hogy én mennyire szeretem a nyarat, döbbenek rá újra, mint minden év első igazán meleg napján. és úgy látom, á. is lelkes, a reggeli rituálénk máris átalakult, a terasz hintaszékében ülve iszom meg a kávét, miközben ő az ölemben ül, és lapozgatjuk az épp aktuális favorit járműves könyvet. najó, ma a madarasat is kihozta, mert a fűzfára szállt épp két széncinege, és mondtam neki, hogy azért ellenőrizzük le, tényleg helyesen ismertem-e fel őket. 

csomót flangálunk ide-oda, örülök, hogy egyelőre teljesen jól bírom. persze, ez még csak a 26. hét vége, szóval úgy készülök lelkileg, hogy június közepétől legkésőbb lejjebb kell adnom majd az elvárásokból. de addig lehet margitszigetezni meg mindenféle játszótereket és parkokat felfedezni, bográcsozni a nyaralóban, kibiciklizni a kabinba és tapicskolni a dunában kifulladásig. annyira eksztázisba tud jönni á. a víztől, alig várom, hogy strandra is mehessünk, kíváncsi leszek, idén mit fog hozzá szólni (és nagyon remélem, hogy jó lesz rám a vele való terhesség alatt vásárolt fürdőruha - vannak azért kétségeim). 

közben egy csomót olvasok továbbra is, sajnos van egy olyan gyanúm, hogy már pár hónap múlva sem fogok ezekre a könyvekre emlékezni, annyira falom őket. az új felfedezésem celeste ng, egy kortárs amerikai írónő, és persze én is beleestem a tove ditlevsen-lázba. a koppenhága-trilógiából számomra a gyerekkor és a függőség volt a befutó, főleg a függőség, nyilván, szakmai ártalom. alapvetően szomorú volt olvasni azt az őrült droghasználatot, amibe belecsúszott a konstans pszichotikus második férje mellett,  viszont az egy érdekes felfedezés volt, hogy az orvos, aki végül először lehozta őt a szerről, mennyire a ma is update elveket vallotta a függőséggel és felépüléssel kapcsolatban, és milyen jól edukálta tove új párját is. 

tegnap pedig egy binge watch keretein belül kivégeztem a baby raindeert, amitől nem véletlen óckodtam eddig (túl erősen hatnak most rám egy ideje megint a nyomasztó filmek), csak aztán annyian írtak róla pozitívan, hogy a kíváncsiságom felülkerekedett. abbahagyhattam volna, persze, csak ilyenkor az is bennem van, hogy akkor esélyem sincs a feloldásra, és az talán még rosszabbul esik a lelkemnek. alapvetően érteni vélem, miért tetszik sokaknak, például, hogy nagyon plasztikusan ábrázolja a pasi múltjában azokat az eseményeket, amik őt ennyire vulnerábilissá tették, ilyen hosszú időn át egy ennyire látványosan beteg abúzussal szemben. az viszont nagyon bökte a csőröm végig, hogy ez a nő konkrétan szerelmi tébolyban szenved, hogy ilyen régies nómenklatúrával éljek. kóros vonatkoztatásai és jelentőségadásai vannak, az egész zaklatás egy konkrét kulcsélménnyel (i'm gonna hang your curtains vagy valami hasonló) kezdődik, és folyamatosan vannak hasonló pszichotikus észlelései, félremagyarázásai, mígnem egy teljesen kifejlett téveszmerendszere alakul ki a férfi és közte lévő kapcsolatról. és lehet, hogy a valósághoz képest ez egy abszolút túlszínezett forgatókönyv, de a sorozatban ennek a szerencsétlen asszonynak nem börtön, hanem kényszergyógykezelés kellett volna antipszichotikummal és pszichoterápiával, és akkor talán elkerülhette volna a visszaeső bűnöző státuszt. tudom, hogy a netflixnek nem az edukáció volt a célja, de olyan klassz lenne, ha ezek az amúgy tökjól szerkesztett, jól megírt sorozatok ne még rátennének egy lapáttal a pszichés betegségeket övező homályokra és stigmákra. például, hogy tényleg nem csak az pszichotikus, aki szkizofrén és magában beszél az utcán, a pszichózis nem csak hallucináció vagy az a beautiful mind-féle zseniális paranoia, hanem a baby raindeer-féle, brutális zaklatásba forduló szerelmi téveszme is. 

na de enyit a puffogásról, muszáj mennem kocogni, mert jövő héten szombaton verseny!