összejön, aztán indulhat a balatoni hétvége!