(hold me like a fire, hold me like a river)

vigyázni kell a vágyaimmal, ezt a konklúziót mintha egy-kétszer már levontam volna korábban is. 

az egyik közelmúltbeli vágyam az volt, hogy valami enyhe nyavalyával hadd maradjak itthon pár napot, annyira szerettem volna egy kis felelősségmentes nyugalmat, időt a holmijaim közt, pakolni, szanálni, készülni a hálaadásra. aztán covid-os lettem, nem vészes tünetekkel, de nem pont ezekkel definiálnám az "enyhe nyavalya" kifejezést sem. igaz, a pakolással végeztem, több tonna felesleges cucctól szabadítva meg magam és még festeni is volt időm, szerintem február óta először volt ecset a kezemben. ebből a szempontból különben kifejezetten kapóra jött a vírus okozta szaglásvesztés, úgy folyattam a körömlakkokat, mint még soha. szóval igaziból nem panaszkodom, introvertált énem gyakorlatilag zenben lebeg nonstop.

a másik vágyamat nem merem leírni, mert most épp az van, hogy lehetséges, hogy az is teljesül, nem akarom elijeszteni.

közben egy csomót gondolkodtam azon a régi kívánságomon is, hogy legyek igazán fontos másoknak. ez a covid, azt hiszem, szembesített azzal, hogy minden pozitív és negatív hozadékával együtt, ez bizony megtörtént. és ettől olyan hihetetlen biztonságban éreztem magam végig, amit nem hiszem, hogy valaha képes leszek viszonozni ezeknek az embereknek.

egy napja ilyenkor valahol már siófok határában futottam, a hátam mögött húsz kilométer, és előttem még majdnem kilenc. egy percig sem kételkedtem, hogy végig fogom futni, ahhoz túl hiú vagyok, pláne büszke az akaraterőmre, akkor tessék, most mutassam meg. 

úgyhogy megmutattam, kocsonyás-zselélábaimat a végén alig emelve, de lefutottam. ez a csapat pedig még mindig csodálatos, annyira örülök nekik, a bizalomnak, amivel egymás iránt vagyunk. ilyenkor igazán meggyőződésem, hogy bármi lehetséges. 

és akkor a további dicsekvés kedvéért megmutatom:

nem egyszer ültem neki gondolatban írni, aztán ha írtam is, inkább napló lett a vége, semmi kirakatba rakható. 

onnan tudom, hogy biztosan öregszem, hogy rétestészta helyett egy szemvillanás a nyár. közben mégis, mintha millió éve lettek volna a cabo sardao hullámai, millió éve az ilha verde fejnagyságú kék és rózsaszín és lila hortenziái. 

kicsit félve vallom be, hogy a három hét minden csodája ellenére a leginkább arra a két héttel ezelőtti bánki hétvégére vágyom vissza, amikor azt hittem, hogy itthon felejtettem a telefontöltőmet, és így legalizáltam magamnak, hogy ne érezzem azt az állandó rendelkezésre állást, amit nem is tudtam előtte, hogy mennyire érzek. olyan paradox dolgok ezek: feltöltődni a terápiás ülésekből, mégis legszívesebben leülni a híd közepén hazafelé sétálva, feltöltődni az emberekből, akik az életem, mégis örülni másfél nap csöndnek.

egyre több csönd kell, és ez jó, mert bevallom, és ez nehéz, mert közben most keresünk v.-ral közös albérletet, és mert meggyőződésem, hogy ha teljes csönd lenne az életemben, akkor nagyon szomorú lennék. így könnyű a magányra vágyni, hogy évek óta sosem éreztem magam magányosnak. így könnyű a magányra vágyni, hogy népszerű vagyok, hogy nem egy emberrel tudom, hogy szó nélkül mellettem lenne a bajban.

még mindig szokatlan különben, ilyen beképzelt mondatokat leírni, elindul a gyomromból a régi feszítő érzés, aztán meggondolja magát mégis.

jól teszi.

a másik szokatlan, amikor önmagammal kapcsolatos olyan meggyőződések cáfolódnak meg, hogy kénytelen vagyok újrarajzolni az identitásomnak legalábbis egy részét. például, akárhogy is akartam, nem tudtam izgulni az előző heti előadás előtt, direkt nem készültem agyon magam (értsd: nem próbáltam el a szöveget, csak kétszer, az idő keretek miatt, és végül egészen másképp mondtam), és irtóra élveztem. irtó klassz lenne tanítani (is). például, többszörösen kiderült, hogy ha nem is szupertehetségesen, de jól tudok tájékozódni.

bár néha azért, remélem, eltévedhetek még.

ami most van, az leginkább az eufória, lassan három napja. szerintem idén én még nem voltam felszabadult, és ezt most érzem csak. nehéz eldönteni, ez inkább hasznos tulajdonság vagy csapdahelyzet, hogy tulajdonképpen amikor nem vagyok igazán jól a bőrömben, akkor is okés vagyok, plánbe állom a sarat az életem összes területén. 

de ez most valami egészen más, mint az elmúlt hónapok, de lehet, hogy többet is mondhatnék, ha mernék. és ugyan ez a vizsga most tényleg csak egy laposka lépcsőfok a terapeutaság felé, mégis, hihetetlenül büszke vagyok rá, amire még rátesz egy lapáttal, hogy itt is sikerült kialakítani egy olyan csapatot, ami egyszerre inspiráló és támogató. néhányan szerintem tényleg azért írták meg minden egyéb kínlódásuk ellenére az esetdolgozatokat, mert folyamatosan löktük-húztuk egymást, és ez azért is nagyon klassz, mert azt gondolom, valójában ez a jó terapeutaság (nem pedig olyanok, mint ahogy azt néhány kiképzőnk előadta), ez az egymással törődés. 

szóval péntek délben már frozen margaritáztunk, azóta pedig gyakorlatilag fürdőzöm a nyárban, az emberekben, és nem győzöm elfogadni azt a rengeteget, amit kapok.

millió érzés, millió reflexió, amit sehol sem örökítek meg. na de majd most.

most, amikor megint a nyaraló a mentsváram, és pár hét után először érzem magam kisimultnak (egy tóátúszás, két jóga, és a napi tételtanulós-penzum után). táncoltam este a teraszon, körülöttem egy rakás tökfölösleges jegyzet, és arra gondoltam, hányszor volt ez már ugyanígy. hogy eltelt 14 év, és igaziból ugyanott vagyok. anatómia szigorlat, kórélettan, pszichiátria szakvizsga, pszichoterapeuta-képzés, és még mindig megtehetem, hogy elvonulok a világ elől, nem vagyok felelős senkiért a munkámon kívül. még mindig a szétesésig regrediálhatok egy közepesen tétnélküli vizsga miatt.

és nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel. az érzés egyfelől a szomorúság és a félelem valamiféle egyvelege, mert hát mi van, ha ez még 14 év múlva is így marad (a vágyott tanulnivalóim sora nagyjából kitart addig, szóval ez a rész pipa). de én nem csak kurvajó terapeuta szeretnék lenni, hanem kurvajó anyuka is. másfelől nem tagadhatom le a megkönnyebbülést, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, v. a megértés és támogatás cuki szobra, a barátaim ismerik az őrületem, a főnököm szintén tudja, hogy jobb, ha elenged szabira. úgyhogy elmerülhetek a szavakban, elmerülhetek a fontos-nemfontos közötti differenciálási képtelenségemben, elmerülhetek a szorongásban.

utóbbi egyébként rosszabb, mint valaha, pedig őszintén hittem abban, hogy egy szakvizsga után már csak felfelé visz az út. nos, nem. előző héten például totálisan lebénított az, hogy éreztem, hogy semennyire nem tudok koncentrálni, és akkor úristen, mi lesz. mileszmileszmilesz. a vicces, hogy a következményekig valójában el sem jutok a gondolkodásban, pontosabban, eljutok én, de nincs ott semmi. a legrosszabb opció is oké, nem félek semmitől. a szorongástól magától félek. 

ráadásul - és ennek a felismerésére tökéletes volt a sématerápiás képzés aktuális modulja a hétvégén - valamikor ez az egész átfordult abba, hogy ha tehetném, nulla, azaz nulla pihenést engednék magamnak. könyörtelen mércék, hello again. és ez már az én felelősségem, hogy bánok magammal, már nem az emeleteságy alján kuporgó kislány vagyok, az egyik oldalon a tanár anyukámmal, a másikon meg a kikérdezendő házifeladatokkal. szóval most megkértem magamat, hogy hadd lehessen játszani jógázni, úszni, csakúgyülni akkor is, ha nem tettem meg tökéletesen mindent aznap a sikerért.

egyébként ebben az is segít, hogy a képzésen megéltem egy eléggé intenzív társas kompetencia-élményt anékül, hogy egyáltalán erőfeszítést tettem volna, és azért lássuk be, hogy az élet inkább áll társas élményekből, mint vizsgákból. plusz alakul a fejemben a szeptembertől tartandó csoport váza. plusz életemben először vezettem le egyedül ekkora távot, és ez egy olyan félelmem átlépést jelenti, amihez képest egy évadzáró vizsga igazán smafu. plusz egész egyszerűen kell, hogy nagyobb felelősséggel és szeretettel bánjak önmagammal.

vágtatnak a hetek, egyszerre rövid az idő, és mégis, millió dolog fér bele vasárnaptól vasárnapig. most is egy vasárnap van, amikor megígértem magamnak, hogy megírom a maradék esetdolgozatokat (és ha ezt itt leírom, akkor végképp muszáj leszek megcsinálni). még mindig hihetetlen, hogy ez a covid-dolog az új életünk, és néha nagyon kell koncentrálnom, hogy tudjam, 2020 elmúlt, másik év, másik tavasz van. 

amióta újra vannak éttermek, minden nap megyünk valahova, bobo, budapest garden, pingrumba, vietnámi gulyás, gepárd és űrhajó. v.-ral tulajdonképpen most kezdtük a valódi randijainkat, pár hónapnyi csúszással. nem tudom különben, találkoztam-e már ennyire jóember-férfival, mármint testközelből. tetszik a jóembersége, tetszik a kedvessége, hogy figyel, hogy türelmes, hogy kapok tőle mindig virágot, mert amikor az első néhány alkalommal járt nálam, mindig volt tulipán az asztalon, és ezt megjegyezte. egy hónapja volt kb., amikor a hűvösvölgyi kéktúra-szakaszt jártuk, hogy mindkettőnknek rossz kedve volt igazából, vagy nem is rossz, csak olyan elég volt a homeoffice-ból (v.) és elég volt az impulzus-nélküliségből (én). kiderült, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járunk, és akkor fogalmaztam meg először fennhangon, hogy hónapok óta nincs bennem az az energia és lelkesedés, ami egyébként annyira én vagyok. szóval megállapítottuk, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk a másikra enélkül a karantén-letargia nélkül, és irtó hálás vagyok magunknak ezért a kíváncsiságért és kitartásért. annyiszor kiabáltam már el, de megkockáztatom újra, hogy ez most valami igazán jó. 

közben a munka is egészen szuper megint, vannak izgalmas és szeretnivaló betegeim a kórházban, az egyik legrégebbi pszichoterápiás kliensemmel most tervezzük a lezárást, ami egy olyan sikerélmény (eleve az egymásra hangolódás, amiben egyszerre fogalmazódik meg bennünk ugyanaz), hogy legszívesebben világgá kürtölném, milyen büszke vagyok rá, hogy honnan jutott hova. a magánrendelős csapat külön fejezet, hogy lehet ekkora mázlim velük is, tegnap volt közös sütögetés, játék, nagy röhögések. 

ez a csapat-dolog, amiért a leghálásabb vagyok az életem minden területén. még az oltóponton is, olyanokkal dolgoztam együtt az utóbbi pár alkalommal, hogy fel se tűnt, hogy 10 órán át ott ülünk, annyit nevettünk és annyira automatikusan dolgoztunk egymás keze alá. 

úgyhogy most már csak azért is meg kell írnom a dolgozatokat, hogy a kórházi bandával is tudjunk szervezni valamit.

 

amíg ez van, azt érzem, megint mindenem van. talán túlságosan erős ez az érzés, időnként megnehezíti az akarást. (nem mondom, azért teneriféről vagy svájcról álmodozom időnként erősen, és m. is eszembe jutott, amikor mesélte, hogy az utazásait ő triplán élte át: előtte, amikor oda-vissza kiolvasta az útikönyvet, közben és utána, amikor újra kiolvasta az útikönyvet, hogy jól az emlékezetébe vésse, amit látott. talán útikönyvezni kéne nekem is, közben nélkül.)

tegnap építettünk téglából tűzrakó-helyet a kertben - pont elkezdett zuhogni a hó, mire meggyújtottuk a tüzet. magamba olvasztottam fél zacsónyi pillecukrot, aztán órákig ültünk ott, hóban, fények játékában. 

néha az az érzésem, sorsfordító döntés előtt állok. néha hiszek abban, hogy ezt döntésként meg lehet hozni, néha kiröhögöm magam, te a szív lánya vagy, te okos, te. néha szívesen elbújnék magam elől, néha órákig nézek csak befelé. ha lehámozom magamról a társadalom vélt-valós elvárásait, ha lehámozom a vágyat, hogy akik szeretnek, azoknak örömet adjak, meglehetősen nagy zűrzavar és félelem marad. hogy mi ki nem akarok lenni, pipa. hogy mi ki igen, az már kissé diverzebb. 

most mindenesetre jó így. a téglacipeléssel, a sebhelyekkel a kézfejemen, a visszakapott futással a nógrádi tájban, a barátaimmal, a szabadságommal, a ruhák helyett binge-könyvvársálásaimmal.

ezt tudom akarni.

se több, se nemtöbb vagyok aktuálisan.

őszintén gondoltam, hogy oltópontra menni egy teljesen önzetlen cselekedet, erre ma kiderült, hogy

1. ez egy szuperjó a team-munka, ami még 10 órán keresztül is felemelő élmény.

2. az emberek egy jelentős része irtó cuki, kiöltözik az oltásnak, és kimondottan örül neki.

3. a magyar idősebb korosztályban is vannak kifejezetten stílusos nők, akiknek egyszerűen muszáj bókolni, és akik cserébe irtóra meghatódnak.

4. az emberek egy másik jelentős része hoz csokit megelőlegezett hálából.

5. lehet utána rajongói leveleket kapni facebook-on a beoltott bácsiktól.

amikor este 7 után bicikliztem hazafelé az andrássyn, azt éreztem, újra azt, hogy itt a tavasz és lesz majd nemígy. nem holnap, nem húsvéthétfő után fél órával, nem is április-májusban (szerintem), de lesz.

szóval, azt hiszem, megyek még.

fantasztikus figyelnem, ahogy leplezem önmagam elől is, ha nem vagyok jól. tulajdonképpen most is, azért tudom ezt leírni, mert enyhült a rettenetes fásultság, amiben az elmúlt pár hetet töltöttem. amióta vége az egyetemnek és azt érzem, a magam ura vagyok, közönyt szinte alig éltem át, pláne nem napokig tartót. ma mondjuk kiderült, hogy kívülről megint nem látszott rajtam semmi, a kollégáim szerint én mindig jól vagyok és kifejezetten jó a társaságomban lenni (haha). részben azért nem bánom: mégsem vagyok annyira transzparens, mint néha tartok tőle. 

mindenesetre, miután előző héten a kórházi teendőkkel rémálmodtam, aztán meg mindenféle tolakodó kényszerképzeteim voltak mindenféle halálokról, muszáj voltam kitalálni egy-két stratégiát arra, hogy egy kicsit kevesebb tehetetlenséget és több biztonságot éljek meg. 

így lett túlrészletes excell-táblázatom az általam menedzselt covid-betegekről, így kelek minden nap fél órával korábban, hogy legyen időm jógázni, és így megyek jövő héten oltópontra orvoskodni. 

nagyon nehéz néha a bright and shiny felszínen tartani magam, és van, amikor csakis a szégyenérzet tart vissza a toporzékolástól. annyian vannak nagyon nagy bajban, mondjuk szerintem ez is egyre jobban megvisel, és nem csak az, hogy hiányzik a szabadság.

a bármilyen szabadság.

persze, adaptálódom. februárban például kitaláltuk, hogy minden hétvégén alkossunk közösen az online pénzköltés helyett. szóval festettem egy csomó képet, és most is épp száradóban van egy.  february sucks #peace-címszó alatt tartottunk n-val egy szuper együtt-kajálást barátoknak, voltak nálam a kedvenc nővérkollégáim, akiknek sütöttem kacsamellet (!!!), és a saját kajálásomra is meglepően odafigyelek.  szombaton voltunk a lányokkal a czakó-kertben, és vasárnap megvolt az első futás-próbálkozásom a sérülés óta, olyan gyönyörű és hiperkényelmes az új futócipőm, hogy nagyon remélem, hogy megembereli magát a csonthártyám. 

ahogy most írok, tök vicces küzdeni a saját kényszerességemmel. merthogy ezt még februárban akartam megírni, és mi az, hogy egy hónapban nem írtam, hol van a rend, pláne hol a fegyelem. 

mindenestre közben március lett, holnap h. 30 éves lesz, és úgy várom a szülinapját, mint a sajátomat - valószínűleg nem függetlenül attól, hogy három napot mégiscsak megszavaztam magamnak, és nem megyek a kórház közelébe legközelebb, csak hétfőn. nagyon rég nem volt 5 napom csak úgy, kötelezettségek nélkül, úgyhogy egészen euforikus vagyok. (ráadásul mivel március van, ma elmehettem könyvesboltba, holnap pedig megveszem életem első levi's farmerjét! annyira burzsuj, annyira materialista örömeim vannak.)

2020-at inkább magamban értékeltem, kicsit mélyebbre szaladtak az önmagammal kapcsolatos felismerések, nehéz lett volna publikusan tálalható formában megfogalmazni.

januárban évről évre megcsap a megkönnyebbülés, amikor érezhetően hosszabodni kezdenek a nappalok. és most nagyon szükségem van erre a megkönnyebbülésre, pedig sokakkal ellentétben világ életemben a februárral, és nem az évkezdéssel gyűlt meg a bajom. 

az oltásnak (és a napsütésnek) köszönhetően ma egy kicsit hihetőbbnek érzem, hogy belátható időn belül visszakapjuk az életünket, csak hát azért időnként toporzékolni tudnék. jelenleg azt is csak elméletben, mert a bal bokámat egy időre tönkrevágtam, szóval nemhogy egy kiadósat toporzékolni, de a hídon átsétálni sem tudok. persze, átkereteztem magamban - keine pánik -, muszáj megállnom, muszáj visszavennem, muszáj megírnom határidőre az esetdolgozatot.

mindettől függetlenül, nehéz lenne sajnálni magam, pedig esküszöm, megpróbáltam. csak az van, hogy a héten is annyi volt a megható kedvesség, hogy le van ejtve a sántítás, és le van ejtve a világjárvány.