pénteken újabb mélypontra érkeztem az anyaságomban, amikor is á. altatási procedúrája alatt j. végig sírt, majd á. huszonöt perc után is további teljes testkontaktot igényelt volna (valószínűleg bújkál benne valami nyavalya, mert különben azért le szoktam tudni tenni), én viszont képtelen voltam tovább magára hagyni a kicsit. úgyhogy egyik oldalamon j. szopizott, a másik oldalamon á. fetrengett a hálószobában, amiből végül nulla alvás (á.) és totális kiborulás (én) lett. annyira kimerültem, és annyira mérges voltam, amiért azt a másfél-két óra relatív nyugalmat sem kapom meg, amikor j.-t ugyan szoptatnom kell, de legalább békésen fekszünk egymás mellett és csend (!!!) van, hogy egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást. közben á.-nak azért elmondtam, hogy vele minden rendben, én vagyok fáradt, és azért sírok, és bocsánat, amiért türelmetlen vagyok, blablabla. meg egy kicsit kivonultam a kertbe sétálni a rám kötött j.-val, hátha kiszellőznek az indulataim, plusz hátha ezzel mondjuk jó példát mutatok legalább á.-nak is, hogy milyen eszközökhöz nyúlhatunk a nehéz érzelmi helyzetekben. érzékelhető módon különben nem viselték meg az események (ettől függetlenül aggódom, mint minden nap, hogy maradandó károkat okozok benne), annak pedig kifejezetten örült, hogy végül áthívtam anyukámat segíteni - felmérve, hogy egészen biztosan nem tudok helytállni még több órán keresztül egyedül a két gyerekkel. 

a fentiek hatására - de egyébként is tervben volt már, mivel á. többször spontán kérte - tegnap viszont megtörtént az első nélkülünk-alvás idegenben. szóval á. két évesen és egy hónaposan elindult a felnőtté válás útján - meglehetősen lelkesen, hogy az imádott nagyijánál töltheti az éjszakát. állítólag csak egyszer ébredt hajnalban, és egyszer sem kéredzkedett haza (az elmúlt héten minden nap megbeszéltem vele a forgatókönyvet, és hogy bármikor dönthet úgy, hogy mégis hazajön, ha úgy érzi), és most épp boldogan reggelizik pizsamában. én pedig egy nagyon rövid szoptatós-megszakítást leszámítva hajnal fél3-ig alhattam, és aztán reggel 7 után is visszafeküdtem még egy órára, szóval nem mondom, hogy teljesen új ember lettem, de sok fokkal jobban érzem magam a bőrömben. és hát, az idejét sem tudom megmondani, mikor ültem ilyen hosszan békében a kanapén, pizsamában, semmi hasznosat nem csinálva, senki igényét nem kielégítve. ki gondolta volna egy előző életben, hogy ekkora ajándék akkor csinálni a kis dolgaimat, amikor jól esik, nem pedig akkor, amikor van rá egy fél percnyi lehetőségem.

most már csak az a kérdés, hogy anyukám bevállal-e minden héten egy ilyen sessiont. amekkora köztük újabban a szerelem, igazából nincsenek kételyeim.

 jó dolgaink:

- három óra alvás egyben, kétszer is (felért egy wellness nyaralással, komolyan, és utána pár órán keresztül délelőtt egész összeszedett is voltam),

- lehetséges, hogy j. szeretni fogja a cumit (ez biztosan ilyen nagyon megosztó anyuka-téma - mint a legtöbb anyuka-téma. nekem elvi gondom nincs a cumival, csak á. tiszta szívéből rühelte, így egy idő után már nem is próbálkoztunk. most viszont egészen konkrétan megváltás lenne, hogy ha nem sikerül j.-t elaltatnom, amikor á.-t kell altatnom, akkor a cumival ki tudnám húzni azt a 15-20 percet sírás nélkül),

- isteni a sárgarépánk a kertben, á. az összeset betolta még földmelegen, nyersen,

- minden rendben j.-val (azon viszont erősen gondolkodom, hogy háziorvost váltsunk, mert az egész felesleges kálvária az ő totális és súlyos inkompetenciájának volt köszönhető. nagyon haragszom rá, hogy a második gyerekes lazaságomtól kétszer is megfosztott),

- á. egyre ügyesebben motorozik az utcán, időnként még az általam felállított szabályokat is betartja (ha meg nem, akkor meglepően kooperatív abban, hogy az előre tudott és beígért következmény - aka kismotor elvétele a következő útszakaszra - megtörténhessen),

- néha iszonyú édesek együtt (pl. tegnap körberakta á. a kis játszószőnyeget a konyhai játékaival, miközben j. ott hasalt, máskor meg hozott neki egy műanyag-ananászt, hogy akkor az “a j. cumija”. olvadok ilyenkor rendesen),

- eljutottam manikűrre,

- eljutottam j. lánybúcsújára (mármint másfél órára beugrottam a délutáni etapra, és széttetováltam magam mindenféle lánybúcsúd csodákkal),

- a lánybúcsú előtt végül írtam e.-nek (annak a gyermekvállalással küzdő közös barátnőnknek, aki az első teherbeesésemkor szakított velem eléggé nehezen feldolgozható módon), felvállalva, hogy mennyire szorongok a vele való találkozástól. empatikusan fogadta, így végül maga a találkozás is okés volt (bár nyilván nehezemre esik nem folytatnom azt a közvetlen és mély kapcsolatot, ami számomra mindenféle előzmény nélkül szakadt meg, ergo bennem valójában nem szakadt meg),

- mintha enyhülne á. neheztelése felém (de legalábbis az első hullámvölgy felszálló ágában vagyunk),

- megérkezett az a direkt szülőknek kitalált füldugó, ami reményeim szerint csökkenti majd a szenzoros túlingereltségem, és ezáltal segít türelmesebbnek maradnom,

- szombaton esküvő,

- vasárnap maker’s market! 

egyébként az van, hogy mindkét terhességem alatt tapasztaltam egyértelműen hormonális eredetű, hullámokba rámtörő szorongást. á.-nal az ilyen, maximum fél órás epizódok alatt általában a szülésre szorongtam rá (illetve még ugye az e.-vel való "szakításomra" és annak fantáziált okaira), illetve néha csak a fizikai tüneteket észleltem, és az indított be egy enyhe pánikot. szerencsére a sok évvel ezelőtti fogamzásgátlós élmény segített abban, hogy tudjam, miről van szó, és bízzak abban, hogy gyorsan el fog múlni. aztán szülés után még egyszer volt ilyen - az kifejezetten emlékezetes maradt, ugyanis v. akkor ment (volna) el először otthonról á. születése után pár nappal, az ikeából kellett volna beszerezni félezer holmit, én pedig úgy negyed órával az indulása után hívtam hisztérikusan, hogy zsibbad a bal karom és az arcom, jöjjön inkább haza. addigra már vízionáltam magamat, ahogy (1) elájulok, és magam alá temetem a kisbabámat, (2) megpróbálok arrébb kúszni az egyre jobban zsibbadó testemmel, őt otthagyom az ágyon, de onnan legurul, (3) stroke gyanúval ülök a sürgősségin, ami közben a kisbabám éhesen zokog itthon, mert nem volt időm fejni, és ha mégis túlélem, aztán (4) tuti elapad a tejem a stressztől, és tápszerezni kell, ami az abszolút armageddon, (5) csak pár órát töltök a sürgősségin, de azalatt a kisbabám teljes magára hagyottságot él meg, és életre szóló kötődési zavara lesz.*

j.-nal így posztpartum - egyelőre - se híre, se hamva hasonló élményeknek (szerintem egyszerűen nincs rá időm), a terhesség alatt viszont tök erős klímaszorongás vett rajtam erőt - és tulajdonképpen ezt szerettem volna most kiírni magamból. nyilván korábban sem tartoztam a klímaváltozást-tagadók közé, de úgy tekintettem rá, mint egy, a távoli jövőt érintő problémára. legalábbis semmiképpen nem valamire, ami a gyerekeimet súlyosan érintheti (és itt a hangsúly most a súlyoson van). tisztán emlékszem, ahogy az egyik insomniás éjszakám alatt ismét hatalmas vihar volt, amire teljesen ráfeszültem, hirtelen bevillant egy apokaliptikus jövő, amiben a fiatal felnőtt gyerekeim naponta ilyen viharoknak vannak kitéve, tornádók és hurrikánok között próbálnak túlélni egy aszály sújtotta országban (és közben gyűlölnek minket, amiért felelőtlenül világra hoztuk őket). azóta az érzés irracionális része enyhült (nyilván nem egy random nyári vihartól kell szorongani, ami gyerekkoromban is volt bőven), viszont a mostani hőhullám ijesztő elhúzódása megint előhozta a negatív gondolatokat. főleg a lelkifurdalást a fiaim felé, akikre egy egyre nehezebben élhető bolygót hagyunk. és fogalmam nincs, én személy szerint mit tudok tenni azon kívül, hogy még kevesebb fast fashiont rendelek (szerencsére az elmúlt két évben ezt már jócskán lefaragtam, kábé csak a gyerek hm maradt), szelektíven gyűjtjük a hulladékot, ápoljuk a kertet (agyaltam, hogy kéne ültetni fákat a csodaszép, ősöreg fűzfa mellé jövőre?), nem igazán autózunk (és a biciklis-kirándulós kultúrát igyekszünk átadni a gyerekeknek is). és ha valamit utálok, akkor az a tehetetlenség és kontrollvesztettség - mondjuk ki szereti. remélem, az ősz kicsit visszahozza az optimizmusomat (oké, ehhez lehet, hogy nem ártana egy rendeset aludni sem.)

*: a posztnak ugyan nem ez a lényege, de egyébként a zsibbadás valós volt, annyira hosszan szoptattam 1-1 pozícióban, hogy egyszerűen megnyomódott egy ideg. a tünetek aztán helyzetváltoztatás és masszázs hatására fokozatosanan elmúltak. a pánik-részen meg segített az ősi módszer: zacskóba légzés. (ilyen, amikor akasztják a hóhért.)

valamelyik este annyira zombi voltam, hogy á. (oroszlános) fogkrémjével mostam fogat, és percekig nem értettem,  hogy mégis mi a furcsa. de fókuszáljunk inkább a jó dolgokra:

- j. szuperül gyarapszik, és nekem minden nap egy csoda megélnem, hogy van olyan, hogy egy baba sokat szopizik ÉS hízik (á.-nál ez utóbbi nagyon nehézkes volt, pedig volt bőven tejem akkor is),

- két hármasban töltött napot is túléltünk a fiúkkal, 

- á. egyre jobban kötődik apukámhoz, kettesben játszottak előző hétvégén, amíg mi megnéztük a szomszéd eladó házát, és most szombaton is (azt is mondta, hogy ott szeretne maradni a papánál aludni, de ezt azért még nem vettük teljesen komolyan),

- továbbra is minden nap megoldjuk, hogy legyünk 1-2 órát kettesben á.-nal, és mintha enyhülne a felém érzett-éreztetett (amúgy szerintem mások számára fel sem tűnő, nagyon enyhe) neheztelése,

- többször is aludtam az elmúlt héten egy-egy 2 órás etapot éjjel,

- tegnap végig tudtam csinálni egy hasizom regeneráló feladatsort n.-nak köszönhetően,

- már legalább három terhesség előtti rövidnadrágom rámjön, úgyhogy ünnepélyesen ki is pakoltam a szekrényből az összes kismama cuccot,

- kigyomláltuk mindkét virágágyást-veteményessort á.-nal a hétvégén, egyre ügyesebben segít,

- nagyon szeretem mindkét fiamat, és hébe-hóba bele is tudok feledkezni ebbe az érzésbe (bár ebben pont van egy erős bűntudatom, hogy miért nem tudok gyakrabban - leginkább mindig - felszabadultan örömteli lenni, miért vagyok ennyire befeszülve rengetegszer, mégha értem is az okok jelentős részét).